Zsuzska immár öt hónapja van a pocakomban, és éjjel mozog. Míg Dida akkor mozgott a leghevesebben amiatt reklamálva, hogy a hasamra, vagyis rá merek feküdni, addig Zsuzska megvárja, míg az oldalamra fordulok, és lesz elég helye ilyesmihez. Didával sok időt töltünk a tiszta ruhák elpakolásával, ami azt jelenti, hogy a szárítóra felteszi a nedves zoknikat, majd valahová elsüllyeszti a szárazakat. Mostanában vannak egyéni elképzelései, mit melyik szekrénybe kell tenni, ezért általában utána kell pakolni, de szerencsére ez még nem bonyolítja nagyon meg a napi rutint. Általában a szobát azért eltalálja, ha a szekrényt nem is.
Tegnap arra ébredt, hogy ő palacsintát szeretne sütni. Még az ágyában megpróbálta, mivel a játéksütője neki van támasztva az ágynak. Mikor bementem hozzá, és kivettem, volt annyi esze, hogy hamar módosítsa a feltételeket. Én süssek palacsintát. Ebből az álláspontból nem engedett. Ez még nem lett volna baj, hiszen minden volt itthon a palacsintához, sőt, előre gyártott por alakú palacsinta is volt itthon, de tej egy deci sem maradt. Sajnos Dida még nem ismeri a valami következik valamiből eseményláncolatot, ezért hiába is magyaráztam, hogy addig nem lesz palacsinta, amíg tejet nem veszünk a boltban. Dühében minden más ételt kivert a kezemből, vagy hevesen rázta a fejét. Végül olyan éhes lett, hogy elkezdte a tengerparton gyűjtött kavicsokról nyalogatni a sót.
Ekkor rászóltam, hogy ilyet nem szabad csinálni, de az étel már a kistállal együtt a kezemben volt számára. Rám kiabált, hogy menejk ki a szobából. Ez általában azért nevetni való, mert mindig kizavar minket szülőket a szobából, amikor tudja, hogy olyasmit tesz, amit nem szabad.
Letettem elé az ennivalót, és természetsen megette, akár palacsinta volt, akár nem.
Ezek a köznapi játékok már nem annyira bosszantanak, különösen mióta itthon vagyok, és van időm és lehetőségem kontrollálni a dolgokat.
Ugyanakkor vannak egy perces dühkitöréseim, amik szegény Lacin csapódnak le. Semmi magyarázatot nem tudok rájuk találni, mint a hormonváltozásomat, mivel ezek általában semmit sem jelentő dolgokon robbannak, és elhamvadnak nyomtalanul. Általában egy ilyen óra mondjuk 45 percében kedvesen beszélgetek Lacival, majd a 46-odik percben amiatt zavarom el a közelemből, mert mondjuk a konyhában túl közel állt hozzám, míg én ételt melegítek a sütőplatnin, vagy azért veszekszem vele, mert elkezdtett bepakolni a hűtőbe a zacskóból, pedig én akartam, de a 47-ik percben ismét nyugodt, sőt kedves leszek.
Ugye, mindenki látja a dolog értelmetlenségét? A legszörnyűbb az, hogy én is látom. Mégis megtörténik.
