Eljött a nap, amikor Turára kellett utazni, hogy a család másik fele is lásson minket, s nem utolsó szempontként elhozni a babaruhákat, amiket anyósom gondosan megőrzött, és a terhes ruhákat, amik immár az ötödik terhességet élik végig valakivel.
Az ott-lét kellemesen telt, bár igen fárasztóan. Minden nap összegyűltünk valahol, jó idő esetén Ágiék udvarán, rossz idő esetén anyósom nappalijában. Az Ágiéknál tölött idő csendes alkoholizmussal és különböző sütemények evésével telt.
Első nap nagy örömmel fogadtam el a jégbort sógoromtól, hiszen ilyesmihez nagyon ritkán jut bárki ember fia, de második nap már spontán kezembe nyomtak fél deci vörösbort, csak úgy a vérképzés kedvéért. Természetesen ez utóbbi is kitűnő volt. Harmadik nap körtepálinkával öblögették a bográcsgulyést a népek, így én is megnyaltam a poharat, kitűnő gyümölcsíze volt. Gyanús volt, hogyha még pár napig összeülünk a sógoréknál, második gyerekem pálinkával issza majd az anyatejet, vagy boros teát fog kérni.
Húsvét hétfőn hazajöttünk, és Dida végig énekelgette meg nevetgélte az utat, én viszont örültem, hogy jó ideig nem kell ilyen nagy utat megtennünk, mert már éreztem, hogy nem bírok megülni a hátsómon, a lábam zsibbadt, a hasam feszült. Úgy éreztem, éppen az utolsó lehetőség volt, hogy elutazzunk bárhová is, később már nem bírtam volna ki.
