A szállodához 11-re jött értünk az autó. Ezúttal nemcsak biztonsági öv, de gyerekülés is volt az autóban.
A bácsi, a sofőrünk, valahol félúton, vagy még előbb egy dohányos megszokott mozdulatával szájába vette a cigarettáját, majd eszébe jutott, hogy gyerek is van, és nem gyújtott rá. A cigit meggyújtatlanul rágta, egyre csak rágta, míg arra ébredtem, hogy fuldokolva köhög, és köpköd ki az ablakon. A cigi nem bírta tovább a megpróbáltatást, s beleolvadt a szájába. Mi, nem dohányosok, mulatságosnak találtuk az ő nyomorúságát. A reptéren majdnem két órát vártunk felszállásig, majd két órát repültünk. Érdekes volt látni, hogy a szicíliai 30 fokból közel 80 kilométerre Nürnbergtől szépen belerepülünk a szürke felhőkbe, melyek Nürnberg felé egyre sötétültek.
Nürnbergtől már csak potom egy óra autóút, és már itthon is voltunk. Nem csak én, Dida is nagyon elcsigázottan lépett be a lakásba. Mind nagyon boldogok voltunk, hogy lepakolhatunk és ágyba dőlhetünk. Dida végre végig aludta a teljes éjszakát.
Az első itthon töltött napot természetesen azonnal a rend felborításával kezdtük (főleg Dida). Dida rendkívül örült a cicának, a szamárnak és még számtalan játékának, majd jóízűt kakilt az étkezőasztal alatt.
Ezek után rájöttem, hogy hátborzongatóan hajmeresztő módon fejlődik a lány, és vagy megőszülök, vagy idegileg összeroppanok, még mielőtt a másik megzületik. Dida ugyanis végre szabadon mozoghatott a lakásban, így felmászott a forgószékre, míg én kimentem neki müzliért, A kisszobában felemelte és kihúzta az asztal alól a másik széket, hogy felüljön rajzolni, máshol beütötte az orrát, ahogy megcsúszott, majd este bele akart mászni a kádba, amíg kimentem a fürdőből törölközőért, és mikor visszaértem, utánam kiabálva billegett a kád peremén, mint egy mérleghinta. Se előre se hátra pozícióban pocakkal fennakadt a szélén. Még jó, hogy alig volt benne víz,és az sem volt forró, így meg tudta támasztani lent a kezét, de én akkor is éreztem, ahogyan két másodperc alatt kihullott a hajam fele.
Ezek után az, hogy nem engedi megfogni a kezét lépcsőzéskor, és kijelenti: "Nem! Én!" pitiáner kis hétköznapi esetnek számított.
Ezen a napon tényleg úgy éreztem, egy ilyen gyerekre lehetetlen vigyázni. A legjobb jó szándék és maximális törődés mellett is törődik az a kis piszok, vagyis rosszabb, mint egy kerámia szobor, aminek van esélye egyben eljutni a kemencéig, persze akkor is előfordulhat, hogy elreped a kemencében (rosszabb esetben felrobban). Bár a szobor készítős időszakomban is sokat ordibáltam a többiekkel, és megátkoztam mindenkit, aki csak rálehel a szobromra égetés előtt (ilyenkor a legtörékenyebb), azt a stresszt, ami ilyen hirtelen és ilyen erővel rohan végig testem minden idegpályáján, sosem éreztem Dida legújabb kis akciói előtt. Már csak abban bízom, hogy minél előbb túlesünk az ész-nélküli-egyéni-akrobatamutatványos korszakán.
