Azzal a céllal keltünk ma fel, hogy ripsz-ropsz megreggelizünk és illa berek, náda kerek, már ott sem vagyunk.
Ismét nem indultunk el 10 óra előtt. Ismét elképesztő nyári hőség várt minket, de ezúttal megtaláltuk a felhajtót a sztrádára, így gyorsan haladtunk.
Mivel itt a sztráda olyan, mint egy óriási körforgalom, ami körbefut a sziget partján, így csak annyi dolgom volt a navigátori szerepemben hogy megadtam a legnagyobb város nevét, ami felé tartunk, valamint, hogy a tengert jobbról, vagy balról kell-e látni, Dida is elaludt a kocsiban, így volt időm nézelődni, és elmélkedni.
A nap vakító fénye és a tengerből a szárazföld felé kúszó pára együttesen áttetsző fátylat borított a kövér hölgyekként lomhán elterülő hegyek testére. Testüket közel 20 féle növény élénk sárga virágából alkotott mintájú eleven zöld, kusza növényszövet fedte. Itt-ott kibukkantak kövér, agyagos rétegeik, mint megannyi narancsos hájfodrok.
Az egész sziget atmoszféráját átlengi egyfajta bomló hervadás és a kacagó, buja élet különös keveréke. A 10-20 méter széles folyómedrek szikkadtan tátonganak a nap tüzében, éppen csak kósza, szeszélyes csermelyek folydogálnak a fakó szürke sziklák és a virágzó gaz között. Ugyanakkor a nádasok 3 méter magasan meredeznek az arra járó emberek fölé, és a kis gyomnövények virágai üde napszínekben rikítanak. Mindenfelé narancs és citromfák roskadoznak terméseik alatt, de gyakran még a megműveltnek számító kertekben is szinte megközelíthetetlenek a magasra futó gyomnövények miatt.
Néhol befejezetlen, vakolatlan házak erkélyei vannak virágsorokkal beültetve, máshol a gyönyörű mozaikkal kirakott öreg ház ácsorog egykori fényétől megfosztottan, vakolata felázottan, koszos szürke rongyokba bugyolált hajléktalanra emlékeztetve. Az utak mentén gyakoriak a tető nélküli épületek, melyeknek a dús növényzet kívül új mintát adott, belülről pedig citromfák és akáciák dugják ki fejüket az ablakokon.
Mikor megérkeztünk, egy autót követve ráleltünk egy parkolóházra, ami mindjárt a belváros szélén állt. Taormina városa igazi turista város. Millió üzlet kínálja méregdrágán álomszép táskáit, (maximum M-es méterű) egyedi tervezésű ruháit, cipőit, sáljait. Lépten nyomon igényesen, aprólékosan berendezett éttermek és cukrászdák várják az inni, enni, torkoskodni vágyókat. Az épületek itt sem kevésbé romosak, de a köztük meghúzódó görög emlékek és a színes boltok még így szezonon kívül is nyüzsgővé és varázslatossá teszik a várost. Az utcákon elegáns olasz nők és kevésbé csinos angol, valamint német turisták kószáltak. Én vettem egy színésznőhöz illő, és nem kevésbé feltűnő nyári kalapot,de sajnos a hozzá illő felsőt már nem ehettem meg. Ártatlanul megkérdeztem, hogy ez a kis könnyű, színes lebernyeg, ami talán még rám fér és nyári felsőnek titulálták mennyibe kerül, s az eladó szemrebbenés nélkül kimondta: 780 euró. Hát szégyen, vagy sem, nem tudtam eltitkolni, hogy megállt a szívem. A gyermekboltok is csodálatos nyári ruhácskákat kínáltak, potom 150 és 230 euró között. Végül egy turistáknak szánt "gyere be nemzeti giccs-emlékeket venni" típusúban találtam egy igen helyes, fehér-piros kis ruhát, ami kifizethető áron volt, így amint megvettem, azonnal rá is adtam a lányra. És ő azonnal végig is csúszott benne nagyon sok lépcsőfokon a görög színházban, ahol megcsodálta a hangyákat, mi meg a "díszletet". Mint kiderült, az egyébként 9 eurós belépőt szombaton mindenkinek elnézik, így mi éppen jókor mentünk oda. Egy képcsősoron kialakított kis étterembe ültünk be ebédelni, ahol Dida szintén végigcsúszott valamennyi lépcsősoron (ekkor még szerencsére a régi ruhájában, de azért így is becsuktam a szemem, hogy kíméljem magam a látványtól). Itt én lassagne-t ettem, Laci pedig kecskeszar ízű bárány-fasírtot (neki ízlett, én inkább megmaradtam a magaménál), Dida pedig begyűjtött egy százlábút, amitől meg az apja akadt ki. A százlábú velünk utazott az első templomig, ahol azt mondtuk, hogy hazaért, és hagytuk bebújni a kövek réseibe.
Engem elkapott a hév, így én minden boltba bementem, amit megláttam, ezt a családom némiképp nehezményezte, de összességében kevés nyüszítéssel és bömböléssel megúsztuk a napot, így sikeresnek könyveltem el. Visszafelé kipróbáltunk egy másik tengerpartot, de itt nem voltak színes kerámiadarabok, így számomra nem is volt olyan érdekes, de a partra különös hullámtörőket tettek a homokba, melyeket Dida mászókának nevezett ki.
Otthon holt fáradtan fogyasztottuk el késői vacsoránkat, de Csaó Bácsi kedvessége ismét kifogástalan volt, amiért nagyon hálás vagyok neki minden este. lassan ahogy napok óta figyelem Csaó Bácsit, kezdek rájönni, miért olyan szimpatikus nekem is. Csaó Bácsi ugyan nem tartozik a legszebb férfiak közé (bár csúnyának sem mondanám), de karcsú alakja, szűkített öltönyében úgy mozog az asztalok között, mint egy táncosé, ruganyosan, nyugodtan, könnyeden, és a modora egyszerre kedves, finomkodó, precíz és a legkevésbé sem erőltetett, vagy tolakodó. Bár a mozdulatai kifinomultak, mégis hiányzik belőlük a rátartiság, s bár mindig van egy széles mosolya és egy vidám Csaó-ja Didának, sosem bizalmaskodó. Azt hiszem nagyon-nagyon ritka bogár az ilyen pincér a világban.
