Diós Alma, vagyis Zsuzska, ha nem is olyan hangosan és elevenen igyekszik a helyét a családban megszerezni, mint Dida, mostanában gyanús, hogy csendesen, de határozottan kezd előre törni a helyezkedésben.
Félek, Zsuzska, a második, nem fogja sokáig viselni a háttérbe szorított második címet. Nagyon csendben van, és ritkán ad jelet magáról, észre sem veszem, mégis egyre többen mondják, mekkora már a pocakom, és éjjel is sokkal több kényelmetlenséget okoz alvás közben. Unalmasabb perceimben a gondolataimba is beissza magát, olyan lassan, és megfoghatatlanul, mégis megmásíthatatlanul, ahogyan a köd száll le a völgybe. Hatására akaratlanul is figyelem az utamba tévedő többi anya babáit, és nézegetem a kis méretű ruhákat, akkor is, ha tudom, nincs szükségem újak vételére.
Dida, ha nem is érti teljesen, mit jelent az, hogy babánk lesz, engedelmesen átvált duhaj ugrálásból gyengéd ölelésbe, ha rászólok, ne másszon fel a pocakomra, ne könyököljön a köldökömbe, ne akarjon mindenáron úgy táncolni velem, hogy én az ölemben tartva 13 kilóját ugra-bugrálok vele.
A minap ajándékoktól felpakoltan lihegtem haza a déli melegben, és anyám jól megszidott miatta, hogy nem vigyázok a kistesóra, de Dida mellett amúgy sem jut idő túlzottan vigyázgatni rá. Azt hiszem, akárcsak az első, ez a gyerek is jól gyökeret vert odabent és igenis, élni akar. Nem úgy tűnik, hogy ő lesz a szívmegállós, elvérzős, koraszülött, fejletlen egyed. S mivel ez a másodikra épp úgy igaz, mint az elsőre igaz volt, kezdek rettegni, hogy a Diós vér erősebb, mint azt valaha is gondoltam volna. Persze, azért valami gyanús volt, mikor láttam, hogy a sógornőim minden cécó nélkül teherbe estek, amint eltervezték, nem vettem eddig elég komolyan a dolgot. Ugyanakkor, ha a spontán gyerekgyártást így folytatjuk, ideje lesz észben tartani az eddig tapasztaltakat, mielőtt arra eszmélek, hogy nyugdíj korba értem, és még mindig otthon ülök karomon egy csecsemővel.
