Pelenka, Bili

Talán ehhez a fejezetcímhez már nem is kell semmit írni. Dida pár napja hasonló korú gyerekekkel szaladgált a játszótéren színes szappanbuborékok után, és ez a közös játék megerősítette őt abban a hitben, hogy szaladni csak úgy lehet, ha közben sikongat. Önfeledten sikongat azóta bármikor, ha át kell szaladni egyik szobából a másikba, vagy csak simán rohangálni van kedve, vagy ha meg kell ilyeszteni a Cin-cin egeret. Tegnapelőtt reggel nyolckor is arra ébredtem, hogy Dida túl sok energiával rendelkezik, míg én darabjaimra hullottam az öntudatlanság állapotában. Nagyon sok energiámba került, hogy össze tudjam szedni magam, felöltözzek, és kimenjek vele az utcára, ahol szabadon lehet szaladni és sikítozni. Természetesen ott már nem volt kedve ilyesmihez, de amint betettük a lábunkat Emmához, újrakezdte. Tegnap este is hasonlóképpen felpörgött, méghozzá este 7 körül, pedig isten uccse, nem adtam neki semmi cukrosat vacsorára. Azt hiszem Zsuzska eltűnődött, mi lehet idekint, mert nagyon határozottan bekapcsolódott a szaladgálásba, és örültem, hogy egyenlőre a sikítozásba még nem tud.

Most, hogy aránylag nyugodt körülmények között vagyunk, és túlestünka nyaralás-húsvéti utazgatás és hasonlókon, Dida dackorszaka is mintha enyhült volna valamit. Amióta rendszersen a saját ágyában alszik és a saját székében eszik, azóta nem zavarja, ha a nap többi percét (a szeszélyes, de összességében meleg időjárást kihasználva) a szabadban töljük.

Mostanában kissé aggódtam Zsuzska miatt is, mert nagyon elcsendesült. Szerencsére az orvos teljesen megnyugtatott. Zsuzska semmi hasonlóságot nem mutat Didához. eszébe sem jut törökülésben rejtegetni intim részeit, sőt, a lábát balerina módjára kinyújtja a feje fölé, szinte a  homlokához érinti lábujjait, és úgy nyújtogatja tovább, enyhén kapálózva, így az orvos minden kétséget kizárt: ez a gyerek lány lesz. Didával, ekkora korában még tippünk sem volt róla, hogy milyen nevet fog kapni.

Emma megszidott, amiért a két gyereket össze merem hasonlítani. Azt mondta, az ő két gyereke is olyan, mintha nem ugyanazon szülőktől lennének, és amúgy sem fair a testvéreket egymáshoz hasonlítgatni. Természetesen egyetértek vele, no de mégis, már most? Kiscsíra korában elkezd különcködni a kistestvér?

Ide bemásolom ami a magyar terheskönyvben szerepel lista, hogy mikor mit lehet egy egészséges gyerek kezébe, szájába adni, s kiegészítem azzal, amit mi még adtunk neki.

A felsorolásból kimaradt élelmiszereket egy éves kortól lehet megkóstoltatni a gyerekkel. Érdemes egy napon egy féle új étellel próbálkozni, és nem túl nagy adagot adni belőle, hogy ha allergiás reakciót váltana ki a gyerekből másnap, vagy még aznap (hányás, vagy hígabb széklet, vagy több, mint általában, vagy kiütések a bőrön, fenékrésznél, vagy másutt), akkor tudja a szülő melyik élelmiszerre lehet érzékeny a gyerek. Vannak gyerekek akik nem az átlagosan allergizáló ételekre (mogyorófélék, hal, tengeri herkentyűk, eper, méz, stb) érzékenyek, ezt is figyelembe kell venni. egyes gyerekek bizonyos tartósítószerekre lehetnek érzékenyek, vagy más, természetes összetevőkre.

Senki ne lepődjön meg, ha a bébiételek választékában nem teljesen ugyanaz a kor ajánlott bizonyos ételeknél. Nem tudom miért van némi eltérés, de az általam írt lista a védőnőm által javasolt lista, aki nem volt vaskalapos, és mindent meg tudott indokolni, mit miért lehet, amikre én magam már nem emlékszem. Nem mellékes információ, hogy a megvehető bébikaják nagy része rizsdara, és nem az a domináns összetevő benne, amit ráírtak, ezért javasolt minden kismamának friss ételt készíteni a gyerek számára, ha éppen van hozzá ereje. Ez kezdetben azért egyszerű, mert a kezdőgyümölcsöket nem kell megfőzni, a keményebb zöldségekből (répa, krumpli) pedig olyan kevés kell, hogy egy pohárba téve, mikróban is meg lehet főzni két perc alatt, majd finom pépre összenyomni kanállal, villával. Fél éves kortól pedig egy nem túl fűszeres húsleves, vagy zöldségleves összetevőit, vagy a főtt köretet, kis sültcsirkével oda lehet adni a  gyereknek is, csak meg kell turmixolni.

0 hónapos kortól

- filteres babatea (édeskömyény+kamillavirág)

- babavíz (ásványvíz), vagy forralt csapvíz

- anyatej, anyatej hiányában patikában beszerezhető tápszer, gyerekorvos írja fel. Legtöbbször DM-ben és hasonló helyeken is fellelhető anyatej pótló tápszer, de az első adagot mindenképp ajánlott gyerekorvos ajánlásával megvenni.

4 hónapos kortól

almapüré, őszibarack püré, burgonya, szőlő mag és héj nélkül, sárgarépa, sütőtök, görögdinnye, gesztenyepüré, rizs, kukorica, zöldborsó püré (sárgabarack még sokáig tilos), tésztafélék, kenyér, babakeksz, kivi húsa (magja nem), narancs (ez utóbbiak téli gyerekeknél számítanak)

Természetesen mindenből csak alkalmanként 2-3 kiskanállal kell kezdeni, és nem szabad elvárni a babától, hogy kapásból megeszik egy decinyit. Én jártam úgy, hogy megszerette valamelyiket, és megevett egy decit, majd szörnyen megfájdult a hasa. Lehet naponta kétszer kóstoltatni a gyerekkel az új ízeket.

6 hónapos kortól

natúr joghurt, túró (vannak babák amik a gyümölcsös joghurtot is bírják, mi azt csak pár hónappal később kezdtük adni), szilva, meggy, cseresznye, körte, cukkini, saláta, brokkoli, fehérrépa, cékla, zeller, főzőtök, hély nélküli zöldbab (azt hiszem mi kihagytuk a zöldbabot éppen a hély leszedésének lehetetlensége végett), csirke, pulyka hús, olaj, margarin (növényi zsiradékok), banán, sárgadinnye, zöldfűszerek (majoranna, kakukkfű, paprika, vegeta, stb)

8 hónapos kortól

főtt tojás sárgája, kellő számú fogak esetén savanyú uborka, vagy hasonló savanyúság (nem emlékszem pontosan mikortól, de egy éves kortól egész biztosan ette már a savanyú foghagymát is, gyöngyhagymát és az uborkát)

10 hónapos kortól

piros húsok, hal, csirkemáj (heti egyszeri alkalommal)

1 éves kortól

tehéntej, nagyobb korosztálynak szánt tápszer, tojásfehérje, tejföl, sajt, puding, kakaó, vanília, karamella, gyümölcsturmix, gyümölcsteák, méz,köles, hajdina, vaj, zsír, uborka, sóska, spenót, főtt paradicsom (nem nyers), rebarbara, eddig tilos K betűs, puffasztó zöldségek: karfiol, karalábé, kelbimbó, kelkáposzta, káposzta (ne lepődjön meg egy anyuka sem, ha ezeket utálja a gyerek, a legtöbbjüknek két-két és fél éves korukig nem ízlenek ezek a zöldségek - az enyém még a brokkolit is utálja, de a zellert szereti), apró magvas gyümölcsök: eper, ribizli,málna, csipkebogyó, szeder, áfonya (frissen, vagy lekvárként is)

18 hónapos (másfél éves) kortól

bármi, amit megeszik

Ági felhívta a figyelmemet a folsav fontosságára, különösen az első trimeszterben, ezért tegnap a neten utána néztem, miben van benne.

Gabonapehely, narancs, máj.

Már ugyan túl vagyok az eéső trimeszteren, rájöttem, hogy ez idő alatt pontosan ezeket kívántam, és majdnem minden nap ettem műzlit, és Laci facsart nekem friss narancsot, és nagyon szívesen ültem be a kedvenc görög éttermünkbe májat enni, vagy vettem le a bolti polcról az olajos tőkehalmájat. Mostanában inkább a csontjaimat, izmaimat érzem, ezért egyre tudatosabban szedem a magnéziumot, és a C vitamint, mivel elkezdett fogmosás közben vérezni az ínyem.

Gyanítom, hogy ennél a babánál is eljön az utolsó trimeszter "átka" a vérszegénység, vagyis a vashiány.

Ezek a nyomelem-hiányok eddig nem okoztak különösebb problémát, nincsenek komolyabb fizikai tüneteim, ellentétben azzal az időszakkal, amikor Didát vártam, nem feszül a hasam, nem vagyok olyan fáradékony, és nem fáj annyi mindenem.

Természetesen a bőröm most is érzékenyebb, mint alap állapotomban, és a combom körmérete valószínűleg nő, mert a kis piros csíkok ismét megjelentek a bőrömön, a krémezgetés ellenére.

Egyenlőre a viszér, a kismamák szörnye is elkerült.

Ma tudtam meg, hogy a kismamák száma egyre nő ismerősi körben. Mi lehetett itt karácsony környékén? Mindenki ennyire unatkozott? Vagy a vízben van valami? Vagy a légkörben?

A babák csak jönnek, csak jönnek. Immár 4 emberről tudok, hogy babát vár, rajtam kívül.

A strandon megismertünk egy 40 év körüli párt, akik 10 hónapos kisfiút neveltek. Később kiderült, hogy nekik nem lehetett saját, így befogadtak egy kicsit.

Kicsit fura volt ezek után arról beszélni, hogy mi mind mennyire terhesek vagyunk, de látszólag ez Mónit, az új ismerőst nem zavarta. Persze lehet, hogy ők ezzel a babával is boldogok, hiszen a gyerek szép és egészséges német poronty.

Zsuzska immár öt hónapja van a pocakomban, és éjjel mozog. Míg Dida akkor mozgott a leghevesebben amiatt reklamálva, hogy a hasamra, vagyis rá merek feküdni, addig Zsuzska megvárja, míg az oldalamra fordulok, és lesz elég helye ilyesmihez. Didával sok időt töltünk a tiszta ruhák elpakolásával, ami azt jelenti, hogy a szárítóra felteszi a nedves zoknikat, majd valahová elsüllyeszti a szárazakat. Mostanában vannak egyéni elképzelései, mit melyik szekrénybe kell tenni, ezért általában utána kell pakolni, de szerencsére ez még nem bonyolítja nagyon meg a napi rutint. Általában a szobát azért eltalálja, ha a szekrényt nem is.

Tegnap arra ébredt, hogy ő palacsintát szeretne sütni. Még az ágyában megpróbálta, mivel a játéksütője neki van támasztva az ágynak. Mikor bementem hozzá, és kivettem, volt annyi esze, hogy hamar módosítsa a feltételeket. Én süssek palacsintát. Ebből az álláspontból nem engedett. Ez még nem lett volna baj, hiszen minden volt itthon a palacsintához, sőt, előre gyártott por alakú palacsinta is volt itthon, de tej egy deci sem maradt. Sajnos Dida még nem ismeri a valami következik valamiből eseményláncolatot, ezért hiába is magyaráztam, hogy addig nem lesz palacsinta, amíg tejet nem veszünk a boltban. Dühében minden más ételt kivert a kezemből, vagy hevesen rázta a fejét. Végül olyan éhes lett, hogy elkezdte a tengerparton gyűjtött kavicsokról nyalogatni a sót.

Ekkor rászóltam, hogy ilyet nem szabad csinálni, de az étel már a kistállal együtt a kezemben volt számára. Rám kiabált, hogy menejk ki a szobából. Ez általában azért nevetni való, mert mindig kizavar minket szülőket a szobából, amikor tudja, hogy olyasmit tesz, amit nem szabad.

Letettem elé az ennivalót, és természetsen megette, akár palacsinta volt, akár nem.

Ezek a köznapi játékok már nem annyira bosszantanak, különösen mióta itthon vagyok, és van időm és lehetőségem kontrollálni a dolgokat.

Ugyanakkor vannak egy perces dühkitöréseim, amik szegény Lacin csapódnak le. Semmi magyarázatot nem tudok rájuk találni, mint a hormonváltozásomat, mivel ezek általában semmit sem jelentő dolgokon robbannak, és elhamvadnak nyomtalanul. Általában egy ilyen óra mondjuk 45 percében kedvesen beszélgetek Lacival, majd a 46-odik percben amiatt zavarom el a közelemből, mert mondjuk a konyhában túl közel állt hozzám, míg én ételt melegítek a sütőplatnin, vagy azért veszekszem vele, mert elkezdtett bepakolni a hűtőbe a zacskóból, pedig én akartam, de a 47-ik percben ismét nyugodt, sőt kedves leszek.

Ugye, mindenki látja a dolog értelmetlenségét? A legszörnyűbb az, hogy én is látom. Mégis megtörténik.

http://www.flickr.com/photos/eaglenestt/4575493728/in/photostream/

Ilyenekkel találkozhat az, aki a szicíliai tengerpartot választja nyaralóhelyül.

 Lesétáltunk a strandra azzal a szándékkal, hogy Didáról millió képet készítünk az új, csajos ruhák, és a napsütés örömére. Szerencsénkre túlöltöztünk, és 11-kor már jó meleg volt, így megengedhettük a lánynak, hogy pancsoljon.

Mikor kiszálltunk az autóból, Dida reménykedve megjegyezte: 

- Megyünk az állatkertbe! Nézünk zsiráfot!

Mivel nem mentünk az állatkertbe, eldöntöttük, hogy következő nap elmegyünk.

Először ruhában eresztettük szélnek a gyereket, de Dida teketória nélkül fenékig belegázolt a vízbe, vagy a sekélyebb részeken belegugolt, így hamar levettem róla a ruhát és a pelust, mielőtt megfázik a vizes, hideg ruháktól. Örültem, hogy hoztam neki még 6 másik ruhát a fotózás miatt, így volt mibe öltöztetni. Pelust viszont nem hoztam, és külön izgalmat okozott, hogy csak egy váltás nadrág volt nálam a számos nyári ruhácska mellé, így a gyerek végül egy szál pendelyben (tunikában), pucér fenékkel rohangált a homokban és a vízben. Szerintem ezek a képek még jobbak lettek, mint a ruhásak. Kissé vicces volt az a lazaság, hogy a fűbe ülésre szánt pléddel szárogattuk, majd a sálját tekertem a popsijára, mivel nem volt se pelus, se bugyi nálam. (Persze ez utóbbi is pillanatok alatt vizes lett.)

Azt hiszem, a németek ilyesmi spontán megoldásoktól eléggé tartózkodnak, még jó, hogy nem voltak sokan, így nem volt kinek "megszólnia". 

Furcsa módon a németek egészen lehetetlen időpontokban viszik ki a szabadba gyerekeiket. Nyáron, nagy melegben dél és egy óra körül szivárognak ki (állatkertbe, strandra), hűvösebb időben pedig este, mikor már duplán hideg van, mert már nem ad meleget a nap gyenge fényével. Így általában kerülgetjük egymást a nyilvános köztereken, mert mi mindig délelőtt sétálunk, és délben alszunk. Nyáron pedig elkerülve az égető napsugarakat, csak három óra felé megyünk ki újra.

 Ma este újra olvastam a könyvem, mert már felére sem emlékeztem miket írtam bele. Az első 40 oldalból erősen kitűnik az a temperamentum és az a viharos viszony, amivel a gyereket vártam, valamint az a fajta önző nemtetszés, ahogyan a kontrollálhatatlan testi változásokhoz viszonyultam. Didával a viszonyunk időnként még mindig viharos, ennek ellenére sok vidám és szeretetteli percet töltünk együtt. Bár még nem fogja fel igazán, mit jelent Zsuzska érkezése, mivel sokat beszélek, beszélünk neki róla, már valamilyen képet alkotott magában a helyzetről. 

A napokban mondtam neki:

- Vigyázz, ne mássz át rajtam mindenhová knyökölve, mert Zsuzska van a pocakomban és megnyomod.

Zavartan nézett egy darabig, és megölelt, rám borult gyengéden. Megnéztük mi van a pólóm alatt.

Pár órával később eszébe jutott mit mondtam neki. Felhúzta a pulcsiját, megnézte csupasz pocakját, és így szólt:

- Zsuzska van a pocakomban.

- Nem Dida, az én pocakomban van. - mosolyogtam.

Azóta időnként gyengédségi rohamok törnek rá, és odajön megölelni. Már ő is mondja, hol van Zsuzska. Ma Laci megsimogatta Zsuzskát, és Dida nagyon komolyan szintén megsimogatta. Ez a gesztus olyan fenőttesen hatott, hogy elnevettem magam.

Ma este betettük a kádjába a cumizós babát, hogy megfürdetheti, és ő lelkesen hajat is mosott neki, majd nagyot kacagott azon, hogy ő is kijön a kádból, és a baba is. Az ágyban, mikor Laci megtörölgette a vizes részeket, Dida is jól megtörölt minden részt a babán.

Zsuzska mindeközben csendben figyel, hallgatózik. Most sem bírok aludni, akárcsak az első terhességem alatt, miközben itteni kismamákat és kispapákat kárörvendő vigyorral biztatunk, addig aludjatok, amíg nincs gyerek! Utána már nem fogtok!

Egyenlőre Lacit jobban zavarja, hogy nem alszom, mint engem. Zsuzska is éjszakai életet él. Az ember nem egyszer megjegyezte, hogy ha hozzábújok, érzi a derekán a gyenge mozgást. A terhesnadrágok elhozatala így félidőben nagyon ajánlott volt. Mire hazamentünk húsvétra, már az az egy számmal nagyobb, rugalmas derekú nadrág is feszült, amit egy hónapja vettem.

A sógornőmtől örökölt felsők kifejezetten nyáriasak, bár csinosak, mély dekoltázzsal rendelkeznek. Meg is jegyeztem az embernek, hogy elég mellkidobós darabok, de már ez sem zavar annyira, mint pár évvel ezelőtt. 

Az a tény, hogy ezúttal nyáron várok babát, és nem télen még egyszerűbbé teszi a babavárást. Nyáron nem kell annyi ruhát elvenni. Nem kell csizmához lehajolni, vagy új pulóvert, új kabátot keresni, amik a plusz tehertől nehéznek tűnnek, valamint a tavaszi virágillat, ami a környéket belengi további pozitív gondolatokkal tölti el az embert.

Sajnos kevés időm jutott írni, így az előző bejegyzésben nem jutottam el a varászszavakig.

Mivel az utóbbi egy hétben éreztem, hogy leendő gyerekem sem akar sokkal kisebb és pehelysúlyúbb lenni, mint a már meglévő, el kellett kezdenem leszoktatni Didát arról, hogy ölbe kéretszkedjen, illetve lérni nála, hogy önként, cipelésmentesen, hisztimentesen és saját lábán teljesítse, az akaratomat, illetve ő is azt akarja, amit én.

Bár kiskorában is tapasztaltam, hogy nagy adag kreativitás és játékosság kell ahhoz, hogy minden flottul menjen, némi szünet után, mostanában újra ezekre a dolgokra kellett helyezni a hangsúlyt, a már említett nem-figyelek-rád fegyelmezés mellett.

A következő szituációk alkalmával találtam rá a varászszavakra, melyek úgy hatottak a lányra, mintha megnyomtam volna rajta az igen. anya gombot:

Magyarországról hazatérve, bár rengeteg jóval elhalmoztak minket a szülők, olyan alapvető dolgok mégis hiányoztak a felszerelésből, mint kenyér, mosószer, vaj, gyümölcs, stb, így a boltba menés, ha tetszett, ha nem, szükségszerű volt.

Laci este hazajött, és csak emiatt nem vette le cipőjét, kabátját, csak arra várt, hogy mi is utcára menős cuccba(puccba) vágjuk magunkat.

- Dida, gyere megyünk boltba, felvesszük a cipőd, kabátod, sapkád, sálad. Megyünk az utcára.

- Nem. Én a székre csücsül.

- De gyere, sétálunk is egyet.

 - Nem, székre csücsül.

- Kérsz szívószálas üdítőt?

- Aha!

- De nincsen itthon, el kell menni a boltba, és venni. Jössz velem? Vegyünk szívószálas üdítőt?

A gyerek vihaszerű sebességgel száguldott a cipői felé, és hagyta feladni a többi ruhát is. Természetsen cserébe vettünk szívószálas üdítőt is, töbek között. Valami csoda folytán már azt is elértük nála, hogy a kasszánáé nem szorítja magához sírva, a saját szerzeményét, hanem szépen megmutatja a néninek, mert már tudja, hogy a néni ha megnézte, visszadja neki, sőt legtöbbször előre veszi a többi étel közül a szalagon, és mosolyog is.

A boltból kijőve a parkolóban természetesen a legjobb pocsolyákban ugrálni, és szaladgálni, de semmiképp sem vicces odamenni apához, hogy beültesse Didát az autóba.

- Dida odamész apához?

- Nem.

- Odaszaladsz apához megcsikizni?

Naná. A gyerekek sehova nem szeretnek menni, de szaladni! Azt nagyon szeretnek. Csikizni meg pláne szeretnek.

Másnap a játszótérről kellett volna hazajönni, mert Dida láthatóan elfáradt.

- Gyere, hamegyünk.

- Nem tudok!

- Gyere, keresünk csigákat a bokrokban!

- Keresünk csigákat!

Persze hazáig nem volt csiga egy bokorban sem, de az ajtónál így szóltam:

- Nem volt csiga a bokorban, mind elbújt aludni, de a halacskák vizében vannak csigák. Ha hazamegyünk, veszek ki neked egy ici-pici csigát.

Ennek hatására egyedül feljött a lépcsőn, belépett az ajtón, leült a földre, hogy húzzam le a cipőjét.

A legjobb időtöltés Emmánál lenni, nekem felüdülő beszélgetés, neki kipakolható színes sálak, megmászható kanapék, és számtalan színes ceruzák kánaánja.

Innen hazamenni, mert Laci ránkcsörgött, hogy hol vagyunk, elég nehéz. Különösen 10 percen belül.

- Gyere Dida, apa otthon van már, és vár minket.

-Nem.

- Gyere, apa nagyon vár már minket, hogy együtt együnk valami finomat, és hogy puszit is adjunk neki.

- Nem.

- Na jól van, én hazamegyek, mert apával elmegyek fagyizni. Te velem jössz vagy maradsz?

- Fagyi? Megyek.

Valóban volt szó róla, hogy talán kimozdulunk valahova, de olyan fáradt volt az emberem, hogy sehová sem lehetett mozdítani, és neki már nincsen varázsszava. Szerencsére, mire hazaértünk, Dida elfelejtette a fagyis dolgot, de azért kapott az aznap sütött gesztenyés kifliből, amit magam is lelkesen fogyasztottam.

A pozitív megerősítések, és a negatív ráhatások némiképp szelidítettek a napi konfliktusokon. Természetesen nem kell mindig ígérni valamit neki, hogy jó legyen. Ha van rá idő, ki is lehet várni, míg megteszi amit kérek tőle, ilyen alkalom pl az ebéd evés, és az alvás.

Általában az evéssel nincs gond, ha látja, mit fog enni, önként ül a kisszékbe, de az alvást nem mindig akarja.

- Dida, megyünk aludni. A szamár is nagyon álmos már. - szoktam enki délután egy óra körül mondani.

- Nem megyek.

- Kit látok már az ágyadban! A zsiráfot, és a babát is! Mind alszik már! Gyere ide!

- Nem.

Ekkor néma csendben állok a kiságy mellett, és várok. Legtöbbször nem bírja ki, és megkeres pár percen belül, és ha már eljött az ágyig, rá tudom adni a hálózsákot, és elalszik.

Úgy éreztem, Dida elérte azt a kort, mikor már nevelni és fegyelmezni kell, különösen azért, mert a hisztijei számomra nem tolerálandó és támogatandó cselekedetek. Ezért rákerestem a netre, mikortól lehet megverni, vagy kukoricára térdepeltetni azt a neveletlen kölköt.

Mivel lelkes supernanny sorozat néző vagyok, gondoltam, majd a büntilépcső-büntiszőnyeg remekül be fog válni nálunk is. Elkezdtem keresni hát a lakásban a megfelelően ingerszegény, holt unalmas, mégis szemmel tartható sarkot, ahová a gyereket állíthatom, majd mint a nagykönyvben a lány bocsánatot kér, belátja bűneit, megöleljük egymást, és soha többé nem lesz rossz. Hamar rájöttem, hogy a büntizóna keresése nagyobb feladat, mint azt gondoltam. Egyszerűen a lakásunkban nincsen büntizónának alkalmas hely.

Ha a folyosóra teszem, akkor akkor felhúzza apja cipőjét. Ha szobájába tezsem, eleve játékokkal veszem körül, ha a nappaliba, ugyan ez a szitu,  aa kisszobában és a hálóban nem látom, mit csinál. A kisszobában ugyanakkor beszélget a teknőssel, a hálóban pedig bebújik a takaró alá, vagy nézi a halakat. A fürdő, konyha és vécé életveszélyes, és amúgy is tiltott terület számára.

Más szakirodalom után néztem hát a neten, hogy megtudjam mi az igazság, s ekkor kiderült, hogy neves gyerekpszichológusok, meg ilyesféle népek azt állítják, a szuperdada módszere 4-5 éves kor előtt nem kivitelezhető, addig csak a példamutatás, a bárgyú elnézés, a dackorszak megértése az igaz út. vagyis tartsd oda málé szamár módjára a másik orcádat is, és aztán csodálkozz, ha a kölök 5 évesen még mindig kezelhetetlen, és uralkodik rajtad.

A szakirodalom és az elmélet befogadása után, jó szobrász módjára a gyakorlati tapasztalatok elsajátítása felé fordultam, hiszen mit ér az elmélet gyakorlat nélkül?

Az összes gyerekkel rendelkező ismerőst megkérdeztem, akik egymáshoz mérten különböző anyagi helyzettel, temperamentummal és egyéb kvalitásokkal rendelkeznek.

Legkedvesebb barátom, akik pedagógus szülőként agyon fejlesztették a kölköt, volt az első, akitől kérdeztem. A gyerekük szép, egészséges, és okos. Mésfél évesen szoba tiszta volt, két évesen úgy ugrott fel a felnőtt vécére, mint egy atléta, és kezdetektől fogva hurcolták mindenhová: babaúszás, zenebölcsi, feljesztő játékok, csoportterápia mamáknak, énekórák és kezdő balettórák, kútvíz és semmi cukor.

Szóval rákérdeztem:

 - Mit csináltál, ha hisztizett?

- Vertem. Hol a kezére, hol a fenekére.

- És működött?

- Hááát...

- Szóval nem.

- Hát nem.

 Sógoromtól megkérdeztük, mikortól lehet verni a gyereket?

- Kezdetektől, csak a mérték számít.

Hozzáteszem, sosem láttam, hogy valaha bármelyiket a három közül elverték volna. A legkisebbet általában elzavarták a szobájába bőgni, ha sokat sírt.

Másik sógorom számol. Majd fa alá ültet, és néha bizony kiabál is, ha nem bírja tovább. A hatás tartósságát nem tapasztaltam.

Apám azt mondta, őket hideg vizes pohárral leöntötték. Állítólag a bátyjánál még nem, de nála, aki kisebb volt, hatott, neki már csak a poharat kellett megmutatni.

Végül mi elkezdtük Didát egyszerűen faképnél hagyni, ha hisztizett, így megfosztottuk a nézőközönségtől. Ha nagyon belelovalta magát, akkor betettük a szobába, és becsuktuk az ajtót, de előtte elmondtuk neki, mit tett, és mit kellett volna tennie.

Ha lehiggadt, újra elmondtuk neki, mit várunk el tőle, vagyis, ha ő kedves, mi is azok vagyunk.

Bár még nevelődés alatt van a gyerek, a napokban meglepően udvarias volt a lányunk. Használta a légyszíves szót, és az első kérés után nem mindjárt a földön fetrengve bőgés jött, hanem nyugodt hangon újra kérte.

Bizakodom.

Eljött a nap, amikor Turára kellett utazni, hogy a család másik fele is lásson minket, s nem utolsó szempontként elhozni a babaruhákat, amiket anyósom gondosan megőrzött, és a terhes ruhákat, amik immár az ötödik terhességet élik végig valakivel.

Az ott-lét kellemesen telt, bár igen fárasztóan. Minden nap összegyűltünk valahol, jó idő esetén Ágiék udvarán, rossz idő esetén anyósom nappalijában. Az Ágiéknál tölött idő csendes alkoholizmussal és különböző sütemények evésével telt.

Első nap nagy örömmel fogadtam el a jégbort sógoromtól, hiszen ilyesmihez nagyon ritkán jut bárki ember fia, de második nap már spontán kezembe nyomtak fél deci vörösbort, csak úgy a vérképzés kedvéért. Természetesen ez utóbbi is kitűnő volt. Harmadik nap körtepálinkával öblögették a bográcsgulyést a népek, így én is megnyaltam a poharat, kitűnő gyümölcsíze volt. Gyanús volt, hogyha még pár napig összeülünk a sógoréknál, második gyerekem pálinkával issza majd az anyatejet, vagy boros teát fog kérni.

Húsvét hétfőn hazajöttünk, és Dida végig énekelgette meg nevetgélte az utat, én viszont örültem, hogy jó ideig nem kell ilyen nagy utat megtennünk, mert már éreztem, hogy nem bírok megülni a hátsómon, a lábam zsibbadt, a hasam feszült. Úgy éreztem, éppen az utolsó lehetőség volt, hogy elutazzunk bárhová is, később már nem bírtam volna ki.

A harmadik napra annyira összemelegedett Dida a nyúllal, hogy mulatni gyűltek össze a kis ládában. Kissé nehéz volt rávenni a lányt, hogy ne másszon be a ládába a számos nyúl mellé (plüss és valós vegyesen). Végül megegyeztek abban, hogy csak a nyulak mulatnak a ládában, és Dida énekel nekik. Valamelyik férjhez mehetett, mert akkora lagzit csaptak, hogy az egész ház Didától zengett, amint énekelte: "Ájjáj, nyuszi-puszi, táncol a sok nyuszi-muszi, ájjáj nyuszi-puszi nem lesz sosem alamuszi, hábládáblájájájáj." A láda csak úgy rengett a nagy táncolástól.

Mikor Dida kissé elcsendesedett, kivettem a nyulat a ládából, de neki aznapra elég volt a testtorna, mert kapásból visszaugrott a ládába.

Ez már csak azért is vicces, mert a nyulak általában szökni próbálnak a ládából, nem pedig benne csücsülni.

Diós Alma, vagyis Zsuzska, ha nem is olyan hangosan és elevenen igyekszik a helyét a családban megszerezni, mint Dida, mostanában gyanús, hogy csendesen, de határozottan kezd előre törni a helyezkedésben.

Félek, Zsuzska, a második, nem fogja sokáig viselni a háttérbe szorított második címet. Nagyon csendben van, és ritkán ad jelet magáról, észre sem veszem, mégis egyre többen mondják, mekkora már a pocakom, és éjjel is sokkal több kényelmetlenséget okoz alvás közben. Unalmasabb perceimben a gondolataimba is beissza magát, olyan lassan, és megfoghatatlanul, mégis megmásíthatatlanul, ahogyan a köd száll le a völgybe. Hatására akaratlanul is figyelem az utamba tévedő többi anya babáit, és nézegetem a kis méretű ruhákat, akkor is, ha tudom, nincs szükségem újak vételére.

Dida, ha nem is érti teljesen, mit jelent az, hogy babánk lesz, engedelmesen átvált duhaj ugrálásból gyengéd ölelésbe, ha rászólok, ne másszon fel a pocakomra, ne könyököljön a köldökömbe, ne akarjon mindenáron úgy táncolni velem, hogy én az ölemben tartva 13 kilóját ugra-bugrálok vele.

A minap ajándékoktól felpakoltan lihegtem haza a déli melegben, és anyám jól megszidott miatta, hogy nem vigyázok a kistesóra, de Dida mellett amúgy sem jut idő túlzottan vigyázgatni rá. Azt hiszem, akárcsak az első, ez a gyerek is jól gyökeret vert odabent és igenis, élni akar. Nem úgy tűnik, hogy ő lesz a  szívmegállós, elvérzős, koraszülött, fejletlen egyed. S mivel ez a másodikra épp úgy igaz, mint az elsőre igaz volt, kezdek rettegni, hogy a Diós vér erősebb, mint azt valaha is gondoltam volna. Persze, azért valami gyanús volt, mikor láttam, hogy a sógornőim minden cécó nélkül teherbe estek, amint eltervezték, nem vettem eddig elég komolyan a dolgot. Ugyanakkor, ha a spontán gyerekgyártást így folytatjuk, ideje lesz észben tartani az eddig tapasztaltakat, mielőtt arra eszmélek, hogy nyugdíj korba értem, és még mindig otthon ülök karomon egy csecsemővel.

Egykori gyerekorvosom immár nem gyerekkorom lázas rémálmai között jelenik meg, hanem felnőtt koromra beillesztettem a család barátja kategóriába, és a lányom orvosává tettem. A könyvbemutatón említette, másnap reggel be kellene vinnem a rendelőbe általános vizsgálatra, ezért bementünk.

Mivel Didának mostanában kezd elege lenni a mindenféle emberekkel való jópofizásból, hiába beszéltem meg vele, hogy a doktor néni meg fogja vizsgálni, mint bagoly doktor és nem fog fájni, amint meglátta a gyerekorvost, ordítva menekült a hátam mögé, és istennek se tudtam bevinni a rendelőbe.

Marietta nagyon türelmes volt, az előtérben beszélgetett velem, és igyekezett bevonni Didát is a csevegésbe, több-kevesebb sikerrel, de végül a karomba vettem, és az előtérben meghallgatta a szívét, lemértük a súlyát és a magasságát, majd a többit kérdezgetés útján rendeztük el. Megkérdezte, hány foga van, és rájöttem, fogalmam sincs, mert 16-nál megálltam, és azóta csak elvétve, nevetgélés közben láttam, mintha jönne még pár hátsó örlő, de ennek jópár hete, így meglehet, hogy azóta már néyggel több foga van, de az is lehet, hogy csak kettővel. A dokinak a 16 fog+néhány félfog elégnek bizonyult. A védőnő megkérdezett általános képességeiről, pl: képes-e rövid, egyszerű mondatok alkotására. Néha úgy érzem, túlságosan is képes kifejezni magát. Próbál-e dallamokat elismételni több-kevesebb hasonlósággal. Ezen még Marietta, az orvos is nevetett, mert a lány köztudottan dalos pacsirta, szinte minden reggel énekel, gyakran éjszaka is, és a napi játék közben sem ritka, hogy dalra fakad. Van-e kancsalsága, lábdeformációja, koordinálási nehézségei, tud-e futni. Ekkor eszembe jutott, hogy az utcán esetenként túlságosan is tud futni, főleg, ha nem akar hazajönni. Tud-e páros lábbal ugrani. Szerencsémre még nem, de már láttam olyat, hogy kísérletezett vele. Végül megállapította a védőnő, hogy Dida nagy gyerek. Most már igazán tudni akartam, mihez képest nagy. Állítólag a születési súlya alapján néznek egy táblázatot, mely alapján elég lenne, ha 5 centivel alacsonyabb és 2 kilóval könnyebb lenne. Ekkor eltűnődtem, vajon elrontottam valamit? Mutánst neveltem? Giga-lédit? De aztán megnyugtattak, hogy azért még ott nem tartunk.

Megkérdezték itt is, akárcsak az ambergi kórházban, hogy volt-e beteg a gyerek, és ismét mindenki furán nézett rám, mikor hülyén néztem rájuk, hogy ugyan miért lett volna beteg, hiszen csak két éves. Én azt hittem, az a  normális, ha egy normálisan születő kicsi gyerek általában nem beteg, de úgy látszik, tévedtem.

Teljesen tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban, mi az, amitől Dida ilyen. Nem tudok felmutatni semmi olyasmit, amire ráfoghatnám, odafigyeltem a gyerek fokozott higiéniájára. Nem zártam el újszülöttként a kíváncsi felnőttektől, gyerekektől, nem szoptattam évekig, nem tiltottam meg, hogy játszon más gyerekekkel, vagy összeszedjen mindenfélét az utcán, nem vettem el tőle a cumit, játékokat, ha elgurultak a földön, nem tömtem bele sem aloe verás, sem egyéb immunerősítő készítményeket.

Remélem Alma is ilyen lesz.

A nyúl továbbra is fontos szerepet játszik a napi játékban, ezért nem tudom elégszer megmosni a gyerek kezét, lassan fel is adom a harcot, mert amint kezet mosunk, a nyúl újra utunkba esik, és minden kezdődik előröl. Az az egy bíztató van az egészben, hogy a nyúl valóban tiszta, egészséges állatnak néz ki. Szalmáját ma cseréltem ki frissre, így újra rendkívül illatos, kellemes a doboza. Amint bekerült a tiszta szalma, azonnal élvezettel rágcsálni és turkálni kezdte, amit Dida úgy értelmezett, a nyúl elég érdeklődő ahhoz, hogy végre bemutassa a játékainak, főleg a házban található többi nyúlnak.

Szépen össze is gyűjtötte a kulcstartó nyuszit, és a kertésznadrágosat, és mivel elsőre nem lett meg a kiskabátos, hozta helyette a barbie-t és a magyar ruhás kerámia fejű babámat. A két baba főleg nézőközönség volt. A nyulak színi előadást adtak elő, hol az élő nyúl meg lett lovagolva plüss társai által, hol közösen elsétáltak piknikezni, füvet és répát enni, de az is előfordult, hogy a plüssnyuszik ki-be ugráltak a félelmetes vérnyúl barlangjába és -ból. Én közben a várost jártam ügyes-bajos dolgaim miatt, de akárhányszor hazamentem, a lányomat és Gusztávot mindig ott találtam a nyúl ládája mellett. Ismét meggyőződtem róla, hogy a gyerek nem a legdrágább ajándékokat tartja izgalmasnak, a más kislányoknál általános öltözködés iránti vágy szép nyári ruhácskákba (amiket a mama vett neki húsvétra) pedig teljesen kiesik az érdeklődési köréből.

Így, bár mama nagyon szerette volna látni a lányt a csodálatos darabokban, bizony csak jó adag türelemmel, és napi néhány lopott perccel (pelenkázás után) jutottunk ahhoz az örömhöz, hogy naponta egy ruhát rápróbáltunk, és megcsodálhattuk benne.

A biológiai órám lehetővé teszi, hogy rendkívül aktív legyek hajnali 3 körül, és lehetetlenné teszi a fejlett homo sapiensnek tulajdonított intelligenciára és összetett gondokodást reggel 8-kor. Azon szerencsés szülők közé tartozom, akiknek a gyereke ugyan még most sem alussza át ébredésmentesen az éjjeleket (akárcsak az anyja), viszont nem reggel fél 6-kor kel, mint más normális gyerek, hanem 8-kor, és reklamáció nélkül fekszik le este 8-kor.

Ennek ellenére, én kínkeservesen boot-olom újra szervezetem minden porcikáját, mikor Dida élénken és vidáman felébred.

Így alakulnak ki azok a történetek, mikor drága gyermekem negyed 9-kor pizsiben áll a bejárati ajtónk előtt, és azt ismételgeti egyre dühösebben: Megyünk az utcába!

Míg én a paplan alól kukucskálok ki, és igyekszem érthetően elmotyogni neki: Anyának még fel kell öltöznie, nadrágot, zoknit, pulcsit, cipőt húzni, és Didának is fel kell öltöznie...

Eközben a kismonológom közben Dida már felhúzza a cipőjét a kezeslábasára, és mire végez, már bömbölve ordítja nekem: Megyünk az utcába!

Hiába, nem vagyok elég gyors, így jön a hiszti, amit én azzal reagálok le, hogy szép napunk van ma igaz szívem szottya? És átvonulok a nappaliba, hogy ne halljam, illetve, hogy megvárjam, míg véga a dührohamnak.

A dühös sírás után általában nyugodtan felöltözünk, és én szédelegve, ő szaladgálva kilépünk az utcára. Biztos vagyok benne, ha képes lenne rá, Dida páros lábbal ugrálva menne le az 5 lépcsőfokon a lépcsőházunkban.

Természetesen alaptermészetünk anyám házában sem változik meg. Édesen aluszikálok, miután fél 4-től 5-ig blogolgattam, meg neteztem, mikor Dida a szoba másik végében lévő kiságyban talál valamit, és nem árulja el, mit.

Anya! Mi ez? Tessék!- mondja, de fel se ébredek.

Anya! Tessék! Anya Tessék! Mi ez? Szösz?- dereng, mintha akarna valamit.

Anya! Miez itt, szösz?- most már biztosan tudom, akármi is az, meg kell néznem, méghozzá hűdegyorsan.

Mindjárt - felelem.

Anya!Anya!Miez?- bíztatgat, így felkelek. Már félúton vagyok, mikor kijelenti-Hajszál!

Fene vigye, valóban hajszál, de mire odaérek, már nyomja is a kezembe a cumit- Kérsz inni!

A hétfőre ígért nyuszi, amit én gyermeki izgalommal, tűkön ülve vártam, szerdán megérkezett. Meghagyták nekem az örömöt, hogy én mutathattam meg Didának.

Amint hazaértem, és megtudtam, hogy nyúl van a házban, hoztam is be a nagy műanyag ládát az előtérbe, ami kövezett, és mutattam Didának. A ládában egy hófehér, piros szemű nyúlfi csücsült. Persze azonnal kivettük, és Dida izgatottan topogott körülötte, semmi félelmet nem mutatott. Tapintásra a nyúl olyan finom szőrű, és tiszta, ápolt állat, hogy szívesen megtartanám, ha tudnám, hogy van értelme.

A nyúl tökéletessége felül múlta minden elvárásomat. Nemcsak rendkívül nyugodtnak és szelídnek bizonyult, valóban nagyon szépen tartott, tiszta állat is, és egész kevés bogyózással megúszta a lakás a több órás nyúzást, amit Dida hirtelen ötleteinek köszönhetett.

Dida nem meri felvenni, ezért percenként megkért: Nyuszi, ugorj bele a dobozba!

Majd : Nyuszi! Gyere ide, ide, ide, ide! Anya! tedd ide, ide, ide!

Nyuszi eszik répát! Nyuszi gyere sétálni! - mondogatta még neki, s hasra feküdt elötte, hason csúszkált körülötte a kövön, nevetgélt neki, énekelte, hogy: nyuszi hopp! Később pedig fűszálakat szórt rá, hogy a nyuszi elbújjon, és részt vegyen az általános kukucs-játékban. A nyuszi tűr és tűr.

Annak ellenére, hogy meg voltam róla győződve, szétnyúzzuk, vagy örökre lelki sérültté tesszük a nyulat, ennek semmi jelét nem mutatja. Sőt, úgy tűnik, tegnap óta egyre bátrabb, és kölyökségét nem feledve egyre kíváncsibb, sőt már rosszalkodott is. A tenyésztője és valós gazdája fűvel bélelt ládában hozta, két kis edénnyel, egyikben a szükséges több napi élelemmel, másikban kis vízzel, de a nyuszi ma délután pár óráig unatkozhatott, így mire hazajöttünk, a tápot beleburogatta az ivóvizébe, így holnap mehetünk neki ennivalóért, hogy ne éhezzen szombatig.

Adtunk neki addig is répát, amit előbb a nyúl, majd (lassúságom bizonyítékaként) Dida is megkóstolt. Azt hiszem, a két gyerek (nyúl és ember) megtalálták a közös hullámhosszt.

Ma este volt a könyvbemutató. Bár csak az ismerősök jöttek el, jól sikerült. Mivel nem voltam itthon, nem vettem részt az előkészületekben és a szervezésben, ezért minden nagyon spontán történt részemről. Aki megnyitotta nagyon profin vezette le az eseményt, és azt mondják, még nekem is sikerült értelmesen válaszolgatnom a kérdésemre. Nagy örömömre még könyvet is adtam el, és olyan egyetemről ismert ifjakat is viszont láthattam, akikkel évek óta nem találkoztam. Egy versmondó nő (két éves és pár hónapos gyerekeit férjére hagyva) vállalta el a felolvasást a könyvből. Megvallom, a felolvasás alatt vettem csak észre újabb javítani valókat a szövegben, és ott azonnal kedvet éreztem rá, hogy átírjam a könyvem. Ezért el is határoztam, hogy a következő könyvet felolvastatom valakivel magamnak, ha már úgy fogom érezni, hogy készen van, mert egészen más hatása volt. Bár szokás szerint, mint minden munkámat, ezt is tudnám tovább csiszolgatni, azért azt hiszem így is szórakoztató lett, még magam is élveztem a felolvasást, pedig én már tudtam, mi lesz a sztori vége.

Ne higgyétek, hogy most mellemet feszítve ömlengek magamról saját tehetségemet fitogtatva körbenyalogatom a lelkem, szó sincs róla. A visszajelzések azoktól, akik olvasták pozitív volt. Azt hiszem nem törvényszerű, hogy valaki azt mondja, kezembe vettem, és alig bírtam letenni, de többen is ezzel a tartalommal bíró mondattal jöttek oda hozzám, ezért kénytelen vagyok elhinni, hogy tetszett nekik. Azt hiszem, ha nem tetszett volna, akkor csak azt mondták volna, hogy: Gratulálunk Lilikém a könyvedhez, nagyon ügyes-okos-szép vagy. Persze nem vagyok benne írói körökben, lehet hogy a könyvbemutatón ezt szokás mondani, mint ahogy a kiállításokon azt szokták mondani boldog boldogtalannak, hogy milyen tehetséges, meg hogy milyen szép a kiállítás.

Nagyon nagy meglepetésemre két férfi, és egy 8 éves kisfiú is megvette a könyvem, amiről azt hittem, csak nők fognak érdeklődni iránta. A nyolc éves kisfiú különösen megtévesztő volt, mert egy harmincas csinos nő, hatalmas pocakkal, láthatóan az utolsó hónapjában levő terhesen odajött, és azt kérte, írjam bele a könyvbe, Dominiknak, 8 éves kisfiának, aki elolvasta a könyvet már, de aki nem mert odajönni hozzám.

A versmondó felovasta a szüléstörténetemet, ami miatt aggódtam kissé, hogy talán nem gyerekfülnek-szemnek való, de újra hallva a történetet, azt gondolom nem hemzseg olyan szaftos, vértől tocsogó részletektől, ami megviselné a lelkét, ezért megnyugodtam. A könyvemre nem kell 18-as karika.

 Dida  két hete tartó folyamatos változás-új ember-dackorszak miatt elég vegyes lelkiállapottal bírta ki a bemutatót, ezért szegény anyámnak ki kellett vele mennie a teremből, s pont ő nem hallhatta az eseményeket, aki a legtöbbet tett azért, hogy ez az est megtörténjen.

Jó lenne őt kárpótolni ezért valamivel, de talán majd az élet megoldja ezt is.

Most megint pár hétre nagyon menő lettem Nagykanizsán, rólam szólnak a  hírek, tévé, rádió, újság, sőt, a helyi újság ezentúl részleteket fog közölni a könyvemből.

Egyik barátnőm ügyetlenül elsütött egy poént nekem arról, hogy most olyan felkapott lettem mint Alekosz a Való Villából. Ez a hasonlat engem kifejezetten sértett, de a pár hetes, felvillanó szenzációm és Alekosz kérész életű hírneve (akire senki nem fog emlékezni, amint vége lesz a műsornak a tévében) között lehet párhuzamot vonni.

De hanyagoljuk ezt a témát, kérek mindenkit, akit esetleg érdekel a könyvem, vagy tud valakit, akit érdekel, még mindig tudok 1200 Ft-ért (plussz postaköltség) dedikált példányt adni (vagy postán feladni), s az érdeklődök elérhetnek a www.tajszobrasz.hu oldalon lévő elérhetőségeim alapján.

Április 20-án délután 17 órakor lesz Nagyknaizsán a Honvéd kaszinóban a könyvbemutatóm.

Talán emlékeztek még rá, a blog a könyvem részleteivel kezdődött. A könyv címe: Elveszem szépen!

Természetesen Didáról szól, hogy hogyan jött a családba, hogyan született, egészen az első lépéseiig.

A megnyitón dedikált könyv megvétele, kötetlen beszélgetés és házi pogácsa fogyasztása lehetséges.

 A szállodához 11-re jött értünk az autó. Ezúttal nemcsak biztonsági öv, de gyerekülés is volt az autóban.

A bácsi, a sofőrünk, valahol félúton, vagy még előbb egy dohányos megszokott mozdulatával szájába vette a cigarettáját, majd eszébe jutott, hogy gyerek is van, és nem gyújtott rá. A cigit meggyújtatlanul rágta, egyre csak rágta, míg arra ébredtem, hogy fuldokolva köhög, és köpköd ki az ablakon. A cigi nem bírta tovább a megpróbáltatást, s beleolvadt a szájába. Mi, nem dohányosok, mulatságosnak találtuk az ő nyomorúságát. A reptéren majdnem két órát vártunk felszállásig, majd két órát repültünk. Érdekes volt látni, hogy a szicíliai 30 fokból közel 80 kilométerre Nürnbergtől szépen belerepülünk a szürke felhőkbe, melyek Nürnberg felé egyre sötétültek. 

Nürnbergtől már csak potom egy óra autóút, és már itthon is voltunk. Nem csak én, Dida is nagyon elcsigázottan lépett be a lakásba. Mind nagyon boldogok voltunk, hogy lepakolhatunk és ágyba dőlhetünk. Dida végre végig aludta a teljes éjszakát.

Az első itthon töltött napot természetesen azonnal a rend felborításával kezdtük (főleg Dida). Dida rendkívül örült a cicának, a szamárnak és még számtalan játékának, majd jóízűt kakilt az étkezőasztal alatt. 

Ezek után rájöttem, hogy hátborzongatóan hajmeresztő módon fejlődik a lány, és vagy megőszülök, vagy idegileg összeroppanok, még mielőtt a másik megzületik. Dida ugyanis végre szabadon mozoghatott a lakásban, így felmászott a forgószékre, míg én kimentem neki müzliért, A kisszobában felemelte és kihúzta az asztal alól a másik széket, hogy felüljön rajzolni, máshol beütötte az orrát, ahogy megcsúszott, majd este bele akart mászni a kádba, amíg kimentem a fürdőből törölközőért, és mikor visszaértem, utánam kiabálva billegett a kád peremén, mint egy mérleghinta. Se előre se hátra pozícióban pocakkal fennakadt a szélén. Még jó, hogy alig volt benne víz,és az sem volt forró, így meg tudta támasztani lent a kezét, de én akkor is éreztem, ahogyan két másodperc alatt kihullott a hajam fele.

Ezek után az, hogy nem engedi megfogni a kezét lépcsőzéskor, és kijelenti: "Nem! Én!" pitiáner kis hétköznapi esetnek számított.

Ezen a napon tényleg úgy éreztem, egy ilyen gyerekre lehetetlen vigyázni. A legjobb jó szándék és maximális törődés mellett is törődik az a kis piszok, vagyis rosszabb, mint egy kerámia szobor, aminek van esélye egyben eljutni a kemencéig, persze akkor is előfordulhat, hogy elreped a kemencében (rosszabb esetben felrobban). Bár a szobor készítős időszakomban is sokat ordibáltam a többiekkel, és megátkoztam mindenkit, aki csak rálehel a szobromra égetés előtt (ilyenkor a legtörékenyebb), azt a stresszt, ami ilyen hirtelen és ilyen erővel rohan végig testem minden idegpályáján, sosem éreztem Dida legújabb kis akciói előtt. Már csak abban bízom, hogy minél előbb túlesünk az ész-nélküli-egyéni-akrobatamutatványos korszakán.

 A délelőttöt azzal töltöttük, hogy lesétáltunk a belvárosba. Mivel ezúttal ismertük az utat, és nem mentünk be mellékutcákba, abban a hamis hitben, hogy úgy majd levághatunk egy kanyart, egész gyorsan leértünk. A nap már 10 órakor nyári forrósággal sütött. Mivel ma volt Dida szülinapja, hagytuk, hogy az ő kedve szerint teljen a délelőtt, vagyis hogy pancsoljon a hegy alján lévő két szökőkútban, s megegyen egy fagyit.

Mivel délelőtt volt, a boltok nyitva voltak, és rátaláltam a városka valószínűleg egyetlen művésznőjére, egy szövőnőre, aki saját termékeit árulta. Vettem egy cuki válltáskát tőle. 

Annak ellenére, hogy a délelőtt állítólag munkaidő, soha senki nem tűnik úgy Szicíliában, mintha dolgozna. A bolti eladók, férfiak, öregek és gyerekek ugyanúgy az utcán trécselnek, nevetnek, futkosnak, vagy rádiót hallgatnak, mint délután, vagy este. Az útjavító munkások neonnarancsszín ruhájukban sétálgatnak, néha lapáttal a kezükben, de munkát végezni, azt őket sem láttam. A bár, vagyis a helyi kocsma délelőtt is tömve van sörözgető, kávézgató férfiakkal. Egyedül a fodrásznál látszott a dolgos kezek mozgása, de a borbély-fodrásznak ugyanakkor rengeteg ügyfele akadt, akik türelmesen, idővel mit sem törődve ücsörögtek. Úgy tűnik, mintha itt nem lenne női fodrász, mivel az egész városban mindössze egy női fodrászatot láttam, azt is a város legszélén, míg borbélyt többet is, és mind a belvárosban. Érdekes volt figyelni ahogy fehér kötényben, a régi módszerekkel borotvakéssel borotvál, és hajat igazít.

Dida egyik pillanatról a másikra kiborult délben.  Senki sem tudja mi történt, egyszercsak minden átmenet nélkül sírni kezdett, és egészen addig sírt, míg vissza nem értünk a szökőkúthoz, ami biztos pont volt ahhoz, hogy autót hívjunk a hotelból. A hotelnek ingyen autós szolgáltatása van városon belül, valamint a közeli tengerpartra és vissza, amit bármikor igénybe lehet venni. 

Tervben volt, hogy ma vonattal átmegyünk Cefaluba, vagy Palermoba, és a portás kedvesen ki is nyomtatta a vonat menetrendjét, de az időpontokat sehogy sem tudtuk Dida alvásával összeegyeztetni. Bár kétóránként jár vonat oda és vissza, az utazás lehetetlennek tűnt gyerekkel. Ha 10-kor indulunk, mire odaérünk, Dida elálmosodik, ha délben, ki tudja elalszik-e a vonaton (még sosem próbáltam, de nem most akartam kipróbálni, hogy végigsírja-e fáradtságában a két órás vonatutat, majd az ottlétet, és a visszautat). Ha később indulunk, van másfél óránk várost nézni, mielőtt visszajönnénk, mert ha későbbi vonatot választunk, este 10 órára érnénk csak haza, ami megint túl késő gyerekkel. Vagyis ha délután megyünk, 4 óra vonatút, másfél óra városnézéssel, s közben enni és kellene valamit. Úgy tűnt, nem éri meg a fáradtságot. Elmorzsoltunk egy kósza könnycseppet gyermektelen éveink után sóvárogva, amikor ilyesmiken még nem kellett fennakadni, majd mi is szundítottunk egyet a gyerekkel.

Az autó délután 4 órakor levitt minket a tengerpartra, ahol a szokott módon töltöttük el időnket, s lassan készülődtünk a hazaútra.

Mondtam Didának, hogy már csak egyet kell aludni, és holnap felszállunk egy repülőgépre, és hazamegyünk. Didának csillogtak a szemei, és még sokáig magyarázott nekem a naaagy repülőgépről, amivel így és így fogunk repülni.

 A reggelt alvással, heveréssel, majd a kora délutánt alvással töltöttük. Délután lementünk a tengerpartra, és én elsétáltam a túlvégén lévő sziklákig. Olyan laza, repedésekkel teli ez a hatalmas szikla, mintha bármelyik pillanatban rázuhanhatna az emberre, de valószínűleg már több tíz vagy száz éve áll ott ugyanúgy.

Végre fény derült azokra az áttetsző kúp alakú maradványok mibenlétére is, amiket pár napja találtam. A tenger 4-5 centi átérőjű apró medúzaféléket sodort a partra, melyek úgy néztek ki a víz felszínén, mint megannyi királykék vitorláshajó. Felülről kagyló formájúak voltak, s a tetejükön rugalmas, vitorlaszerű lebernyeg. Alulról kis csápok, polipszerű karok sorakoztak körbe-körbe. Megfogtam a vitorlájuknál fogva, néztem, hogyan mozgatják karjaikat, majd megpróbáltam olyan mélyen bedobni a vízbe, amennyire lehet, de a tenger újra és újra kivetette tehetetlen kis testüket. A tenger ezen kis ékszerei halálra voltak ítélve. Én ismét gyűjtöttem megannyi színes kerámiát, Dida homokozott és kavicsházat épített, Laci pedig hevert a napon. Később beültünk a helyi kis faházba, és fagyit rendeltünk. Ezúttal egy szőke, kék szemű férfi szolgált ki minket, aki beszélt angolul. Azon morfondíroztunk Lacival, hogy biztosan ő a mikulás, aki nyaranat itt nyaral, és leborotválja a szakállát. Hozott ki "tartüffo"-t, ahogy ő mondta, ami ennek a helynek a specialitása. Ez a különös édesség kívül valami puha csokis massza, állagában átmenet a piskóta és a krémfagyi között, belül fagyitöltelékkel, kívül kakaóporral jól körbeszórva. Látszott, hogy elkészítés után a masszát betekerik egy fóliába, amitől redőssé, kissé formátlan tömbbé válik. Igen édes, tömény de finom, hűvös édesség. Kértünk tőle narancslevet, s ezúttal nem a buborékos fanta narancsot kaptuk, hanem frissen facsart vérnarancslevet. Megtudtuk a bácsitól, hogy Szicília híres az itt termő vérnarancsfáiról, és ő norman felmenőkkel rendelkező tőzsgyökeres szicíliai. Mikor a lányunk a feje búbjáig csokis lett az édességtől, és elnézést kértünk az egyre csokisabb asztalért, azt mondta, a lányunk "bella sinorina", megtiszteltetés lenne, ha megkapná a telefonszámát, és ne aggódjunk az asztal miatt, neki 10 testvére van, s a családban 28 gyerek. Elképzeltünk egy szülinapi partit, s rájöttünk, hogy nagyon le vagyunk maradva a bácsihoz képest létszámilag.

Este az előétel tenger gyümölcsei saláta volt, gondoltam kipróbálom, mivel Korfun ettem ilyen nevű valamit, és az igazán finom volt, abban legagább 6-8 féle tengeri élőlényt tettek. Ezúttal viszont a lehető leggusztustalanabb tengeri lényből és némi zöldségből állt a saláta. Laci kifejezésével élve, egy polipot daráltak a paradicsom közé. Nos, ez nagyjából igaz, csak nem darálták, hanem szeletelték. A kis levágott lábvégek százlábúkként pöndörödtek fel csigavonalba, a vastagabb részek pedig valami bizarr gumicukorként mutogatták tapadókorongjaikat. Sokáig borzadoztam a látványon, míg Laci mulatott rajtam, mire rászántam magam, hogy egy életem egy halálom, a rákot. kagylót is megettem, és jó volt, ezt is megkóstolom. Éppen kezdtem volna megbarátkozni a polip citromos, és kissé tengervizes ízével, mikor Laci bedobta az adu ászt. Feldobta a kérdést, mely nagy ívben röppent az asztal majd a tányérom felé, és nagyot koppanva ért el a tudatomig: "Vajon a tapadókorongok hozzá tudnak tapadni a nyelvedhez vagy a fogadhoz?"

Ebben a pillanatban toltam el a tálat paradicsomostul, krumplistól  és polipostul együtt. Úgy éreztem, ha megölnének se tudnék még egy polipdarabot megenni ezek után. Laci elérte célját, átvette a tányért, és jóízűen kuncogva szúrta fel az egyik kis végtagot és nyomkodta a tányér széléhez, első "próbaképpen", ahogy ő mondta. Majd bevette a szájába, és fura, kérődző mozdulatokat tett, és kijelentette, egy kicsit még tapad a korong, s hogy mintha egy betapadt volna a fogai közé. Ekkor becsuktam a szemem. A továbbiakban nemhogy enni, de látni sem akartam a tányért. A következő fogás tengeri hal volt, igen kellemesen elkészítve, de a tudat, hogy ez is onnan jött, mint az imént a polip eléggé nehézkessé tette az evés elkezdését. Kissé elegem lett bármiből, ami a tengerparthoz kötődik, és haza akartam menni húslevest és palacsintát enni. 

Mivel éhes voltam azért, és a hal finom volt, szép lassan elcsipegettem, de sóvárogva vártam a desszertet, ami gyümölcsös süti volt, és elfeledtette velem édes párom gyomorkavaró hülyeségeit. 

 Három napra béreltünk autót. Az utolsó nap nem tudtunk dönteni az úti cél ügyében. A portás lebeszélt az Etna megnézéséről, mondván igen hideg van ott ilyenkor, ezért a közeli természetvédelmi parkot választottuk. Az oda vezető úton változatos látványú hegyek között, tehénveszélyt jelző táblák és birkanyájak mellett suhantunk el. Felemelő látvány volt. Ugyanakkor a parkot, mint úti célt totális baklövésnek könyvelem el. A délelőttöt renyhe tévénézéssel és paplan alá bújással töltöttük, főleg azért, mert Dida is tiszta hiszti volt egész délelőtt, és én is igen fáradtnak éreztem magam. (Gondolom, ő is kifáradt az elmúlt napok élményeitől.) Délrwe kipihentük magunkat, s elindultunk. A park elején kis fabódét neveztek étteremnek, amiben egy suhogónacis kis törpe készítette és szolgálta fel a rémesen rossz ételt. Csak azért ettem meg, mert éhes voltam. Evés után megnéztük a  fákhoz kötött lovakat, amiken lovagolni is lehetett, s azt az egyet is, amit egy elkerített játszótérre zártak. Kissé bosszantott a dolog, mert a játszótér tele volt olyan játékkal, amikre Dida felmászhatott, felülhetett volna. Így is találtunk egy hintát, és ez volt az a pont, amitől kezdve Didát nagyon nehéz volt elmozdítani. Kiválasztottuk a park legrövidebb útját, ami a térkép szerint 15 perces séta. Nem jutottunk a végéig. Dida vagy bőgöt, vagy ellenkezett, le akart mászni szakadékos, omladékos részeken, apró patakok okozta agyagos pocsolyákba dagonyázott, míg el nem fogyott a türelmem, le nem vetkőztettem a disznónál is mocskosabb kölköt, s Laci visszacipelte a kocsihoz, bevágtuk magunkat, és hazamentünk. Szerencsére a 30 fokos melegben nem volt igazán nagy probléma, hogy az eredeti ruháját még az étteremnél leöntözte innivalóval, a cserét meg összesarazta. Ez volt az a kirándulás, mikor a hegyek laza agyagos rétegei egyáltalán nem tűntek romantikusnak.

Az autóban összes létező gyerekdalt elénekeltük, s mikor kezdtem kifogyni, még két faluval odébb voltunk a hoteltől, s Dida közölte: "Kiszállsz". A maradék utat természetesen végig sikítozta unalmában, vagy mindenféle kéréssel nyaggatott.

Tervben volt, hogy még ma is lemegyünk a tengerpartra, de mire elértünk a szállodáig, annyira elfogyott a türelmem, hogy kiscsaládomat feltereltem a szobába, én pedig a laptopommal karöltve leültem a hotel földszintjén lévő előtérbe egy kis nyugalomhoz jutni.

Elhatároztuk, hogy a következő napot csendes pihenővel töltjük, maximum a közeli tengerpartra megyünk le.

 Azzal a céllal keltünk ma fel, hogy ripsz-ropsz megreggelizünk és illa berek, náda kerek, már ott sem vagyunk.

Ismét nem indultunk el 10 óra előtt. Ismét elképesztő nyári hőség várt minket, de ezúttal megtaláltuk a felhajtót a sztrádára, így gyorsan haladtunk.

Mivel itt a sztráda olyan, mint egy óriási körforgalom, ami körbefut a sziget partján, így csak annyi dolgom volt a navigátori szerepemben hogy megadtam a legnagyobb város nevét, ami felé tartunk, valamint, hogy a tengert jobbról, vagy balról kell-e látni, Dida is elaludt a kocsiban, így volt időm nézelődni, és elmélkedni.

A nap vakító fénye és a tengerből a szárazföld felé kúszó pára együttesen áttetsző fátylat borított a kövér hölgyekként lomhán elterülő hegyek testére. Testüket közel 20 féle növény élénk sárga virágából alkotott mintájú eleven zöld, kusza növényszövet fedte. Itt-ott kibukkantak kövér, agyagos rétegeik, mint megannyi narancsos hájfodrok. 

Az egész sziget atmoszféráját átlengi egyfajta bomló hervadás és a kacagó, buja élet különös keveréke. A 10-20 méter széles folyómedrek szikkadtan tátonganak a nap tüzében, éppen csak kósza, szeszélyes csermelyek folydogálnak a fakó szürke sziklák és a virágzó gaz között. Ugyanakkor a nádasok 3 méter magasan meredeznek az arra járó emberek fölé, és a kis gyomnövények virágai üde napszínekben rikítanak. Mindenfelé narancs és citromfák roskadoznak terméseik alatt, de gyakran még a megműveltnek számító kertekben is szinte megközelíthetetlenek a magasra futó gyomnövények miatt.

Néhol befejezetlen, vakolatlan házak erkélyei vannak virágsorokkal beültetve, máshol a gyönyörű mozaikkal kirakott öreg ház ácsorog egykori fényétől megfosztottan, vakolata felázottan, koszos szürke rongyokba bugyolált hajléktalanra emlékeztetve. Az utak mentén gyakoriak a tető nélküli épületek, melyeknek a dús növényzet kívül új mintát adott, belülről pedig citromfák és akáciák dugják ki fejüket az ablakokon. 

Mikor megérkeztünk, egy autót követve ráleltünk egy parkolóházra, ami mindjárt a belváros szélén állt. Taormina városa igazi turista város. Millió üzlet kínálja méregdrágán álomszép táskáit, (maximum M-es méterű) egyedi tervezésű ruháit, cipőit, sáljait. Lépten nyomon igényesen, aprólékosan berendezett éttermek és cukrászdák várják az inni, enni, torkoskodni vágyókat. Az épületek itt sem kevésbé romosak, de a köztük meghúzódó görög emlékek és a színes boltok még így szezonon kívül is nyüzsgővé és varázslatossá teszik a várost. Az utcákon elegáns olasz nők és kevésbé csinos angol, valamint német turisták kószáltak. Én vettem egy színésznőhöz illő, és nem kevésbé feltűnő nyári kalapot,de sajnos a hozzá illő felsőt már nem ehettem meg. Ártatlanul megkérdeztem, hogy ez a kis könnyű, színes lebernyeg, ami talán még rám fér és nyári felsőnek titulálták mennyibe kerül, s az eladó szemrebbenés nélkül kimondta: 780 euró. Hát szégyen, vagy sem, nem tudtam eltitkolni, hogy megállt a szívem. A gyermekboltok is csodálatos nyári ruhácskákat kínáltak, potom 150 és 230 euró között. Végül egy turistáknak szánt "gyere be nemzeti giccs-emlékeket venni" típusúban találtam egy igen helyes, fehér-piros kis ruhát, ami kifizethető áron volt, így amint megvettem, azonnal rá is adtam a lányra. És ő azonnal végig is csúszott benne nagyon sok lépcsőfokon a görög színházban, ahol megcsodálta a hangyákat, mi meg a "díszletet". Mint kiderült, az egyébként 9 eurós belépőt szombaton mindenkinek elnézik, így mi éppen jókor mentünk oda. Egy képcsősoron kialakított kis étterembe ültünk be ebédelni, ahol Dida szintén végigcsúszott valamennyi lépcsősoron (ekkor még szerencsére a régi ruhájában, de azért így is becsuktam a szemem, hogy kíméljem magam a látványtól). Itt én lassagne-t ettem, Laci pedig kecskeszar ízű bárány-fasírtot (neki ízlett, én inkább megmaradtam a magaménál), Dida pedig begyűjtött egy százlábút, amitől meg az apja akadt ki. A százlábú velünk utazott az első templomig, ahol azt mondtuk, hogy hazaért, és hagytuk bebújni a kövek réseibe. 

Engem elkapott a hév, így én minden boltba bementem, amit megláttam, ezt a családom némiképp nehezményezte, de összességében kevés nyüszítéssel és bömböléssel megúsztuk a napot, így sikeresnek könyveltem el. Visszafelé kipróbáltunk egy másik tengerpartot, de itt nem voltak színes kerámiadarabok, így számomra nem is volt olyan érdekes, de a partra különös hullámtörőket tettek a homokba, melyeket Dida mászókának nevezett ki.

Otthon holt fáradtan fogyasztottuk el késői vacsoránkat, de Csaó Bácsi kedvessége ismét kifogástalan volt, amiért nagyon hálás vagyok neki minden este. lassan ahogy napok óta figyelem Csaó Bácsit, kezdek rájönni, miért olyan szimpatikus nekem is. Csaó Bácsi ugyan nem tartozik a legszebb férfiak közé (bár csúnyának sem mondanám), de karcsú alakja, szűkített öltönyében úgy mozog az asztalok között, mint egy táncosé, ruganyosan, nyugodtan, könnyeden, és a modora egyszerre kedves, finomkodó, precíz és a legkevésbé sem erőltetett, vagy tolakodó. Bár a mozdulatai kifinomultak, mégis hiányzik belőlük a rátartiság, s bár mindig van egy széles mosolya és egy vidám Csaó-ja Didának, sosem bizalmaskodó. Azt hiszem nagyon-nagyon ritka bogár az ilyen pincér a világban.

 Béreltünk egy autót, gyereküléssel. Egyáltalán nem okozott problémát a kérésünk a gyereküléssel kapcsolatban. Délelőtt 10 órakor átvehettük az autót, s kitűztük uticélul Cefalut. Megvallom, elég spontán terveztem utitervet, egyrészt, mert nem volt időm úgy utánaolvasni a dolgoknak, mint mikor még gyerek nélkül nyaraltunk, másrészt pedig nem mertem kipróbálni Dida türelmének végső határait, ezért maximum két órás utat terveztem, akárhová.

Sajnos, nem vettük észre a sztádára vezető felhajtót, így minden tengerpart melletti városkán keresztül zötyögtünk, s 110 helyett 30-al haladtunk előre. Nagyon meleg is lett már késő délelőtt, s nekünk is elegünk lett, ezért mikor megláttam az első kerámia műhelyt egy város szélén, már nem olyan messze Cefalutól, akkor kiadtam az új úticélt: vagyis akárhol is vagyunk, itt megállunk. Bár olvastam róla, hogy van Szicíliában egy város, amit a kerámiák városaként emlegetnek, sem a helyét, sem a nevét nem jegyeztem meg, így nagyon megörültem, mikor teljesen spontán ebben a városban álltunk meg. Tény, hogy csodálatos maga a város, a lépcsők, a kapuk, a táblák és cégérek,az utcai padok mind, mind festett kerámia lapokból vannak. Az üzletek egy utca hosszan végeláthatatlan kerámiaboltok. Igaz, giccset árulnak, de néhány szép holmit is látni a boltokban. Egy közeli patikában gyorsan vettünk naptejet Didának, mert a nap nyári forrósággal sütött minket. A patikában nem faktorban mérték a krémeket, hanem életkorban. A patikus megkérdezte, mennyi idős a gyerek, majd adott valamit 1-3 év közötti gyerekek számára. Egy kedves kis parkban megcsodáltuk a színes kerámia szökőkútban úszkáló aranyhalakat, s egy 4 éves forma kislány előzékenyen átadta azt a nagy köteg vadvirág csokrot a lányunknak, mikor látta, hogy Dida még nem túl eredményes ha virágszedésről van szó.

Itt is megkíséreltünk enni valamit, de a bár ahová beültünk nem volt alkalmas. A pincér, akitől megkérdeztük, beszél-e angolul, mutogatott, hogy hívja a kollégát. A kollegina odajött hozzánk és lassan, tagoltan, tiszta angolsággal ezt mondta nekünk: Nem értek angolul.

Töredékes olasz tudásommal és sűrű mutogatással megkérdeztem mit lehet itt enni, s mivel nem tetszett, megkérdeztem merre van egy étterem. 

4. keresztutca jobbra - mutogatta, majd tagoltan elmondta a nevét - Trattoria la Giorgio

Én magamtól az életben nem találtam volna meg azt az apró zsákutcában lévő észrevehetetlen kis ajtót, ami az éttermet takarta. Itt viszont beszéltek angolul, és mind a hárman jól teleettük magunkat makarónival. A szósz felismerhető elemei padlizsánból és paradicsomból álltak, az íz remek volt, annak ellenére hogy tészta, könnyen emészthető volt, és kivételesen nem lettem rosszul a paradicsomtól. (Érdekes módon, az olasz ételekben lévő feldolgozott paradicsomtól sosem akarok felfordulni, csak az otthoniaktól.)

Mire végeztünk, lassan el is fáradtunk, ezért visszaindultunk. Mire közel értünk a szállodához, még elég korán volt a vacsorához, ezért lementünk az előző napi tengerpartra, ahol most más emberekkel is találkoztunk, igazi tömeg volt, lehettünk vagy nyolcan velünk együtt. Megkérdezte a tulajdonosnő, tegyen-e ki nekünk napozó ágyat, de mi nemet intettünk, és boldogan elhemperegtünk a meleg kavicsokon. Csúsztunk és másztunk, tornyot építettünk és színes kerámiadarabokat gyűjtöttünk. Nagy bátran levetettük a cipőnket, zokninkat is, és megvártuk, míg a tenger habjai lecsapnak védtelen lábfejünkre.

 Természetesen a víz hideg volt, fürdésre teljesen alkalmatlan, de így lábmosásra teljesen megfelelő volt. Dida nagyon izgatott volt, alig várta, hogy a tenger odaérjen hozzá, ám mikor jött a hab, és ellepte a hideg víz, azonnal fél lábra állt. Ekkor a hóna alá nyúltam, és Dida azzal játszott, hogy amikor már majdnem elérte a víz, hirtelen felkapta mindkét lábát. Nagyokat kacagott és sikoltott, mindehhez.

Körülbelül másfél óra játék után mind elfáradtunk, és visszamentünk a  szállodába. A nap is kezdett lenyugodni, ezért mi is mindannyian bebújtunk a paplan alá, és ki-ki nézte a maga meséjét. Dida Mici Mackót a laptopon, apa sportcsatornát a tévében, én pedig...nos, én kicsit elszundítottam. 

Isten aznap jókedvében csíkosra festette az eget naplementekor.

 Ma reggel kényelmesre vettük a figurát. Szép nyugodtan a szokásos Dida-dalolászásra felébredtünk, majd még félórát heverésztünk az ágyban, míg el nem fogyott a türelme, és ki akart mászni a kiságyból.

Ezt egy erélyes "Kiszállsz" kijelentéssel, és sűrű lábemelgetéssel jelezte. Ekkor kikászálódtam, levetkőztettem, lezuhanyoztattam, majd felöltöztünk. Még kissé korán volt a reggelihez, ezért őt kiengedtük a teraszra, a levegőt meg beengedtük.

Szép kényelmesen megreggeliztünk, majd lesétáltunk a recepcióhoz, és megkérdeztük, le tudna e vinni kocsi a tengerpartra. A nő telefonált egy sort, és a megfelelő alkalmazott már indult is, hogy a partra vigye a napágyakat és napernyőket. Ezért kis türelmet kértek tőlünk, amíg visszaér. Ezután nem arra a partra vitt minket, amit látunk az ablakból, hanem a szomszédosba, de mivel a part menti utat 3 éve javítják (állítólag javítják), ezért előbb felmentünk egy kacskaringós úton a szomszéd hegyre, majd lementünk. Ott a sofőr elintézte, hogy legyen a parton nyitva étterem. Igazi királyoknak érezhettük magunkat, hiszen az egész apró kavicsos tengerpart a miénk volt, és a parti étterem csak miattunk nyitott ki. Igaz, hogy a kemencét nem gyújtotta be, de remek szendvicseket és toastkenyereket tudott ajánlani ebédre, és természetesen innivalót. Birkatürelmemmel kivárta az étterem tulaja, míg mi a parton kinapozzuk magunkat, és több kiló tenger által finomra csiszolt csempedarabokat, valamint csillogó, szikrázó kavicsokat gyűjtünk.

Mikor mindezzel megvoltunk, hívtuk a szállodát, és már jött is az autó, amit délutánra is kértünk, hogy vigyen le a vasútra. Másfél óra közös siesta (mély alvás) után leszállítottak minket a tenger mellett lévő vasútállomásra, ahonnan átmentünk a szomszédos városkába nézelődni.

Természetesen jegyet nem lehetett venni, az automata elromlott, kalauz sehol, a vonat 8 percet késett. A vonaton a kalauz 3.5 eurót írt a papírra, majd a kezébe nyomott 5 euróst nyugodtan zsebre vágta, és továbbsétált.

A közeli városban sok üzlet volt, a fele nyitva is. Maga a város ugyanolyan pusztuló és bomló, mint amiben a hotelunk van, csak a hegy lábánál fekszik, így könnyebbnek bizonyult a séta a belvárosban. Kis séta után szerettünk volna leülni valamit enni, fél 5 körül járt az idő, de az éttermek 5-től nyitottak, vagy később. Ezért beültünk egy cukrászdába. Már a látvány magával ragadó volt, de nem mertem felvásárolni a fél boltot, így csak egy-egy szelet tortát kértem magunknak fejenként. Az élmény, amit a torta íze nyújtott, meggyőzött arról, hogy a világ többi pontján egyáltalán nem értenek a sütemények készítéséhez, még Magyarországon sem. esetleg a franciáknak néha sikerül.

A csokitorta nem az otthon megszokott, pudingnak nevezett cukros-vajas vacakkal volt megtöltve, hanem pudinggal, amit ők csokoládé krémnek hívnak. süteményekhez kis kancsóban vizet hoztak ki, és Laci jégkásával teli limonádéja mellé kis kerek kalácsot, amit később Dida belemártogatott a csokifagyijába. Az az igazság, hogy Didát annyira elvarázsolta a fagyi, hogy semmilyen más módszerrel nem lehetett rávenni, hogy mást is egyen, akármilyen éhes is volt.

Ezek után hazajöttünk a vonattal, és ismét remek vacsorát fogyasztottunk el.

Csaó Bácsi, a pincér említésére Didát bármikor el lehet téríteni bármilyen játéktól. Csak annyit kell mondani, gyere, megnézzük Csaó Bácsit, biztos főzött neked valami finomat, már rohan az ajtóhoz, és sürget: Gyere anya! Gyorsan! Megnézzük a Csaó Bácsit!

Így aztán nem ajánlott túl korai időpontban szólni Didának, hogy megyünk reggelizni, főleg ha az ember még szeretne megfésülködni, cipőt húzni, vagy hasonló triviális dolgot csinálni.

A