A délelőttöt azzal töltöttük, hogy lesétáltunk a belvárosba. Mivel ezúttal ismertük az utat, és nem mentünk be mellékutcákba, abban a hamis hitben, hogy úgy majd levághatunk egy kanyart, egész gyorsan leértünk. A nap már 10 órakor nyári forrósággal sütött. Mivel ma volt Dida szülinapja, hagytuk, hogy az ő kedve szerint teljen a délelőtt, vagyis hogy pancsoljon a hegy alján lévő két szökőkútban, s megegyen egy fagyit.
Mivel délelőtt volt, a boltok nyitva voltak, és rátaláltam a városka valószínűleg egyetlen művésznőjére, egy szövőnőre, aki saját termékeit árulta. Vettem egy cuki válltáskát tőle.
Annak ellenére, hogy a délelőtt állítólag munkaidő, soha senki nem tűnik úgy Szicíliában, mintha dolgozna. A bolti eladók, férfiak, öregek és gyerekek ugyanúgy az utcán trécselnek, nevetnek, futkosnak, vagy rádiót hallgatnak, mint délután, vagy este. Az útjavító munkások neonnarancsszín ruhájukban sétálgatnak, néha lapáttal a kezükben, de munkát végezni, azt őket sem láttam. A bár, vagyis a helyi kocsma délelőtt is tömve van sörözgető, kávézgató férfiakkal. Egyedül a fodrásznál látszott a dolgos kezek mozgása, de a borbély-fodrásznak ugyanakkor rengeteg ügyfele akadt, akik türelmesen, idővel mit sem törődve ücsörögtek. Úgy tűnik, mintha itt nem lenne női fodrász, mivel az egész városban mindössze egy női fodrászatot láttam, azt is a város legszélén, míg borbélyt többet is, és mind a belvárosban. Érdekes volt figyelni ahogy fehér kötényben, a régi módszerekkel borotvakéssel borotvál, és hajat igazít.
Dida egyik pillanatról a másikra kiborult délben. Senki sem tudja mi történt, egyszercsak minden átmenet nélkül sírni kezdett, és egészen addig sírt, míg vissza nem értünk a szökőkúthoz, ami biztos pont volt ahhoz, hogy autót hívjunk a hotelból. A hotelnek ingyen autós szolgáltatása van városon belül, valamint a közeli tengerpartra és vissza, amit bármikor igénybe lehet venni.
Tervben volt, hogy ma vonattal átmegyünk Cefaluba, vagy Palermoba, és a portás kedvesen ki is nyomtatta a vonat menetrendjét, de az időpontokat sehogy sem tudtuk Dida alvásával összeegyeztetni. Bár kétóránként jár vonat oda és vissza, az utazás lehetetlennek tűnt gyerekkel. Ha 10-kor indulunk, mire odaérünk, Dida elálmosodik, ha délben, ki tudja elalszik-e a vonaton (még sosem próbáltam, de nem most akartam kipróbálni, hogy végigsírja-e fáradtságában a két órás vonatutat, majd az ottlétet, és a visszautat). Ha később indulunk, van másfél óránk várost nézni, mielőtt visszajönnénk, mert ha későbbi vonatot választunk, este 10 órára érnénk csak haza, ami megint túl késő gyerekkel. Vagyis ha délután megyünk, 4 óra vonatút, másfél óra városnézéssel, s közben enni és kellene valamit. Úgy tűnt, nem éri meg a fáradtságot. Elmorzsoltunk egy kósza könnycseppet gyermektelen éveink után sóvárogva, amikor ilyesmiken még nem kellett fennakadni, majd mi is szundítottunk egyet a gyerekkel.
Az autó délután 4 órakor levitt minket a tengerpartra, ahol a szokott módon töltöttük el időnket, s lassan készülődtünk a hazaútra.
Mondtam Didának, hogy már csak egyet kell aludni, és holnap felszállunk egy repülőgépre, és hazamegyünk. Didának csillogtak a szemei, és még sokáig magyarázott nekem a naaagy repülőgépről, amivel így és így fogunk repülni.
