Pelenka, Bili

 A vacsorát a hotelben este 8-tól lehet elfogyasztani, 10 óráig. Körülbelül 10-en szállhattunk meg a hotelben, mert sem a vacsoránál, sem a reggelinél nem jelentek meg többen az étteremben, természetesen velünk együtt.

Mivel félpanziót kértünk, ezért reggelinél a szokásos kontinentális ételvariációk körül lehetett választani, a vacsora pedig egy teljes meleg étel menüsor volt. Két féle előételből, három féle főételből és egy édességből lehetett választani. Valamennyi fogás, amit kértünk kellemes, laktató és könnyű ételnek számított. Legalábbis, én jóllaktam, és nem éreztem, hogy mindjárt meghalok emésztés közben.

A vacsi előtt az ágyunkból megnéztük ahogyan a királykék tenger mohó gyermek módjára pillanatok alatt elnyeli a nap neonnarancs színű korongját, mint valami cukorkát. Mikor lement a nap, még sokáig fénylett a tenger valami fakó kék derengésben, majd egyik pillanatról a másikra, a fekete sötétség úgy telepedett a vízfelszínre, mint egy puha léptű párduc. Csak néhány kósza habfodor villantotta fel fehér fényét, ahogyan megtört néhány parton heverő kövön.

 

Vacsora közben Dida megint csak összehaverkodott a fiatal, és törvényszerűen jóképű pincérrel, aki széles mosollyal az arcán köszönt neki: Ciao!

Didának ez nagyon tetszett, így ha csak messziről is meglátta a pincért, már mondta is neki elérzékenyült hangon: Csajó! Gyakran mi még nem is láttuk, hogy közeledik, vagy hogy kilépett a konyha ajtaján, de Dida csalhatatlanul jelzett, mint egy csengő.

A vacsora után elolvastam a szálloda tájékoztatóját, és kiderült, hogy a szálloda szolgáltatásai között szerepel a ruha mosás aznapi átadással, a babysitter, a taxi, ami levisz a városon belül akárhová, valamint az autóbérlés, csak hogy a legérdekesebbeket említsem. Természetesen lehet még szaunázni, maszíroztatni, kondizni, és főszezonban a tetőmedencében úszni.

 

 Ma reggel 9 órakor felszálltunk a repülőre. Dida mint egy kisangyal, végigülte az utat a reptérig, majd végigülte a repülőutat gond nélkül, akárha egy sokadik poggyászunk lett volna. Az szicíliai reptéren kicsit rohangált, amíg a csomagokra vártunk, többek közt a babakocsira, amit mégis elhoztunk, és egyben le is szállt a repülőről. Én, mint profi pakoló, egy közepes bőröndbe és három válltáskába minden fontosabb cuccot bepakoltam, így az első nap után úgy tűnik, semmi fontosat nem hagytam otthon. Mint olvasóim láthatják, még a laptopom is befért.

Mivel okosan kértem transzfert a reptérről, lestük a megfelelő táblát szorongató bácsit. Szerencsére csak két bácsi volt a kijáratnál táblával, és az egyik táblán egy férfinév volt. Mint kiderült, egy taxi jött értünk, egy meglett olasz férfival, aki kizárólag olaszul tudott, s mikor meglátta Didát hevesen gesztikulálva vitatkozott a táblás emberrel. 

Mint kiderült azért, mert az út a szállodáig két óra hosszú, s nem volt gyerekülés. Olaszokra jellemzően nem volt biztonsági öv sem. Hosszan kerestük, mikor a bácsikánk mindjárt ajtócsukás után felpörgette a motort, és telefonnal a kezében elrepesztettünk a reptér területéről. Mikor rájöttünk, hogy a hátsó ülésen még nyoma sincs semmi luknak, ahová bedughatnánk bármilyen csatot, vagy madzagot, vagy spárgát, vagy cérnát, vagy akármit, elmondtunk egy imát. 

Didát spontán magunk közül az autó szélére ültettem, mert biztonságosabbnak tűnt.

A bácsi aztán több emberrel is elevenen gesztikulálva telefonált, s én a töredékes emlékeimből előkapartam pár olasz szót, hogy érdeklődjek, meddig tart az út, és mégis. 

Közölte, cirka két óra, és bekapcsolta a rádiót, majd lazán vezetett tovább, néhol megkérdőjelezte a felfestett záróvonalat, és bizonytalan volt olyan dolgok létezésében, mint egyik oldalt szakadék szalagkorláttal, másik oldalt hegyfal, elöl meg szerpentin, de szerencsére végül egyszer sem előzött ilyen helyen.

Szóval, ha még nem ismertük volna, vagy már elfelejtettük volna az olasz közúti közlekedés szokásait, most nagyon gyorsan bele kellett rázódnunk. azzal nyugtattam magam, hogy a pasi kb. 60 éves, és eddig megúszta, valamint hogy mindünk sorsa előre meg van írva, hogy meddig tart.

Út közben a bácsi kedvesen mondogatta, hogy jobbra Taormina, balra a vulkán, előttünk a tenger, stb. Az olasz vezetési stílust leszámítva, igen harmonikusan és nyugodtan, jó reflexekkel vezette az autót, így végülis, biztonságosnak és kényelmesnek volt mondható, és Dida szépen végigaludta az utat.

Majd mentünk hegynek fel, és le, egészen elképesztően apró városokon és utakon át, és már kezdtem azt hinni, hogy nem visz a szállodába, mikor felkapaszkodtunk padlógázzal jó pár majdnem függőleges lejtőn, s egyszer csak azt mondta a bácsi a hegy tetején, hogy itt vagyunk. 

A szálloda 4 csillagja nem volt ámítás. Olyan hiper modern, és elképesztően megtervezett minden része, hogy szinte éreztem a friss festék szagát a falakon, és a bútorok gyári szagát. A szobánk csodálatos, tiszta, kis terasszal, ami a naplementére és a tenger hullámaira néz. Arról viszont nem volt szó, hogy a tengerre néző terasz a tenger szintjéhez képest kb annyival van magasabban, mint a Duna szintjéhez képest a Gellért hegy teteje.

Kérdeztük a portást, lehet-e itt enni, de délután a konyha zárva, azért csináltak nekünk egy meleg szendvicset. Kérdeztük a portást, milyen messze van az élelmiszerbolt, vagy étterem, illetve lehet-e térképet kérni a városról. Nevetett, és legyintett, á, 500 méter minden, a város kicsike, nem kell térkép, csak egy út van. 

Menjünk le a tengerpartra felkiáltással elindultunk az Egy Úton. Ami nem vezetett le egyenesen, valamint a városka tele van zsákutcával. Csodás virágok, citrom és narancsfák közt sétáltunk lefelé, és találtunk is számos boltot és éttermet útközben (már lefelé ki akartam köpni a tüdőm a meredek utakon), de micsoda véletlen, a portás elfelejtette megemlíteni, hogy errefelé az emberek délután fél egyig dolgoznak, nem tovább. 

Már úgy tűnt, a tenger nincs olyan messze, amikor úgy éreztem ennyi, kiszáradok víz nélkül, és különben is, már leolvadt a hájam is, amikor jól látszott egy nyitva lévő kávézó-fagyizó mellett, hogy az út még jópár végeláthatatlan hurkot csinál, mielőtt a tengerre érne. Így aztán beültünk a helyi "kocsmába". Azt hiszem, az ittenieknek ez olyasmi lehet, de van leülős rész is mennyei édességekkel. Egyből ki is próbáltunk párat. Ezek után megnéztük mennyi az idő, és milyen magasan van felettünk a szálloda épülete, és elhatároztuk, keresünk egy rövidebb utat. Ennek eredményeképp felfedeztük a város majd minden szegletét, miden zsákutcáját, s felmentünk a szomszédos hegyre, vagyis nem arra, amelyiken a szálloda állt. Viszont! Találtunk élelmiszer boltot nyitva. A bolt mögött egy szemétkupac közepén almafányi citromfa növesztette óriás gyümölcseit. Nem tudtam megállni, és letéptem egy citromot. Az illat, ami a gyümölcsből áradt, azt az érzést keltette bennem, hogy most azonnal megihatom, mint egy nagy pohár limonádét.  Isteni ásványvizet vettünk, többek között, s megkíséreltünk "haza jutni". Szóval hegyről le, a másikra fel. Megfogadtunk, hogy holnap igénybe vesszük a taxi igénylő szolgáltatást, különben nemhogy a Vulkánig, de a tengerpartig se jutunk el ebbe a büdös életbe. 

Az olasz városka ontja magából az érzékekre ható csodákat. 25 fokos meleg simogatja a német 8-10 fokos, reggel ködös klímához szokott bőrünket, a tenger és a szabad rendetlenségben virágzó és bomló virágok és növények illata és színe az orrunkat és szemünket kényezteti. Az édességekkel, italokkal pedig nem lehet melléfogni. Bízom benne, hogy a meleg ételekkel is így lesz.

Ugyanakkor a trehányság és a nemtörődömség rombolása minden tárgyat érint a városban. (Kivéve a hotelunkat.) Az látszik az utakon, épületeken és kerteken, hogy egyszer valaha felépítették gyönyörű templomaikat, mediterrán hangulatú, bájos házaikat, majd eltelt 100 év, és nem nyúltak hozzá többet. A vakolat lebomlott, a szemét feltornyosult, az építkezések törmelékei ott rozsdállnak a virágzó, buja bokrok tövében, az utak pedig, nos, ha a magyar utakat szidjuk, akkor mi még nem tudjuk milyenek az igazán kocsistrapáló utak.

 Hosszan nézegettük az őzeket. Kivételesen elég közel merészkedtek. Dida lelkesen integetett és sziázott nekik, s az őzek vidáman visszaintegettek neki széles, levélformájú füleikkel. 

Egy kopott orrszarvú előtt is sokat beszélgettünk. Az állat teljesen közönyösen és roppant lepukkantan szunyókált a tűző napon, a homokban. Dida is kis kezeire fektette arcát, ahogy az orrszarvútól látta, s egész halkan mondta: "Így alszik az orrszarvú: pityipű"

Apja bement a lánnyal a kecskesimogatóba is, ahol a kis nyuszi csak hosszas biztatásra merte megsimogatni azokat az agyonetetett és az emésztéstől kiterült állatokat, amiket a többi gyerek már megtépett, agyon nyúzott, és fényesre simogatott. Dida délután elmesélte nekem, hogy nem bánt a kecske, és megeszi a füvet.

Útban a vízimadarak felé egy kis varangy dolga után sietve átment előttünk az úton. Megbújt a levél alatt, azt hitte, akkor nem vesszük észre, de én a tenyerembe vettem, és megmutattam Didának. Mondtam is neki, ha megpuszilod szép kisfiú lesz belőle. Dida ezen jót kuncogott, és dobott egy puszit a tenyerem felé. Ezek után dolga után engedtük a sietős békát.

Elvándoroltunk családilag a nőgyógyászhoz, aki szokás szerint széles mosollyal és biztató szavakkal fogadott minket.

Mivel Dida dackorszakba lépett, hangos sivítással fogadta, hogy ott kell hagyni a kisvasutat, így a dokit olyan állapotban fogadta, mintha a legutolsó koszos kis utcagyerek lett volna, sírástól csorgó takonnyal, csapzott hajjal, és maszatos arccal.

Na, persze, ezért öltöztettem fel olyan szépen kislánynak-gondoltam.

 

A doki meg is kérdezte, beteg-e a gyerek, miközben én egy elegáns sikáló mozdulattal, egy lendülettel letöröltem az arcáról a sírás összes nyomát. 

A vizsgálóban az ultrahang monitorja őt is elkápráztatta, így szent volt a béke. 

Leendő gyermekem normálisnak néz ki, nem stresszeli magát feleslegesen, mozgott ugyan, de a bölcsek teljes nyugalmával. Megkérdeztem a dokit fiú lesz-e vagy lány. 

Természetesen ez volt az a pillanat, amikor a második gyermekem úgy döntött, meditál egy kicsit, s leült törökülésbe, hogy semmi se látszódjon a számunkra érdekes területből. 

Orvosunkon viszont ilyen trükkökkel nem lehet kifogni. Szó szerint felrázta meditatív pózából. Ezután vidáman közölte, hogy akárhogy nézi, nem lát semmit himbálózni a gyerek lábai között.

 

Vagyis ismét lányunk lesz.

Apámat is felhívtam, had tudja, hogy már többszörös nagypapa lesz. 

A hírre azt felelte, hogy ha az első prototípust ismételjük, akkor nem bánja a dolgot, de azért próbáljuk meg kitenni a napra, hátha megkukacosodik.

Ezen már csak azért is nevettem, mert a lányunk neve Alma lesz, de ezt apám még nem tudja.

 

http://www.minimano.hu/termekeink/furdeteshez/kad/tummy_tub_pocakfurdo_kisbabaknak.html

 

http://www.minimano.hu/termekeink/bababutor_babaszoba_berendezes/pelenkazolap/cam_rubino_musicale_zenelo_pelenkazolap_2011.html

 

Érdemes aránylag kicsi, és lakáshoz közeli boltot választani. Az a jó, ha a bolt üres. Ilyenkor cirka 30 perc áll rendelkezésre ahhoz, hogy kiválaszd és felpróbáld a szimpatikus ruhadarabokat, plusz az oda és vissza út. Eközben a gyerek eltűnik párszor a ruhák sűrűjében, ezért kell kicsi boltot választani. A próbafülkéből a gyereket nem lehet kihagyni, de bent tartani sem, ezért különösen üdvözítő, ha nincs más vevő a környéken, aki megcsodálhatná a fel-fel libbenő függöny mögötti bájaidat. 

Általában három ruhadarab felpróbálásánál többet nem bír. Ha sikerül egy nőnek ilyen tempó mellett választani úgy, hogy közben mindig tudja hol a gyereke, akkor vagy igénytelen, vagy zseni. Vagy nagyon előre tervez és roppant rutinos. Én személy szerint mindegyik létezésében kételkedem.

Az előretervezett vásárlásnak van néhány főbb pontja.

1. Előre ki kell választani azt az egy féle ruhaneműt, amire szükség van. PL el kell dönteni, most csak vékony utcai nadrágot nézek. Most csak pólót nézek. Most csak téli melegítőfelsőt nézek.

2. A boltban semmilyen egyéb árucikket nem szabad meglátni.

3. Ha megvannak a szimpatikus darabok, valószínűleg lejárt az erre szánt idő, és vissza kell jönni másnap.

4. Másnap lehet céltudatosan leemelni azt a nehezen kiválasztott hármat a tíz szimpatikusból és felpróbálni.

5. Ekkor kiderül, hogy egyik sem áll jól, vagy mégsem a megfelelő méret, vagy hibás, vagy nem tetszik az anyaga. Ezért a következő nap vissza kell menni, mert ismét lejárt a "türelmi idő".

6. Ha végre megvan az igazi, esetleg lehet a kassza előtt még egy nyalókát nézni a gyereknek, vagy egy pár zoknit, de csak ha első ránézésre szimpatikus. Hosszas turkálásra az ömlesztett holmik között nincs idő, mert a gyerek lepakol, kipakol és megszökik.

Az igénytelen vásárlás főbb pontja:

Az ajtóhoz legközelebbi ruhaakasztónál lévő nadrágokban megnézem a méretet. Választok közülük, a csípőmhöz teszem a legszimpatikusabbat. Ha talán jó, megveszem. Otthon mindig kiderül, hogy mégsem jó, ezért másnap ki lehet cserélni másikra. Majd rákövetkező nap még egy másikra, egész addig, amíg el nem találja az ember a méretet. Legelőnyösebb fazonról ez esetben szó sincs.

A nagyon rutinos vagy lepasszolja a gyereket, vagy van olyan ráérő barátnője akinek jó az ízlése, és akkora a mérete, mint a nevezett rutinos anyukának, és megveszi helyette a ruhát. Vagy akkor viszi a gyereket magával, amikor az nagyon éhes, és hajlandó a babakocsiban ülve perecet majszolni. Mindegyik esetben így is van egy adag rizikófaktor.

A zseninek minden bizonnyal jól kiépített kapcsolatai és rengeteg pénze van, csak a magánboltokba jár vásárolni, ahol már gondolnak rá, felhívják telefonon, ha új áru jön, és két nappal korábban félretették neki a lehetséges megfelelő darabokat. Valamint az eladók lekenyerezik a kölköt játszósarokkal és gumicukorral.

 

Shopping napot tartottam, mert megérdemlem. Érdekes ez a szó, hogyan bevette magát az új magyar nyelvbe. Szóval, elhatároztam, hogyha össze esek is, elmegyek shoppingolni (kíváncsi vagyok, mi lesz ennek a korrekt magyar helyesírása), vásárolgatni, üzletekben lődörögni, és új ruhák láttán önfeledten sikkantgatni.

Ennek a napnak különlegessége, hogy gyerekmentes. Csak én és maximum még egy csajszi.

Mikor viszont elgondoltam mit kell feltétlenül megvenni, rájöttem, hogy magamnak nem nagyon kellene vennem semmit, hiszen pocakom rohamosan nő, viszont Dida is rohamosan nő, és már nincs harisnyája, bodyja, sapkája, alvós kezeslábasa, és apának papucsa, meg új fürdősjáték is kellene....mikor ide elértem a listában, elszörnyedtem. A felismerés, hogy Dida nélkül nem mehetek el vásárolni akkor sem, ha őt nem viszem magammal, súlyos nyomott hagyott az olyan emlékeimben, amikor még csak azért vettem meg egy pulcsit, mert olyan csini volt.

Ennek ellenére jó sokat bóklásztam a belvárosban, és megleptek azok a kis különbségek, amik az itteni és az otthoni gyerekruhák között voltak. Persze lehet, hogy inkább csak az a baj, hogy ez egy kisváros.

Sehol nem találtam olyan nyári sapkát, ami rugalmas lett volna legalább a tarkójánál, illetve egy fejkendőcskét találtam a  reálban, de az nem tetszett, és napellenzős karimája sem volt.

Csodálatosan szép és praktikus darabokat láttam újszülöttekre, de kétévesekre csak ordenáré nagy pöttyös, csíkos és gusztustalan színű ruhákat és felsőket találtam. Az áhított kezeslábas pizsama 86-os méreten felül nem létezik.

Felhördülve láttam a gumiklumpák tömegét egész kicsi lábakra.

Vettem ugyan pár trikót a Reálban, ami tetszett, és egy piros harisnyát, de a belvárosi bolyongásom után elszontyolodva ültem egy padon. Ekkor felhívtam Olgát, hátha sikerült már felkelnie, fél 11-kor. Ő volt utolsó reményem. Tudott is egy baba boltot a belvárosi Sparkasse mögött, amiben gyönyörű holmikat találtam, iszonyú pénzekért, de az árakat nem számítva jól esett, hogy végre valami ízléseset látok. Ugyan itt sem volt  kezeslábas, de gyönyörű nyári és átmeneti sapkákat láttam nagyon nagy választékban, méghozzá árban ugyanannyiért mint máshol. Ezért azok közül választottam is. Találtunk népviseleti ruhákat minden méretben, potom 100 euróért, és számos nyári csodát 23 és 35 euró között. Ezek után megnézegettük azt az egy sor ruhát, amik 25-ről le voltak árazva 5 euróra. Sajnos nagyon vegyes méretekben voltak a ruhák itt, de mégis találtam egy nyári ruhát, aminek nem tudtam ellenállni, így végül elégedetten tértem haza a vásárlásból, s egyből fel is öltöztettem Didát az új holmikba, had gyönyörködjem benne.

 

 

 

 

 Egyszerűen megvilágosodtam. Ha eddig nem tudtam volna mihez kezdjek, ha a gyerekeim lelépnek az oviba, most biztosan tudom. Nyitok egy kis-szobát, ahol terápiás kezelésben részesítek embereket. Kizárólag fiatal, és fóbiával rendelkező egyéneket fogok vállalni, nem rongálom egészségemet mindenféle őrülttel, már csak azért sem, mert az már megvolt, köszönöm szépen.

(Kis kitérőt téve visszaemlékezem egyetemnek álcázott elmegyógyintézeti tartózkodásomra, ahol állítólag rokon lelkű társaimmal voltam kénytelen megosztani szabad és kevésbé szabad perceimet, többek közt egy mániákus depresszióssal, skizofrénnal, ideösszeomlásossal, s pár olyannal is, akikkel szívesen lógtam együtt, vagyis egy születetten antiszociális zavart-lelkűvel, egy piromán alkoholistával, egy önimádóval és egy teljesítmény kényszeressel.)

Szóval, ma megtaláltam a fóbiák ellenszerét. A nagy titkot csak később árulom el, és a fortélyok részleteit megtartom magamnak, hogy a magánprakszis későbbi bevétele csak az enyém lehessen, de az előzményekről, vagyis arról, hogy hogyan jutottam a felismerésre, szívesen beszélek.

Mindig is azt hittem, hogy olyan normális gyerek vagyok, kis különbségekkel, s csak az egyetemen jöttem rá, hogy számos fóbiám kísért egészen régóta. Mondhatni, a pécsi állami intézet agyag gyúró kézműves foglalkozásán volt időm magamon merengeni, s így megbizonyosodtam róla, hogy számos fóbiával rendelkezem. Rettegek a jégtől, mert azon el lehet csúszni. Rémes tériszonyom van, leszédülök még egy székről is. Más kollégával ellentétben nem gyűjtök döglött állatokat, és nem szárítom azokat sóban, mert rettegek a kórokozóktól. Senkit nem engedek a teáskannám közelébe. Senkit nem engedek a szobrom közelébe, nehogy ráfújjon, és eltörje azt. Meg vagyok róla győződve, hogyha nem figyelek oda, egy nap majd alkoholista lesz belőlem.

Miután ezeket szépen mind listára vettem, le is diplomáztam. Ekkor jött Dida. Mostanra Dida az én unikumom és reggeli felesem, felveszem az ételt a földről, és megeszem amit elhajított, beleihat a teásbögrémbe, belenyúlhat készülő szobrom tervébe, mert majd úgyis kijavítom, télen azzal vagyok lefoglalva, hogy a babakocsival eljussak a célomig, nem pedig azzal, hogy jeges-e az út alattam, vagy sem, és bármire felmászok csak azért, mert közben attól rettegek, hogy ez a kuka leesik, és nem attól, hogy én leesek.

Igaz, még mindig nem gyűjtök és teszek el sóban döglött állatokat, de ki tudja, talán ha Dida nyolc éves lesz....

Azt hiszem, már mind sejtitek, mi a receptem a fóbiákra. Gyereket kell szülni fiatalok, és akkor nem lesz időtök hülyeségeken agyalni. Pont. :) 

Bevallom, kínzattatások és jutalom nélkül is, az én ötletem volt. Minden az én ötletem volt. Mert dicsekedni akartam, a tudásomat és helyismeretemet csillogtatni. Ezért azt mondtam Juditnak, menjünk el piknikezni. Így felpakoltuk ébredés után valahány gyerekünket, és elindultunk. Már reggel látszott, hogy ma is legalább 14-16 fok lesz, ezért számos lehámozható réteget aggattunk a kölkökre, meg nagy adag játékot és eleséget tömtünk szatyrunkba, majd délben valamennyit érintetlenül hazahoztuk.

Lementünk a gyerekstrandra, ami ilyenkor még víz nélkül, és értelmes német helyiek nélkül "üzemel". Azért merem mégis azt mondani, hogy üzemel, mert a büfé nyitva van.

Volt egy árnyalatnyi naiv elképzelésem arról, mit jelent piknikezni a strandon, szép zöldövezeti részen, tele gyerekjátékokkal. Gondoltam, mi nők leülünk a plédre, az átmelegedő homokra trécselni, a kölkök meg szépen eljátszanak a játékokkal, esetleg mászkálnak a helyi labirintusban, majd reggeliznek, később pedig ebédelnek a büfé asztalhoz ülve.

Valószínűleg így is történt volna kb 3-4 évvel ezelőtt, amikor még nem a mi gyerekeink rohangáltak volna körülöttünk. Ezek viszont a mieink voltak, és eszük ágában sem volt kulturáltan túrni a homokot mellettünk, úgy mint a városi játszótéren, hiszen a labirintus, amiben le- és fel, valamint át és keresztül kellett mászni, jóval érdekesebb volt. Sajnos, Áron másfél év előnye magával vonzotta azt a következményt, hogy Dida pontosan oda, és pontosan úgy akart fel és le, át és kasul mászni mindenen, mint a játszótársa, de Dida csak november óta tud járni, és a mozgása nem elég biztos. Így folyton nyújtogatta a kezeit: "Anya, gyere te is! Anya segíts!"

Örültem, hogy a slampos maci nacit és a gyűrhető túracipellőmet vettem magamra, mert egy órán át semmi mást nem csináltam, mint felmásztam, átléptem, kimentettem Didát az alagútból, ahol csak hason csúszva fért be, de bent fel akart állni, és sírva fakadt, majd lemásztam, csak hogy máshol megint felmásszam, leugrottam, és felugrottam, majd ismét elölről. Utoljára ilyesmiket körülbelül 8 éves koromban csinálhattam, vagy tán akkor sem, és arra gondoltam, milyen jó, hogy a pocakom még nem nagy.

Otthon szelíd kismamatornát, plussz szabadban sétálást javasolnak a leendő anyukáknak, azt hiszem, nekem mára minden megvolt. Ezek után erősen eltűnődtem, hogyha kérek segítséget valamelyik barátomtól a két gyerek mellé, akkor annak nem egy gyönge szívű leánykának kellene lennie, hanem egy szuper-sportolónak.

Természetesen másfél órával később lányom ereje végéhez ért, de nem ismerte volna be, iszonyú hisztik kezelése árán sem tudtam rávenni, hogy üljön le tíz percre és egyen legalább két szem szőlőt, ezért kénytelen voltam megkérni Judittot, hogy terelje a bátor, és erős példaképet, Áront valami trükkel a büfé felé, ahová Dida szintén vakon követte. Természetesen itt sem ettek mást csak gumicukrot, meg kekszet, de legalább leültek egy kicsit pihenni. Miután elfogyasztott mindegyik fél pohár jégkását és ki-ki egy adag egérkés vagy kígyóformájú gumicukrot, kergetőztek egy sort az asztalok között, majd összetereltük őket és szülői erőszakkal hazafelé irányítottuk a tekintetüket és gondolataikat.

Én magam merengve gondoltam puha ágyamra és lebilincselő regényemre, és reméltem, Dida is úgy fog eldőlni az ágyban, mint egy kivágott fa, de nem így történt. Hazaérve összegyűjtötte babáit, és végre evett velük. Hangulatjavítónak meghallgattuk az Alma Együttes Mennyi selymes puhaság című nótáját, amihez gyerekek is táncolnak.

Nekem is üdítő és új ez a zene, ezért örömmel hallgattam meg, de Dida annyira felélénkült, vagy tán még le sem csillapodott, hogy meghallgattuk még hatszor, és ő végig igyekezett együtt táncolni a gyerekekkel. Ha bárki látta már a klippet, egyből rájöhet, hogy ez a koreográfia még egy 6 évesnek is nehéz, sőt még nekem is nehéz (megpróbáltam én is), nemhogy egy két évesnek, de ez úgy látszik a lányomat cseppet sem zavarta, addig pörgött, forgott és trappolt a zene ütemére, míg fenékre nem csüccsent nagy igyekezetében. Ekkor ágyba tuszkoltam a barbie babáját, s mindjárt utána őt is, de még sokáig, nagyon sokáig hallottam a gyerekszoba ajtaján átszűrődő cérnavékony dallamokat.

 Bár még nem sok hangeffekttel és egész embert követelő igényekkel zavar a leendő kistestvér, azt hiszem, mégis némiképp befolyásolja a mindennapjaimat. 

Dida mindennapi hangulatingadozásai és ösztönös, esetlen gyermeksége váratlan, egy pillanattal korábban nem létező viharokat kavar lelkemben. Ezeket akár széllökésekként, vagy rohamokként, vagy akár agybajként is lehetne nevezni, de talán ennyire nem súlyos a helyzet. A váratlanul feltörő ideje-lenne-büntisarkot-keresni-ennek-a-kölöknek, vagy édes-fiam-ha-onnan-lesel-még én-is-megverlek érzések olyan gyorsan elvonulnak, ahogy jönnek. Azt hiszem ez azért van, mert gyakrabban vagyok éhes, mint egyébként. A legérdekesebb az, hogy gyakran ha eszem is, úgy érzem, mintha nem tettem volna meg, és fél óra múlva előröl kezdem a konyhában kutatást. Természetesen igyekszem elkerülni a bűnös élvezeteket (csoki, puding, keksz, zsíros kenyér, még zsírosabb kenyér hagymával, duplasajtos-mindent-bele-szendvics), de két joghurt, egy alma, fél liter müzli után valahogy mégis a tányéromra csúszik egy karéj nutellás kenyér, vagy egy élet-java-szendvics, amit mindig nagy élvezettel eszünk meg a lánnyal közösen.

Bár mindig is szerettem enni, mostanában a kistesó ördögi, hallhatatlan hangocskájával különböző dolgokat sugdos a fülembe, amikor éppen időm van semmire sem figyelni. Például ilyeneket: feketén lecsorgó csokoládéval leöntött, lágyan remegő mascarponéba áztatott rumos-kávés piskóta (prózai nevén tiramisu). Vagy ilyet is mond: színes, ropogós paradicsom darabkák édes-savanyú ízű, olasz (már a szó, hogy olasz, olyan temperamentumos, napsütötte tájra emlékeztető dolog) olivabogyóval kevert, sós tengert idézően friss sajttal megbolondított saláta, magyarul: görög saláta. 

Ma is ilyesmiket sugdosott, s mindennek tetejébe a regény, amit olvasok nem kevésbé túlfűtötten beszél ételekről, festményekről és sziciliai tájakról.  Ezek hatására ma az élelmiszerboltban tudatos vásárlóként vagy 6 féle kajához vásároltam meg a hozzávalókat, azzal a lelkesedéssel, hogy még ma, de legkésőbb holnap elkészítem.

 Persze a "kisördög" bennem azt is magával vonzza, hogy este fél nyolckor már csak puha párnára és mély alvásra vágyom, ezért a sugdolózás eredménye folyamatosan csúszik pár napot. 

 Természetesen a leghisztisebb  napokon is tud a lányom kedves lenni. 

Ma (számomra) nagyon korán felkeltünk, és frissiben elénekeltünk pár szívderítő nótát együtt, köztük teljesen témába vágóan a "Pál, Kata, Péter, jó reggelt!"-et is, és közben kitakarítottuk két kedves akváriumomat, amik sziámi ikrekként díszítik a hálószobánkat. Volt némi nézeteltérés ugyan azáltal, hogy én kimerem a vizet, majd kiviszem a vödröt, és közben Dida tovább meri, de immár a padlóra, de ezt leszámítva egész jól együtt működtünk. Én elrendeztem a növényeket újra, és lesikáltam az üveget belülről, ő megkapta a már nem kívánatos vízicsigákat játszani, és lesikálta az üveget kívülről.

A friss vízzel teli 5 literes vödröt (ami nagyon-nagyon nehéz volt, természetesen), ketten együttes erővel emeltük meg, és öntöttük a tartalmát a halak közé. Ezek után, jól végeztem dolgomat, hoztam magamnak egy kalcium pezsgőtablettás poharat, s letettem az akvárium elé, és szokásos szétszórtságommal ottfelejtettem. Talán mindenki számára sejthető, hogyha Dida feléri az akvárium tetejét, akkor az alja sincs túl magasan. S talán mindenki jól emlékszik még rá, hogy Dida mindössze 92 centi magas. Talán éppen ezért, vagy csak simán az egoizmusom miatt, néha megfeledkezem róla, s öntudatlanul, a gondolataim közé zuhanva bolyongok a lakásban. Összegezve a dolgokat, elfeledkeztem a pohárról és Didáról egyaránt, és átadtam magam a jól végzett munka utáni öröm érzésének, mikor is vidám, kifejezetten hamiskás színezetű hangokat hallok a hálószobából.

"Hű, de finom!"- mondogatja- "nagyon fincsi!"- folytatja, s én gondoltam, babázik. Mivel váratlanul felszínre törtek a szülői ösztöneim, körülbelül az ötödik nagyon fincsi után különös érzésem támadt. Ránéztem a lányomra, aki csillogó szemekkel nézett rám. Roppant gyanús volt. Szemében az a fajta boldogság fénylett, mikor valamiről tudja, hogy nem szabad, de most megtalálta a kiskaput. 

Látom is, amint ismét a poharam fölé hajol, és belekortyint. Mivel arra számítottam, hogy már megkínálta a halakat, és szétöntözte mindenfelé, nagyon megkönnyebbültem, mikor semmi rendbontásra utaló nyomot nem találtam. Éppen beléptem az ajtón, mikor Dida felém nyújtotta a teli poharat, és megitatott. Engedelmesen ittam egy kortyot. Ekkor, mire kivehettem volna a kezéből a poharat, elfordult tőlem, és megitatta a kisvakondot is, ami addig csendesen feküdt az ágyunkon.

Ezek azok a pillanatok, amikor az ember nagy levegőt vesz, mint az előtt a pillanat előtt, mielőtt a vízbe nyomnák a fejét, majd angyali türelemmel elmagyarázza a gyermekének, hogy a kisvakond nem tud fekve inni. És lám, mekkora folt lett az ágyon (ahol este aludni szeretnék, mellesleg), hiszen tudod édes gyermekem (már vagy ötmilliószor elmondtam, de megint elmondom, mint egy benyugtatózott arzheimer kóros), a pohárnak nincs kupakja, és ha megdöntöd, kifolyik, ami benne van. Majd elkezdek őszintén mosolyogni a dolgon, de nem a lány naiv kedvessége miatt. A büszkeség dagasztja mellem, és fakasztja mosolyra a lelkem, hogy lám, megint milyen ügyes voltam, és milyen kedvesen és higgadtan kezeltem a helyzetet, annak ellenére, hogy emlékeim szerint valaha, még az egyetemi éveimben, egészen semmit mondó indokokkal is leordítottam bárki fejéről a haját, csak mert jól esett.

 

Ha gyereke van az embernek, mi sem egyszerűbb, mint panaszkodni rá. Természetesen nagyon jól lehet sopánkodni is rajta, valahogy íg: Az a megátalkodott kölök, már megint mit csinált, vagy hogy: legszívesebben megverném, amilyen kis erőszakos.

Hogy hogyan jutnak ezek a szavak az eszembe? Valószínűleg az a tény váltja ki belőlem ezt a fajta elfojtott agressziót, amit időnként érzek, s amit a józan ész előbb-utóbb lecsillapít, hogy Dida belépett első dackorszakába.

Persze nem vagyok gyermekpszichologus, ezért meglehet, hogy az olvasmányaimat helytelenül értelmezem, és nem lehet a véleményemre támaszkodni.

Összegezve az elmúlt egy, esetleg két hét élményeit, mindenképp igaz, hogy változás történt.

A fotókon édes, és tündér, és kiegyensúlyozottnak tűnő lányom nap, mint nap átváltozik perlekedő, ellenkező, és hisztirohamokkal küzdő kis pukkanccsá.

Azt még elfogadom, hogy sikít, ha nem akarja, hogy elvegyem az amúgy jogosan enyém teaszűrőt tőle, de csak azért, hogy pár percig rendeltetés szerűen használjam, sőt még az is rendben van, hogy ha megkérdezem: Kérsz almát? Kimenjünk az utcára? Adsz puszit? Eszel szendvicset? Van kaki a pelusban? -és ő minderre nagyon ellenséges és határozott hangon kiabálja: Nem!

Akkor is nem, ha egyébként igen.

Azt már nem annyira veszem nyugodtan, mikor a közös játék alkalmával elveszi a játékot Lucától, sőt, néha Árontól is, és amikor elkérem szép szóval, kétségbe esve kiabálja: Nem adom, az enyém!

Szerencsére Judit azzal nyugtat, hogy ezen Áron is átment, és majd elmúlik. Én magam nem ismerek a gyerekemre, aki eddig tudott kulturáltan játszani.

Az viszont teljesen levágta nálam a biztosítékot, mikor szép 14 fokos napos időben kitereltem a teraszra játszani, ahol ugye, teljesen egyedül van, még néhány benti játékot is kivihetett, s ennek ellenére azt hallottam, hogy kiabál valakivel.

"Nem! Nem adom, az enyém!"- veszekedett ádázul.

Mivel földszinten lakunk, felmerült bennem a gyanú, hogy valaki benézett a teraszunkon, ezért kimentem. Sehol nem láttam senkit, még egy árva pókot sem, akivel meg kellett volna osztania a homokozót. A férjem szerint csak gyakorolt a játszótérre.

 

 

Volt olyan leendő anyuka, akinek az a furcsa kérése volt, magyarázzam el, miért haszontalanok az alábbi holmik, amiket a boltok a gyermekek és anyukák számára gyártanak.

Saját tapasztalataim alapján igyekszem eleget tenni kérésének.

 

farmer, és egyéb nem rugalmas anyagú, illetve műszálas ruhák

Az első fél évben, mikor a kicsi izmai még annyira gyengék, hogy ülni sem képes, az öltöztetés nehézkes. Ezért a rugalmatlan anyagokat felhúzni a popsijára, illetve a fején keresztül rángatni sokkal macerásabb, mint egy rugalmas sztreccspamut ruhácskát, amikből szerencsére hatalmas a kínálat a piacon. A műszálas ruhákról talán mondanom sem kell, hogy irritálják a bőrt, különösen a kisbabák igen érzékeny bőrét.

hűthető rágóka

Nem én vagyok az egyetlen anyuka az ismerősi körből, aki kapott, vagy megvette ezt a csodát, amikor jött a gyerek foga, és sírt a fájdalomtól, valamint a szájában turkált. Ilyenkor lelkesen a kezébe adtuk gyermekünknek a hűtött rágókát, amit ők szinte kóstolás nélkül elhajítottak, és sokkal szívesebben vették a kezükbe, szájukba a fakanalat, kiskanalat, saját ujjukat, a plüssjáték fülét, vagy éppen a rendkívül kemény, de a nyáltól lassan szétmálló babakekszet.

 

mózeskosár

Általában ez a darab nem köthető be az autóba, mint az autós ülés, és csak kézben "lóbálva" lehet cipelni, ami nagyon nehéz már az újszülött három kilójával is, nemhogy később. Ha cipelni kell a babát, minden nő inkább a testéhez simítja valami eszközzel, vagy négy kerékre  fekteti (babakocsi). A testhez simítás (hordozó kendő, kenguru, stb) nagy előnye, hogy a babát nyugtatja, könnyebb cipelni a súlyát, és a villamoson sem kell azon gondolkodni, hová tegyem a gyereket. Otthon pedig általában a gyerekek nem szeretnek benne feküdni, mert nem látnak ki belőle, ezért sokkal szívesebben fekszenek az ágyon, vagy egy meleg pléden.

Pelenka kifogó

Ez valójában nem más, mint egy nagyobb  méretű pelenka. Ez az a dolog, amivel fürdés után felitatjuk a babáról a vizet, majd áttesszük a törölközőjére. Már akkor is eltűnődtem hasznosságán, mikor használtuk. Igaz, hogy egyből felszívja a nedvességet, de utána azonnal le kell venni róla a babát, mert csurom víz lesz. Ezek után a törölköző viszont teljesen száraz marad.

Légzésfigyelő készülék 

Nem merem azt állítani, hogy teljesen haszontalan, főleg, ha gond volt a babával szüléskor, de a mienk egészséges volt. Mi aggódó szülőkként vettünk egyet, és be is üzemeltük. A gép úgy működik, hogy ha nem érzékel mozgást magán, akkor sípol. Ha leveszed a gyereket róla, pár másodperc múlva sípol. Hogy ne sípoljon meg kell nyomni a gombot. Ha visszatetted a gyereket, újra meg kell nyomni egyszerre két gombot. Már nem emlékszem, lehet, hogy fordítva. Körülbelül a tizedik hajnali szoptatás után is elfelejtettük megnyomni a gombot. Körülbelül ekkorra lett elegünk belőle, hogy már tizedszerre sípol, és riaszt meg mindenkit a családban. Ezután kivettük, és nem tettük vissza többé. Nem kellet többé azon gondolkodni olyan állapotban, mikor a szánkon csak annyi jött ki "öeöeblü" ahelyett hogy "aludjál, ne sírjál, nincs semmi baj", hogy melyik gombot és hányszor kell megnyomni.

babakocsira való napernyő

Mivel a nyári sapka általában napellenzős, és másfél-két éves korig ajánlott sapkát tenni a gyerek fejére nyáron is, ezért a napernyő értelmét veszíti.

 

járóka

Van, aki szereti, de inkább nagy házban élőknek hasznos. Kislakásban értelmetlenül foglalja a helyet és korlátozza a gyerek és a szülő mozgását egyaránt. Anyáink szerint a járóka rácsában kapaszkodva tanul meg állni, járni a gyermek, de valójában bármibe kapaszkodva megtanul járni, ha eljön az ideje. Van aki arra használja, hogy beteszi a gyereket a "rácsos megőrzőbe" amíg főz. DE ha rálát a szülő a gyerekre főzés közben, akkor ismételten szükségtelen.

baldachin az ágy fölé

 Nagyon szép. És azon felül? Semmi. Elveszi a ki- és belátást az ágyból és -ba.

játszószőnyeg

A földön egy vastag pléd, és az a sok játék és egyéb háztartási eszköz, amit a babának adhatunk éppen elég élmény a gyereknek. Amíg nem tud forogni és csúszni a kicsi, addig meg elnézegeti a szülőket, ahogy sétálgatnak a lakásban, hallgathat zenét, és az sem árt, ha a szülő időnként veszi a fáradtságot, lefekszik a gyereke mellé, és fölé tartja a játékot, miközben mesél róla. Vagy csak hülyeségeket gügyög. Ez utóbbit figyelemnek és szeret nyílvánításnak is nevezik. (Szingliknek is bátran ajánlom Vekerdy Tamás előadásait a youtubon gyereknevelés témában. Stand up comedy-nek is beválnak.)

 

szobahinta

Ismét valami, amire igazából nincs szükség, viszont jó drága.

 

bébikomp

Kifejezetten káros. Ezt a gyerekorvosunk mondta. Bár a gyerek sokkal látványosabban fog a lakásban mozogni, ha beletesszük, valójában hátráltatjuk abban, hogy az izmait megfelelően erősítse. Ebben a kompban számos izmát egyáltalán nem használja, amit viszont mászás, csúszás, kapaszkodás közben igen.

 

pólya

Mi kaptunk kölcsön a családból, és azt mondták, könnyebb benne szoptatni. Nekem nehezebb volt. Azt is mondták, hogy a gyerek jobban alszik, ha a pólya körbeöleli. MI végül kisplédbe csavartuk, amiből ki tudta szabadítani a kezét, ha nagyon akarta, valamint könnyebb volt belőle kivenni éjjel, álmosan, mikor a drága összecsinálta magát és át kellett öltöztetni. Márpedig ilyesmi balesetek az első hónapokban gyakoriak.

 

popsitörlő-tartó doboz

 Ha kivettem a popsitörlőt az eredeti nejlon csomagolásból, és betettem a dobozba, kiszáradt. Ha a nejlonnal együtt tettem a dobozba, körülményesebb volt hozzájutni. Valamint, ha az ember egyik kezével a gyerek lábait fogja, a másikkal meg megkísérli közelebb navigálni a kendőt, és kiszedni a tisztulás ígéretét úgy, hogy közben a gyerek deréktól lefelé és időnként mi magunk is végtermékkel vagyunk beterítve, nos ilyen helyzetekben a dobozt néha szívesen kidobtam volna a csukott ablakon.

bébi mosószer a kisruháknak, ruhaöblítő

Sok újszülött az első három hónapban semmilyen mosószert nem bír a bőrén. Mivel az én gyerekem is kipöttyösödött, felkutattam a DM-ben a babáknak való mosószert, ami kétszer annyiba került, mint a másik, és a gyerek továbbra is kipöttyösödött. A megoldást az nyújtotta, hogy kimostam a ruhákat egyszer mosószerrel, egyszer sima vízzel a gépben. Igen, jól olvassátok, kétszer mostam ki, mielőtt szárítóra tettem volna. A pöttyök megszűntek.

 

spec. babalázmérő

 Engem komoly zavarba hozott a kínálat és forma széles skálája és a neten olvasott eltérő vélemények a termékek pontosságáról, ezért szőnyeg alá söpörtem a problémát. Mikor a lányom először lázas lett, éreztem a kezemmel, hogy olyan helyeken is forró, ahol máskor nem, majd bedugtam a mi felnőtt digitális mérőnket a hóna alá, és lefogtam. Az eredmény fél perc alatt megvan, és kielégítő. Most, hogy két éves, ő maga is szépen tartja a hóna alatt a hőmérőt, és izgatottan várjuk, hogy a számok ne mozogjanak tovább.

kozmetikum szett

 Fogalmam sincs mire való a sok kütyü a kistáskában. Nekünk a kisolló és a porszívóra erősített orrszívó, esetleg fültisztító pálca bőven elég kozmetikázás volt.

párásító gép

 Egészséges gyereknek nincs rá szüksége. Ha száraz a lakás, akkor párologtató edényt lehet tenni a radiátorra.

mosdószivacs, mosdókesztyű

A gyerekeknek vékony a bőrük, és amíg nem mennek ki a játszótérre bogarat gyűjteni, nem is lesznek vakarni valóan koszosak.  Még csak nem is izzadnak olyan rémesen, mint a felnőttek. Így aztán mi puszta kézzel kentük be fürdető krémmel, majd kis pohárral leöntöztük róla a krémet. Ez a krém egyben táplálja is a bőrét, így, mivel nem dörzsöltük le róla, nem kellett testápolóval kenegetni.

ujjra húzható fogkefe (ínymaszírozó)

 Lásd feljebb a hűthető rágókánál.

cumitartó tok

 Nem tudom mire való, nekem a táskámban volt egy rekesz (zseb), ahova a cumit tettem, és a táska télen melegen is tartotta, sosem volt jéghideg.

vízhőmérő

 Bár a felnőttek forrón szeretik, azért azt érezzük az állítólag rengeteg idegvégződést tartalmazó ujjainkkal, hogy a fürdővíz kellemes meleg, forró, vagy hűvöskés-e. Ha valamiért mégis meleg lenne, akkor a baba tiltakozik, amint a lábát belelógatjuk. 

körömcsipesz

 Nekünk csak kisollónk volt. Én rettegtem tőle, hogy azokba a hernyónyi ujjacskákba belecsippentek, mikor a szinte láthatatlanul vékony körmeit vágom. A baba-olló veszélytelenebbnek tűnt. Szerintem egyáltalán nem feltétel, hogy hajunk szálait megőszítve küzdjünk az unatkozó babával, hogy engedje levágni a 10. körmét is. Ráér egy-két órával, vagy nappal később is befejezni a csinosítást.

spec. pelenkatároló kuka

A pelus nyáron rettentő büdös, de a pelusnak szánt kukát nem praktikus a pelenkázótól messze tenni. Megoldás: kicsi, billenő tetős kuka, aminek tartalmát este apuka szépen kiviszi a nagy konténerbe, vagy kerti kukába. Kakis pelusoknak ajánlott pici zacskókat tartani, amikbe a pelust belepottyantva és megkötözve csökkentjük a szagélményeket. Nekem általában konyhai (szendvicstároló) nejlonzacskóim vannak, vagy kisméretű tescos zacskók.

 

fürdető szappan, testápoló krém, babaolaj

 A boltban kapható termékek az első fél évben, de akár egy évben is irritálhatják a baba bőrét, vagy eltömítheti a pólusait. Nem kívánok megnevezni, de még a szuper illatmentes, hűdemárkás babaápoló is ki tudja verni a gyereket és nálunk a biztosítékot. A gyerekorvos nem véletlenül ír fel gyógyszertári készítményeket, amik ráadásul olcsóbbak is. Eddigi legbiztonságosabbnak a Bebe márkát tartom, de ez méregdrága. Főleg patikában kapható termék.

hajmosó karika

 Eleinte nem volt gond nem a szemébe önteni a vizet, később a tenyerünkkel letakartuk a szemöldökét, még később sírt kissé hajmosáskor (mi meg tenyérrel letöröltük a víz nagyját az arcáról, szeméről), mostanra viszont tűrve tűr. Ha sír, lehet neki vízhatlanító varázsnótát is énekelni, ez általában még hasznosabb, mint a hajmosó karika.

biztonsági fürdető (hogy ne kelljen a vízben tartani a baba fejét)

 Félősek vegyék meg. Mindenki más pedig tegyen textil pelust a kiskádba, és nyúljon a baba hóna alá fürdetés közben. Érdemes minél előbb csúszásgátló szőnyeget venni a kádba, mert egy átlagos fürdetőkádat a baba 4 hónapos korára kinő. A biztonsági fürdetőt meg még előbb kinövi. A szőnyeg viszont kelleni fog még 4 éves korában is, mert ezek a gyerekek amint megtanulnak állni, fel fognak állni a kádban, és amint megtanulnak ugrálni, ugrálni fognak. Szőnyeg nélkül viszont nem sokáig fognak ugrálni, mert a kád szélén betörik a fejüket, ahogy elcsúsznak.

fürdőköpeny

 Nos, miután megtöröltem a gyereket, és meleget csináltam az alvás előtti játékra kijelölt szobában, nem tudom mi végre tegyem rá a köpenyt. Fürdés után Dida pucér, amíg hálóruhát nem kap.

illóolaj

 Bármiféle olajat tenni a baba bőrére irritáló lehet. Talán, ha beteg, jól jöhet a szoba levegőjében, de még sosem volt rá szükség.

szekrényzár

 Két ha kell ahhoz, hogy ne kelljen minden szekrényre zárat venni. Nem kell zár, ha egy méteres magasságig semmi vegyszert, kést, üveget, stb-t nem tárolunk. Nem kell zár, ha következetesen mindig megtiltjuk a gyereknek, hogy hozzáérjen ehhez vagy ahhoz a szekrényhez, és ha megteszi, nem enyhülünk meg, hogy na jó, most az egyszer. Nem. Szekrény becsuk, gyerek elmegy a helyszínről, pont.

bébiőr

 Hasznos nagy házban, ha a szoba messze van a nappalitól, konyhától (mondjuk emeleten van). Kis helyen a csukott ajtón át is hallani, ha a gyerek felsír, illetve éjjel nyitva lehet hagyni az ajtókat, had szálljon a hang mindenfelé.

hintaszék

 Úgy is hívják, szoptató fotel. Anyukáknak. Kész vicc. Ha ülve szereted csinálni, bármely fotel jó. Én fekve szoptattam, mert akkor sosem volt baj, ha elaludtam közben.

baba kitámasztó párna

 Nem tudom miért kell a babát alváshoz kitámasztani. Ha valamiért mégis igényli, hogy valamihez hozzásimuljon, jöhet az alvós plüssjáték, ami akkora, mint az újszülött, és ölelgetheti évekig. Nekünk szamarunk van.

bugyi, ujjatlan felső (még nyárra sem! semmi spagetti pánt!)

 Az első bugyit kb 3 évesen fogja használni, mikor pelusmentesen tud élni. Ujjatlan felsőt csak pulcsi alá adok. Nyáron is rövid ujjú pólóban, ruhácskában van, hiszen a válla, orra ég le mindenkinek először, pláne egy gyereknek.

baba gyümölcslé, baba joghurt

A babagyümölcslében ugyan az van, mint a felnőtteknek szántban. Elolvastam a csomagolást.  Különben is azt mondják az okosok, a gyerek igyon cukormentes gyümölcsteát. A védőnőm javaslatára az első tejtermék a natur joghurt volt. A hűtőpultból. Mikor már elég idős volt hozzá, hogy tejtermékeket fogyasszon, kapott gyümölcsöset is. A hűtőpultból. De persze miért is ne készítenének baba-joghurtot, ha eladható?

étel melegítő gép

 Nekem is volt étel melegítő gépem. Úgy hívták forró vizes tálka.

gyermekülés kiegészítők autóba

 Mi egy kis szatyor változatos gyerekjátékkal és kézbe vehető kajával szoktunk utazni, meg egy pléddel. A gyártók szerint egyik sem minősül gyermekülés kiegészítőnek, de biztos vagyok benne, hogy tévednek. Ami viszont valóban gyermekülés kiegészítő és hasznos, az az árnyékoló az ablaküvegre.

szoptatós melltartó

Az én méretemet már nem tartotta meg, és fájt a mellem, ahogy húzta a gravitáció. Valamint csatolgatni kellett ki-be. A nagyis pamut melltartómat viszont csak félrehúztam, majd vissza, és még tartott is. 

szoptató párna

 Állítólag segít tartani a gyereket az ölünkben, de én a fekve szoptatásra szavazok. Azokhoz a helyzetekhez, mikor nem lehet fekve etetni, viszont túl nagy. Nem fér be könnyen a váltásruha, cserepelus, cumi, és csörgősjáték mellé.

 

Babamaszírozó állatfigura Az meg mire jó? És mi van a kéznyújtotta testi kontaktussal? Nyálfogó kendő Mi előkét kötöttünk a nyakába, vagy kicsi kendőt arra a pár napra, amíg kellett. Borostyán nyaklánc fogfájásra Biztosan van aki hisz benne, én inkább a rágható fakanálban és fájdalomcsillapítóban hiszek. Fülbevaló kisbabáknak Majd, ha nővé érik eldönti, akar-e lukat, addig meg nem adom meg az esélyt, hogy elveszítse a fülbevalót, vagy véletlenül kitépjék oviban a füléből. Színes-szagos, figura formájú tusfürdő Miért kellene terhelni a gyerek bőrét plussz vegyszerekkel, mikor rengeteg játékot lehet a kádba vinni. Elektromos, állatmintás zúnyogriasztó Mivel azonnal megfájdul a torkom és bedagad a garatom az ilyesmitől, ezért én inkább a bizonyos számú, szúnyoghálóval ellátott ablakot részesítem előnyben, és nem merem kipróbálni gyerekszobában.

Nem tudom, hogy Dida hol hallotta ezt: Püsszentettem.

Csak azt tudom, hogy amíg kint várakozott a lépcsőnél arra, hogy cipőt húzzak és elmenjünk sétálni, heves tüsszögéseket szimulált, jókat nevetett rajta, majd ezt kurjantotta: "Püsszentettem!"

Gondoltam írok egy listát azokról a babaholmikról, amik nekünk sosem hiányoztak, és egy olyat, amik igen jól jöttek. Biztos lesz, ami hasznos, és kihagytam...de azért igyekszem.

Amik hasznosnak bizonyultak:

lázcsillapító szirup (az orvos kúpot ír fel, de azt benyomni rémes élmény)
pamut melltartó és felsőruházat - anyukának

kényelmes, vízhatlan cipő (akár sportcipő is)- anyukáknak

testhez álló, kényelmes mozgást biztosító, nem bokáig érő, vízhatlan kabát - anyukáknak (mert a gyerekeket gyakran kézben kell cipelni)
elöl összepatentolható body és lábas nadrág az első két-három hónapra
laevolac hasfájás elleni szirup
popsitörlő, eldobható pelenka
tompa végű körömvágó olló
pelenkázó feltét
textil pelenka
törölköző
sebfertőtlenítő hintőpor, popsikrém, fürdető krém - ezeket a gyerekorvos írja fel
bepanten
piros játszócumi és cumilánc
koszmó elleni sampon(patikából)
babahintőpor, szúnyogriasztó kence -nyárra
csúszásgátló szőnyeg kádba (sok apró tapadókoronggal)
pelenkázó feltét
babakád
babatea
hálózsák
elöl patentolható kezeslábas éjjelre (vagy akár nappalra)
kis sapka télre-nyárra
zokni télre-nyárra
cipő
kis takaró, lepedő
összecsukható, állítható háttámlás babakocsi
4-6 db cumi, 2.5 dl-es, és sterilizátor
mellszívó, melltartó betét, tejtároló tasak
autós ülés
éjjeli fény - szoptatáshoz, majd később mumuskergetésre
fejvédő a kiságyba
hordozó karika (kendő)
konnektor védő
porszívós orrszívó + tengervizes orrspré

forgó játék a kiságy, vagy pelenkázó fölé

téli overál kapucnival, sál a hideg és szél ellen
hősugárzó

4 hónapos kortól kicsi tárolóedény almapürének, stb - utazáshoz
kicsi tányér, kiskanál, előke- 4 hónapos kortól

botmixer- pépes étel készítéshez
babakeksz - nagyon áldásos, mikor jön a  foga (4 hónapos kortól)
valami puha amire kiemelheted a babát fürdés után a kádból - mi egy szivacsdarabot és egy nagy törölközőt tettünk a mosógépre, persze ez csak akkor hasznos, ha a fürdőszobában fürdet az ember

Amikre nem volt szükségünk:

farmer, és egyéb nem rugalmas anyagú, illetve műszálas ruhák

hűthető rágóka

mózeskosár

 

babakocsira való napernyő

 

járóka

 

baldachin az ágy fölé

 

játszószőnyeg

 

szobahinta

 

bébikomp

 

pólya

 

popsitörlő-tartó doboz

 

bébi mosószer a kisruháknak, ruhaöblítő

 

spec. babalázmérő

 

kozmetikum szett

 

párásító gép

 

mosdószivacs, mosdókesztyű

 

ujjra húzható fogkefe (ínymaszírozó)

 

cumitartó tok

 

vízhőmérő

 

körömcsipesz

 

spec. pelenkatároló kuka

 

fürdető szappan, testápoló krém, babaolaj

 

hajmosó karika

 

biztonsági fürdető (hogy ne kelljen a vízben tartani a baba fejét)

 

fürdőköpeny

 

illóolaj

 

szekrényzár

 

bébiőr

 

hintaszék

 

baba kitámasztó párna

 

bugyi, ujjatlan felső (még nyárra sem! semmi spagetti pánt!)

 

baba gyümölcslé, baba joghurt

 

étel melegítő gép

 

gyermekülés kiegészítők autóba

 

szoptatós melltartó

 

szoptató párna

Egyszer csak felmerült a gyanú egy váratlan pillanatban, hogy valami nem történt meg. Hamar kiderült, hogy valami más viszont megtörtént. A még Dida idejéről megmaradt, el nem használt terhességi tesztet előkotortam, és inkább poénból, mint komolyan, elhasználtam. Két csík lett rajta. Kérdeztem az emberem:

- "Te figyu, mit jelent a két csík?"- kiabáltam ki a vécéből.

- "Azt, hogy pozitív."- felelte.

- "Na szép, most mehetek orvoshoz."- reagáltam le a dolgot.

El is mentünk szépen kézen fogva, és elmondtuk neki, hogy nem igazán tudjuk, mi a módi itt a nagy németeknél. Az orvos nevetett, és megnyugtatott, semmi dolgunk nincs azon  kívül, hogy néha elmegyek hozzá, ő majd mindent elintéz. Meghallgattuk a paca szívhangját, s mikor felhangzott a már ismerős dübörgés, a doki , mintha csak az ő műve lenne, büszkén felkiáltott: "Tadam!"

Ezek után a kezembe csúsztatott egy adag terhesvitamint, és gratulált mindkettőnknek.

Az asszisztense kiállította a terhes kiskönyvet, s júliusig előre beírta az összes találka időpontját.

Ezek után beültünk a közeli cukrászdába fagyizni. Azóta már háromszor randiztam a dokival, szépen nyugisan felültem a házunk közelében lévő buszra, és elbuszoztam az orvosig. A dokitól minden randi végén kaptam egy szép ultrahang képet, és utána valamelyik ismerősömmel beültünk valami édességre a csendes kisváros valamelyik csinos cukrászdájában.

Éppen tegnap voltam a harmadik találkán, melynek keretén belül kiderült, hogy 12 hetes terhes vagyok, és minden rendben. Kissé elszomorodtam, mikor láttam az új jövevényt, és éppen csak integetett egy kicsit lustán, mert eszembe jutott Dida, aki ekkora korában olyan tornagyakorlatokat végzett, hogy gyorsabb volt, mint az ultrahang hullámai.

Aztán előjöttek az emlékek. Megdöbbentő mennyivel stresszesebb volt otthon gyereket várni. Még így utólag is utálattal gondolok rá, hogy havonta el kellett mennem egyszer a védőnőhöz, aztán a laborba vérvizsgálatra, aztán külön az SZTK portájánál sorban álltam a betegek közt, hogy időpontot kapjak a nőgyógyászhoz, majd egy másik napon sorba álltam hogy bemehessek hozzá, és megvizsgáljon, hogy aztán újra elküldjön valahová, sőt időnként még a magánrendelésére is el kellett pluszban menni. Úgy éreztem semmi másból nem áll az egész, mint hogy össze-vissza rohangálok, miközben a pesti tömegközlekedés áldott bűzében fulladoztam és senki nem vette észre, hogy szívesen leülnék, mert majd összeesem.

 

 

 

 

 

 

Dida immár szerves része kis családunknak. Azt is mondhatnám, aktívan részt vesz mindennapi életünkben. Vettem szombat reggel egy nagy lendületet, ezt továbbítottam az emberemnek, és szétszedtük a házat, minden pontját fel és lemostuk, kitakarítottuk. Dida elhitte, hogy elbírja a 230X200-as szőnyegünket a nappaliban, és segített odébb tenni. Bepakolta a mosógépbe a ruháit, és össze, majd tíz perccel később szét pakolta a játékait. Együtt porszívózott apával, és kidobta a szemetet.

 Szerda reggel bementem az utazási irodába, hogy leszervezzem a nyaralásunkat. A kedves húsz év körüli kisasszony kellemes angolsággal elcsevegett velem, miután kb egy órát vártam, hogy a rendkívül bosszantó idős házaspár végre átengedje nekem a szolgálatait. Didát szokás szerint magam mellé ültettem, székét betoltam az asztalhoz, hogy kevesebb szabad oldal legyen amerre leeshet, és így az asztalon lévő naptárral eljátszhatta, hogy a béka felszáll az asztali dísznek szánt repülőre, és a naptár-házban landolnak. Gyermekem kultúrált modorban várta, hogy a kedves húsz év körüli kisasszony újabb egy órát szöszöljön olyan szállásfoglalással, amit már napokkal ezelőtt megmutatott, mint lehetőséget, ki is nyomtatta nekem papírra, és ezen a reggelen már konkrét tényekkel és igényekkel ültem vele szemben.

Már a procedúra vége fele tartottunk, éppen vártam, hogy kinyomtassa az eredményt, mikor Dida váratlanul leesett a székről. Elképzelésem sincs, hogyan csinálta, de estében még épen láttam, hogy feje kb fél centi híján nem kerülte el a biztonsága érdekében ott lévő asztal szélét. Nagyot koppant, majd dobott egy hátast a linóleumon.

A linóleum lágy simogatás volt csupán az asztal csókjához képest.

A gyerek persze, mint az összes többi gyerek, sírt az ölemben, míg aláírtam a papírokat. A 20 év körüli irodista lány láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét, de még tartotta magát.

Akkor rohant ki elfehéredve, mikor a lányt talpra állítottam, és a reggeli tejberizst viszontláthattuk egyenletesen elterítve fél  méteres körben mindenen. Ez a fejlemény már nekem sem tetszett, de a másik kolléga, egy 40 körüli férfi nagy lélekjelenléttel feltörölt mindent, s mindkettőnk megnyugtatásán fáradozott.

- Három gyerekem van otthon. Valószínű, hogy csak az ijedségtől és a sok sírástól történt a baleset.- mondta.

Nem voltam biztos benne, hogy tényleg haza kellene vinni, és nem orvoshoz. Gondoltam, megkérdezem Juditot, és ha Dida játszik Áronnal, akkor biztosan nincs nagy baj.

Juditték előszobájában, mikor lábára állítottam a lányt, kidekorálta a padlót még emésztetlen gumicukorral. Lefektettem egy kispárnára a földön. A párna Áron minden igyekezete ellenére erősebbnek tűnt Áronnál, és magához húzta Didát.

Ekkor minden létező embert felhívtunk, akit lehetett, és ebéd nélkül, alvásidőben. délután 1-kor bementünk a kórházba. Nehéz volt eldönteni, hogy a lány az álmosságtól álmos, vagy az ütéstől, ezért két perc alvás után felráztuk.

Úgy látszik, újra indította a számítógépét a gyerek, mert kinyitotta a szemét, és újra a mi lányunkként viselkedett.

A kórházba Dani is velünk tartott, az egyetlen orvos ismerősünk. A sürgősségin egy lelkes, nagy darab sebész azonnal megnézte a lányt, de láthatóan elkedvetlenedett, mikor egy csacsogó, vérmentes kislányt talált a vizsgáló asztalon. Be kell ismernem, mi nem tudtunk együtt érezni vele.

Áttereltek minket a gyerekorvosi rendelőbe, de az orvos csak fél 5 körül lépett be az ajtón. Addig is egy tapasztalt nővér ráuszított egy talán pár órás gyakorlattal rendelkező lánykát Didára, hogy mérje, vizsgálja, vagyis minden lehető adatot vegyen fel és le róla.

A lány ránézett a teli szájjal nevető gyerekemre, és nyelt egy nagyot ijedtében. Reszkető kézzel, de elszántan közeledett a gyerek felé egy kislámpával és egy fülbe dugható hőmérővel védekezve.Mikor ezzel végzett, letörölte gyöngyöző homlokát, s mérce alá állította Didát. Ezen a napon Dida 109 cm magasra nőtt, majd mindjárt másnap egy hitetlenkedő nővér kezei között összement 91 centire.

Természetesen beutalták 48 órás megfigyelésre. Éhesen és fáradtan elfoglaltuk a kórtermünket, s megkérdeztem a nővért, tudnék-e valami ennivalót adni a lányomnak. Öt perc múlva behozta a vacsorát mindkettőnknek, ami igazán felnőtthöz méltó adag volt, Dida még meleg levest is kapott.

A folyosón kis üvegekben különböző teák és forralt víz állt a gyerekek rendelkezésére, s kissé odébb a felnőttek rendelkezésére is. Kórházi ágyam hívogatóan fehér ér rendezett volt, de Didának eszébe sem jutott elaludni, mikor olyan izgalmas dolgokat lehet megnézni, mint állatfigurák a falon, akvárium a folyosón, és játszó szoba, ahol aztán a legtöbb időt kellett eltöltenem egy kis, gyerekeknek szánt fapadon. Mindenki nagyon kedves volt, még éjjel is, ennek ellenére én roppant fáradtan jöttem haza, és imádkoztam, hogy pénteken az EEG után hazaengedjenek és kialhassam magam.

A megfigyelés lényege, hogy éjjelre egy szívritmus figyelő gépre kötötték a lányt, és két óránként bejöttek hozzá, és lámpával megvilágították, reagál-e rá. Ennek következtében előfordult, hogy felébredt hajnalban és elénekelte a házasodik a tücsök című nótát, mielőtt visszaaludt volna.

Pénteken fél 12-kor meg kellett innia a nyugtatót, hogy ne szedje le a fejéről az elektródákat. Annyira elaludt a szertől és a két napos felpörgetett üzemmódtól, hogy este 6-kor ébredt csak fel, s akkor is olyan kába állapotban, hogy csak dülöngélt, és este nyolckor pillanatok alatt visszaaludt és fel sem ébredt reggel nyolcig.

 

 

 

 

 

 

Ugyan ki nem szeretne újsággal a kezében vécére ülni, és egy-két magányos percet eltölteni ott?

Attól a perctől kezdve, hogy az ember botor módon bevállalt gyereke járni tud, ne adj isten beszélni is tud, ez a kis pár perces napi öröm megszűnik.

Azelőtt mekkora örömmel mondta az ember, mikor élete párja kereste, hogy: "Vécén vagyok!" És akkor tudta, biztosan tudta, hogy mostantól akár 10 percen át sem fogják keresni többet. Szépen hátradőlhet, olvasgathat, vagy megnézheti az e-mailjeit, vagy elmerenghet, milyen színűre festené a vécét.

Az új felállás szerint, ha azt hallani a kedves kis zugból, hogy: Hol vagy? És felel rá az ember, mert miért is ne felelne, akkor van még kb 2 másodperce, amit azzal a rettegéssel tölt el, hogy hamarosan, és egészen biztosan kinyílik az ajtó, és egy kb. egy egy méteres lény teli tüdőből be fog kiabálni a résen, de akkora vigyorral az arcán, hogy mind a 16 foga látszódjon: " Anya, mit csinálsz?"

Ilyenkor nem titkolt letargiával válaszolok, mert tudom, ez még nem a vége.

Az ajtó becsukódik, de csak azért, hogy újra kivágódjon, és a kis rettenet újra bekiabáljon: "Anya, mit csinálsz?"

Ilyenkor jó, ha az embernek van néhány trükk a zsebében, amivel eltüntetheti a zavaró tényezőt. Sajnos nem csak a bűvésznek vannak remek trükkjei, de az asszisztensének is.

Így hamarosan megindul a párbaj. Varázsmondatok és hókuszpókusz mozdulatok töltik be a kis helyiséget.

Az én kedvenc varázsmondatom: "Keresd meg a baba cumiját, biztosan szomjas!" És a kezemmel körzök egyet a levegőben, hogy megpörgessen a lányt a légörvénnyel, majd teszek egy határozott mozdulatot előre, az ajtón kívülre.

Dida, ha éppen intézkedett afelől, hogy elhárítsa a hurrikán-varázslatomat, elsüti legkedvesebb varázsmondatát: "Ez a cső forró, ez hideg." Eközben pálcika ujjaival megérinti a falon futó csöveket az ajtó mellett.

Gyanús, hogy a csatát elvesztettem.

Van egy műanyag kosaram. Nagyon fontos eszköz. Általában a mosógép és a ruhaszárító közötti szakaszon szoktam cipelni. Tegnap a ruhaszárító elköltözött, mert friss levegőre vágyott. Kiköltözött a teraszra. Így a kosár két végcélja továbbra sem változott, csak a közbe eső szakasz. Meguntam a kosár társaságát, ezért a mosógép felé vezető úton elváltam tőle a nappaliban. Aznap már nem is akartam szóba állni vele többet, de este valami furcsa dolog történt.

A kosárban ruhát találtam. Egész pontosan egy pár kis zoknit, egy bodyt, egy pulcsit, egy kicsi nadrágot, egy pelust, és mindezek takarásában egy gyereket.

Megingattam a fejem.

- Mi van a kosárban?- kérdeztem félhangosan magam elé.

- A Dida!- kurjantotta a kosár tartalma.

- Mit csináljak most vele?- ráncoltam a homlokom-Tegyem a mosógépbe?

- Neeem!- rikkantotta a kosár tartalma.

- Tegyem a szárítóra?- morfondíroztam tovább.

- Neem!- hallottam ismét.

- Terítsem a radiátorra?-tűnődtem.

- Neeeem!

Tanácstalanná váltam, hát akkor mi legyen?

- Adjak puszit? - jutott az eszembe.

Mikor kimondtam a puszi varázsszót, a kosár felől vidám cuppogások szálltak mindenfelé a szoba levegőjében.

Kisütött a nap, előjöttek a bodobácsok, a föld kezd felengedni, és én kivirulni.

Érezhetően aktívabb vagyok házon belül és kívül.

Ennek örömére láthatatlan Vérteknősömet teljesen kipucoltam, és csillogva-ragyogva visszaállítottam a konyha sarkába.

Természetesen ettől semmivel sem látszik belőle több, mint máskor, vagyis két apró orrluk a homokban.

A konyhában is szép rendet raktunk Didával, ő megkapta a kidobandó műanyagpalackokat, én pedig a visszaválthatókat.

Miközben újra raktam a pulton lévő tárgyakat, Dida hangja, amire be kell vallanom nem mindig figyelek, mert folyton cseveg valamit, egyszer csak mégis megütötte a fülemet.

Általában ez akkor van, ha énekel, vagy ha egy mondatot ismételget.

- Teknősbéka, gyere ki, hátha tudok segíteni!- vitatkozott a teknős orrlukaival, és mikor odanéztem már egészen közel hajolt a vízfelszínhez, hátha szegény állat nagyot hall, és veszi észre Dida segítő szándékát.

Kissé megszántam Didát, mikor már percek óta kérlelte a teknőst, ezért megmutattam neki Prüntyit, a déli díszes teknősömet a kisszobában, aki a legkevésbé sem szégyenlős, sőt, ha társasága akad, lelkesen kalimpál a lábaival és a lehető legközelebb jön a vendégéhez.

Nagyon hamar összebarátkoztak, ez azt is igazolja, hogy ma reggel Dida első dolga volt, hogy bemenjen hozzá, elénekeljen valamit.

Mákos, mentás, karamellás, magvas. És ez még csak a kezdet.

A helyi orosz bolt polc-során millió féle puszedli várja a vásárlókat. Legtöbbször nekem nagy meglepetést okoz a kiválasztott puszedli, no nem azért, mert nem tudok olvasni, egyszerűen csak azért, mert spontán le szoktam emelni valamit a polcról, ami puszedlinek néz ki, miközben szememet a lányon tartom, akit ebben a boltban semmiféle korlát nem gátol meg attól, hogy lelépjen az utca felé. Ez a fajta vásárlási mód örök lehetőséget ad a boltnak, hogy újra és újra meglepjen.

Tegnap új magyar család költözött a közelünkbe két gyerekkel.

A kisfiú 3 és fél éves, a kislány 10 hónapos. Át is jöttek hozzánk mindjárt az első este. Ennek eredményeképpen az egész nappalink építőkockákkal volt borítva, szétszedték a "kanapét", hogy ugráljanak a matracon és elbújjanak a vászon anyag alatt.

Még soha, de soha nem hallottam azelőtt Didát annyit nevetni és sikítozni. De annyit ugrálni, elesni és felpattanni, és még kitudja mit csinálni sem láttam soha.

Én már abban elfáradtam, hogy néztem őket.

A játéknak a kicsi vetett véget, aki éhesen nyűgösködött, ezért az anyjuk felpakolta a gyerekeket és hazamentek. Dida jól meg is siratta őket. A könnyhullatást egy ígérettel lehetett csillapítani, hogy másnap is játszhatnak.

Ezért ma délelőtt elsétáltunk az ovi melletti játszótérre. Úgy tűnik Dida sokkal többet bír szaladgálni, ha VAN KIVEL.

A kisfiú nem volt nagy vitéz a korelőnye ellenére sem, mert bizony ő kényelmesen fellépett a babakocsi testvérfellépőjére hazafelé. Dida viszont a saját lábán jött, igaz neki nem állt rendelkezésére semmiféle jármű rajtam kívül, amin utazni lehet, de szerencsére nem kérte, hogy felvegyem.

Vannak napok, melyeken egy nagy fa alá képzelem magam. Nincs szükségem ételre, italra, emberi szóra. Szívom befelé a nap fényét, áttetszővé válok, és csend vesz körül.

Ezeket a napokat általában a szombat reggelekre sűrítem be a képzeletemben. Ilyenkor Laci kel fel Didához. Én általában a 8 és 10 óra közötti időben eljátszom, hogy indiai jógi vagyok. Majd kinyitom a szemem, és hagyom, hogy a hét többi napjának gyerekhangjai beszivárogjanak a tudatomba.

Nagyon hamar utolér a kopogtatás, vékony hangú csevegés, gyerekdalok, mesék töredékei, és időnként a heves viták is, amik végképp visszazökkentenek a valóságba.

Gyakran nem az én gyerekem hangjaira ébredek, hanem a szomszédéra, de gyakorlatilag ugyanaz a helyzet pepitában, legfeljebb néha megspékelve némi, nem túl nőies, mély torokból jövő üvöltéssel, ami a szomszédasszony torkán szakad ki: Nein!

Azok, akik eddig megismerték a gyerekemet, természetesen a nagymamákat is beleértve általában ilyeneket szoktak mondani róla: milyen okos, milyen nyugodt, milyen jó gyerek, milyen cuki, stb.

Tegnap a nagy bevásárlást egy nagyon nagy áruházban ejtettük meg, mert olyan csöpögésmentes poharat kerestünk, ami helyettesítheti a cumit. Ezért úti célunk a Kaufland lett, ami minimum akkora, mint otthon a Tesco, ha nem még nagyobb.

A mi tündéri, jó kislányunk, aki mindig elszöszöl, stb, talán a már említett varázscipők miatt, talán azért, mert kialudta magát, vagy mindkettő okán, olyan rohangálást végzett, ami egy teljes embert kívánt. Így míg Laci a gyereket kergette másfél óráig, aki egy pillanatra sem lassított a teljes erőből szaladás tempójából, addig én bevásároltam.

A hosszú hűtőpultoknál kész hajtóvadászatot indítottunk a gyerek után, hiszen a kb 6-8 soros pultokat kerülgetve utolérhetetlenül cikázott. Egy alkalommal, mikor éppen megkerülte a legközelebbi hűtőpultot, Dida hátranézett kacagva, és nem látott mögötte senkit. Senki sem rohant utána. Megtorpant, és mély döbbenet ült ki az arcán.

Természetesen jól láttam, hiszen ott álltam az alacsony hűtőpult másik oldalán, vele szemben, de ő másfelől számított rám, vagy apára.

-Anya?- kérdezte meg bizonytalan hangon.

-Itt vagyok.- feleltem nem titkolt kárörvendéssel a hangomban.

Rám nézett, és bánatát feledve száguldott hozzám, megkerülve a hűtőpultot, majd le sem fékezett mellettem, már rohant is tovább, hogy megtegye a következő kört.