A hétfőre ígért nyuszi, amit én gyermeki izgalommal, tűkön ülve vártam, szerdán megérkezett. Meghagyták nekem az örömöt, hogy én mutathattam meg Didának.
Amint hazaértem, és megtudtam, hogy nyúl van a házban, hoztam is be a nagy műanyag ládát az előtérbe, ami kövezett, és mutattam Didának. A ládában egy hófehér, piros szemű nyúlfi csücsült. Persze azonnal kivettük, és Dida izgatottan topogott körülötte, semmi félelmet nem mutatott. Tapintásra a nyúl olyan finom szőrű, és tiszta, ápolt állat, hogy szívesen megtartanám, ha tudnám, hogy van értelme.
A nyúl tökéletessége felül múlta minden elvárásomat. Nemcsak rendkívül nyugodtnak és szelídnek bizonyult, valóban nagyon szépen tartott, tiszta állat is, és egész kevés bogyózással megúszta a lakás a több órás nyúzást, amit Dida hirtelen ötleteinek köszönhetett.
Dida nem meri felvenni, ezért percenként megkért: Nyuszi, ugorj bele a dobozba!
Majd : Nyuszi! Gyere ide, ide, ide, ide! Anya! tedd ide, ide, ide!
Nyuszi eszik répát! Nyuszi gyere sétálni! - mondogatta még neki, s hasra feküdt elötte, hason csúszkált körülötte a kövön, nevetgélt neki, énekelte, hogy: nyuszi hopp! Később pedig fűszálakat szórt rá, hogy a nyuszi elbújjon, és részt vegyen az általános kukucs-játékban. A nyuszi tűr és tűr.
Annak ellenére, hogy meg voltam róla győződve, szétnyúzzuk, vagy örökre lelki sérültté tesszük a nyulat, ennek semmi jelét nem mutatja. Sőt, úgy tűnik, tegnap óta egyre bátrabb, és kölyökségét nem feledve egyre kíváncsibb, sőt már rosszalkodott is. A tenyésztője és valós gazdája fűvel bélelt ládában hozta, két kis edénnyel, egyikben a szükséges több napi élelemmel, másikban kis vízzel, de a nyuszi ma délután pár óráig unatkozhatott, így mire hazajöttünk, a tápot beleburogatta az ivóvizébe, így holnap mehetünk neki ennivalóért, hogy ne éhezzen szombatig.
Adtunk neki addig is répát, amit előbb a nyúl, majd (lassúságom bizonyítékaként) Dida is megkóstolt. Azt hiszem, a két gyerek (nyúl és ember) megtalálták a közös hullámhosszt.
