Úgy éreztem, Dida elérte azt a kort, mikor már nevelni és fegyelmezni kell, különösen azért, mert a hisztijei számomra nem tolerálandó és támogatandó cselekedetek. Ezért rákerestem a netre, mikortól lehet megverni, vagy kukoricára térdepeltetni azt a neveletlen kölköt.
Mivel lelkes supernanny sorozat néző vagyok, gondoltam, majd a büntilépcső-büntiszőnyeg remekül be fog válni nálunk is. Elkezdtem keresni hát a lakásban a megfelelően ingerszegény, holt unalmas, mégis szemmel tartható sarkot, ahová a gyereket állíthatom, majd mint a nagykönyvben a lány bocsánatot kér, belátja bűneit, megöleljük egymást, és soha többé nem lesz rossz. Hamar rájöttem, hogy a büntizóna keresése nagyobb feladat, mint azt gondoltam. Egyszerűen a lakásunkban nincsen büntizónának alkalmas hely.
Ha a folyosóra teszem, akkor akkor felhúzza apja cipőjét. Ha szobájába tezsem, eleve játékokkal veszem körül, ha a nappaliba, ugyan ez a szitu, aa kisszobában és a hálóban nem látom, mit csinál. A kisszobában ugyanakkor beszélget a teknőssel, a hálóban pedig bebújik a takaró alá, vagy nézi a halakat. A fürdő, konyha és vécé életveszélyes, és amúgy is tiltott terület számára.
Más szakirodalom után néztem hát a neten, hogy megtudjam mi az igazság, s ekkor kiderült, hogy neves gyerekpszichológusok, meg ilyesféle népek azt állítják, a szuperdada módszere 4-5 éves kor előtt nem kivitelezhető, addig csak a példamutatás, a bárgyú elnézés, a dackorszak megértése az igaz út. vagyis tartsd oda málé szamár módjára a másik orcádat is, és aztán csodálkozz, ha a kölök 5 évesen még mindig kezelhetetlen, és uralkodik rajtad.
A szakirodalom és az elmélet befogadása után, jó szobrász módjára a gyakorlati tapasztalatok elsajátítása felé fordultam, hiszen mit ér az elmélet gyakorlat nélkül?
Az összes gyerekkel rendelkező ismerőst megkérdeztem, akik egymáshoz mérten különböző anyagi helyzettel, temperamentummal és egyéb kvalitásokkal rendelkeznek.
Legkedvesebb barátom, akik pedagógus szülőként agyon fejlesztették a kölköt, volt az első, akitől kérdeztem. A gyerekük szép, egészséges, és okos. Mésfél évesen szoba tiszta volt, két évesen úgy ugrott fel a felnőtt vécére, mint egy atléta, és kezdetektől fogva hurcolták mindenhová: babaúszás, zenebölcsi, feljesztő játékok, csoportterápia mamáknak, énekórák és kezdő balettórák, kútvíz és semmi cukor.
Szóval rákérdeztem:
- Mit csináltál, ha hisztizett?
- Vertem. Hol a kezére, hol a fenekére.
- És működött?
- Hááát...
- Szóval nem.
- Hát nem.
Sógoromtól megkérdeztük, mikortól lehet verni a gyereket?
- Kezdetektől, csak a mérték számít.
Hozzáteszem, sosem láttam, hogy valaha bármelyiket a három közül elverték volna. A legkisebbet általában elzavarták a szobájába bőgni, ha sokat sírt.
Másik sógorom számol. Majd fa alá ültet, és néha bizony kiabál is, ha nem bírja tovább. A hatás tartósságát nem tapasztaltam.
Apám azt mondta, őket hideg vizes pohárral leöntötték. Állítólag a bátyjánál még nem, de nála, aki kisebb volt, hatott, neki már csak a poharat kellett megmutatni.
Végül mi elkezdtük Didát egyszerűen faképnél hagyni, ha hisztizett, így megfosztottuk a nézőközönségtől. Ha nagyon belelovalta magát, akkor betettük a szobába, és becsuktuk az ajtót, de előtte elmondtuk neki, mit tett, és mit kellett volna tennie.
Ha lehiggadt, újra elmondtuk neki, mit várunk el tőle, vagyis, ha ő kedves, mi is azok vagyunk.
Bár még nevelődés alatt van a gyerek, a napokban meglepően udvarias volt a lányunk. Használta a légyszíves szót, és az első kérés után nem mindjárt a földön fetrengve bőgés jött, hanem nyugodt hangon újra kérte.
Bizakodom.
