Ma reggel kényelmesre vettük a figurát. Szép nyugodtan a szokásos Dida-dalolászásra felébredtünk, majd még félórát heverésztünk az ágyban, míg el nem fogyott a türelme, és ki akart mászni a kiságyból.
Ezt egy erélyes "Kiszállsz" kijelentéssel, és sűrű lábemelgetéssel jelezte. Ekkor kikászálódtam, levetkőztettem, lezuhanyoztattam, majd felöltöztünk. Még kissé korán volt a reggelihez, ezért őt kiengedtük a teraszra, a levegőt meg beengedtük.
Szép kényelmesen megreggeliztünk, majd lesétáltunk a recepcióhoz, és megkérdeztük, le tudna e vinni kocsi a tengerpartra. A nő telefonált egy sort, és a megfelelő alkalmazott már indult is, hogy a partra vigye a napágyakat és napernyőket. Ezért kis türelmet kértek tőlünk, amíg visszaér. Ezután nem arra a partra vitt minket, amit látunk az ablakból, hanem a szomszédosba, de mivel a part menti utat 3 éve javítják (állítólag javítják), ezért előbb felmentünk egy kacskaringós úton a szomszéd hegyre, majd lementünk. Ott a sofőr elintézte, hogy legyen a parton nyitva étterem. Igazi királyoknak érezhettük magunkat, hiszen az egész apró kavicsos tengerpart a miénk volt, és a parti étterem csak miattunk nyitott ki. Igaz, hogy a kemencét nem gyújtotta be, de remek szendvicseket és toastkenyereket tudott ajánlani ebédre, és természetesen innivalót. Birkatürelmemmel kivárta az étterem tulaja, míg mi a parton kinapozzuk magunkat, és több kiló tenger által finomra csiszolt csempedarabokat, valamint csillogó, szikrázó kavicsokat gyűjtünk.
Mikor mindezzel megvoltunk, hívtuk a szállodát, és már jött is az autó, amit délutánra is kértünk, hogy vigyen le a vasútra. Másfél óra közös siesta (mély alvás) után leszállítottak minket a tenger mellett lévő vasútállomásra, ahonnan átmentünk a szomszédos városkába nézelődni.
Természetesen jegyet nem lehetett venni, az automata elromlott, kalauz sehol, a vonat 8 percet késett. A vonaton a kalauz 3.5 eurót írt a papírra, majd a kezébe nyomott 5 euróst nyugodtan zsebre vágta, és továbbsétált.
A közeli városban sok üzlet volt, a fele nyitva is. Maga a város ugyanolyan pusztuló és bomló, mint amiben a hotelunk van, csak a hegy lábánál fekszik, így könnyebbnek bizonyult a séta a belvárosban. Kis séta után szerettünk volna leülni valamit enni, fél 5 körül járt az idő, de az éttermek 5-től nyitottak, vagy később. Ezért beültünk egy cukrászdába. Már a látvány magával ragadó volt, de nem mertem felvásárolni a fél boltot, így csak egy-egy szelet tortát kértem magunknak fejenként. Az élmény, amit a torta íze nyújtott, meggyőzött arról, hogy a világ többi pontján egyáltalán nem értenek a sütemények készítéséhez, még Magyarországon sem. esetleg a franciáknak néha sikerül.
A csokitorta nem az otthon megszokott, pudingnak nevezett cukros-vajas vacakkal volt megtöltve, hanem pudinggal, amit ők csokoládé krémnek hívnak. süteményekhez kis kancsóban vizet hoztak ki, és Laci jégkásával teli limonádéja mellé kis kerek kalácsot, amit később Dida belemártogatott a csokifagyijába. Az az igazság, hogy Didát annyira elvarázsolta a fagyi, hogy semmilyen más módszerrel nem lehetett rávenni, hogy mást is egyen, akármilyen éhes is volt.
Ezek után hazajöttünk a vonattal, és ismét remek vacsorát fogyasztottunk el.
Csaó Bácsi, a pincér említésére Didát bármikor el lehet téríteni bármilyen játéktól. Csak annyit kell mondani, gyere, megnézzük Csaó Bácsit, biztos főzött neked valami finomat, már rohan az ajtóhoz, és sürget: Gyere anya! Gyorsan! Megnézzük a Csaó Bácsit!
Így aztán nem ajánlott túl korai időpontban szólni Didának, hogy megyünk reggelizni, főleg ha az ember még szeretne megfésülködni, cipőt húzni, vagy hasonló triviális dolgot csinálni.
A
