Pelenka, Bili

 Időnként erőt vesz rajtam az önmegvalósítási vágy. Ilyenkor hirtelen belefogok valamibe. Rajzolok, falat festek, pályázatokra küldök be anyagot, regényt írok. Ez az életérzés valami olyasmi lehet, mint mikor egy őrült eltépi láncát és szabadon rohangál egyszál semmiben. 

Ilyenkor Dida egyértelműen háttérbe szorul, és kénytelen kivárni, amíg ez a "roham " elmúlik.

Azt hiszem kezdi megszokni. Ő ezalatt inkább megtanul beszélni. Papagáj módjára ismétel mindent, amit hall. Ez néha nagyon vicces, máskor viszont ironikus. Az ő hangján hallom vissza magamat, hogy hogyan kommunikálok nap, mint nap, hogyan használom édes anyanyelvemet. Vannak kivetni valók, és Dida remekül karikatúrázza ki ezeket.  Nagyon gyakori, hogy ha nem megy minden elég gyorsan, ahogyan én szeretném (egy ekkora gyerek mellett semmi sem megy gyorsan, még a folyosó másik végébe jutás sem), ilyenkor megkezdem a mondatomat egy "Na" hanggal, ezzel próbálva lökést adni az eseményeknek. Sokszor az egész mondatom csupán ebből az egy szóból áll. Sajnos nem varászszó, és ettől semmi nem lesz gyorsabb. De azért próbálkozom. Lassan kezdtem megunni hogy Dida mond valamit, én pedig megdícsérem érte, visszaigazolom, hogy jól tudja, amit tud. Ezért az "igen jól mondtad" helyett jöttek a "bizony", "helyes" "ügyes vagy" kifejezések. Dida a "bizony" szót egészen kreatívan, a legváratlanabb pillanatokban használja, de érdekes módon, sosem helytelenül.

 Vigyázatlan voltam, mert elvette az eszem a boldogság. Kialakítottam a kerámiaműhelyemet a kisszobában, és nekiláttam "gyurmázni".

Első nap megengedtem, hogy Dida is ezt tegye, másnap már az ölembe is ülhetett és kicsit beleszólhatott a kompozícióba, de harmadnap már komolyan akartam dolgozni.

Harmadnap viszont már nem tudtam tőle mozogni, mert felültette magát a székemre, és mivel elé álltam, hogy az asztalhoz férjek, elkezdte átölelni a fenekem, vidáman azt kiáltotta: "buci párna!", és lefejelt.

Én meg kis híján az asztalt.

Dida olyan mint az "all in" a pókerben. Mindent visz.

Emiatt a lakásunk kaotikus. A legkevésbé sem mondanám rendetlennek, hiszen Dida gondosan megfontolja, mit hová tesz le. Csak éppen, termeténél fogva, mindent a földre tesz.

Most is éppen azt gyakorolja, hány és milyen hosszú tárgy fér el egyszerre a kezében, amit odébb tud vinni. Én gyanakodva figyelem, ahogy a kocsi poggyászrögzítő gumipókjával viaskodik. Lehet hogy megússza, még nem biztos. Már az is elég rémes látvány volt, ahogyan a takaróját az égbe emelte, és úgy ment, hogy semmit nem látott a takarótól. A takaróknak tipikusan az a jellemzőjük, hogy takarnak. Mikor mit.

 Kedves blog olvasók!

Elveszem szépen! című könyvem részletei eddig tartottak. A könyv tavasszal megjelenik, hacsak nincs rá érdeklődés előbb. Ez esetben korábban is megjelenik.

Aki csak most kezdi a blog olvasását, annak javaslom, alulról haladjon felfelé a bejegyzésekkel.

A könyvben rengeteg kellemes pillanatot talál majd az is, aki a blogot olvasta, a már megszokott stílusban.

Akit érdekel a könyv, megrendelheti a zsembibaba@freemail.hu e-mail címen. Előre láthatólag 1100 forint lesz, mert a nyomda drágán dolgozik, elhihetitek, nekem ezen anyagi hasznom nincs, csak élményekkel gazdagodom. A könyvben illusztrációk is lesznek, amiket én rajzoltam.

Szobrászként végeztem, és amíg itthon vagyok Didával, igyekszem úgy alkotni, ahogy lehetőség van rá. Így született ez a könyv felnőttek számára, és még pár egyéb, gyerekeknek való, illusztrált könyv. Valamint, jó időben egyedi tervezésű falakat festek.

Nagykanizsán nőttem fel, és nyomaimat sikerült ott hagynom már. A Mező Ferenc Gimi Tablók könyvét terveztem, és néhány régi rajzom a Rozgonyi úti általános iskola auláját díszíti.

A könyv szereplői Laci, az apa, Dida a lányunk, és én.

Ettől a naptól kezdve ez a blog sima blogként fog működni, és írom tovább mi történt velem, velünk és Didával.

További kellemes perceket kívánok mindenkinek,

L

 Beléptem ma a nappaliba, és azt láttam, hogy Dida megtette első lépéseit. Csupán játékból.

Belekapaszkodott az asztala szélébe, majd óvatosan elengedte azt. Kati baba a kezében maradt, abba jó erősen megkapaszkodott, hogy ereje el ne hagyja, majd, mint a kötéltáncos, megindult előre. Megtett három lépést, majd elégedetten a földön heverő hatalmas párnára vetette magát. Még nem vett észre, én pedig döbbentem álltam az ajtóban. Azt hittem, csak tréfál. Majd visszamászott az asztalkához és megismételte. Újra, és újra. Nem kért az én segítségemből. Nem volt szüksége anyja ölelő karjaira és vidám biztatására.

Elindult, egyedül.

 Pár nap után, most mintha javulna a helyzet Didával. Már nem olyan szeszélyes és nehéz a természete, ezért gondolom kissé kibékült leendő fogaival. Ezzel egy időben beköszöntött ismét az esős évszak, így bent rekedtünk a lakásban. 

Rettenetesen nehéz bent tartani egész nap, de szakadó esőben hová vigyem? Nem vihetem minden nap az Obiba garázdálkodni, bár azt nagyon szereti. A bútorboltban is imád párnákat pakolni meg ide-oda szaladgálni.
Egyik alkalommal elengedtem egy ruhaáruházban, és amíg neki válogattam pulcsikat, eltűnt. Ez még nem lett volna baj, szépen Mekka felé fordulva letérdeltem, és a ruhák alá kukkantottam, de sehol nem láttam egy négykézláb rohangáló kölköt sem. (Igaz, mostanában abba hagyta a kutya-futást, és mélyen vallásos lett, mert folyton a térdén zarándokol. Ez ugyan lassítja az előre jutást, de elfér a kezében jó sok minden.)

Ekkor kissé megijedtem, mert azért elég nagy az áruház. Mire végigjárom, ő már rég máshol mászkálhat.
Végül kiderült, hogy csak eltakarta egy gurulós konténer, és mögötte pakolta az apróságokat, kislabdát, ilyesmiket.
Itt Ambergben, a DM-ben is van játszós rész, kis hintalóval. Igen elegáns. Ott is elengedtem, amíg pelusra vadásztam, mire visszaértem, vajon mit pakolt le a polcról? Az üdítős üvegeket. Mindjárt mellettük voltak a kis plüssjátékok.

Én nem értem, a gyerekek miért nem kottyannak rá a játékokra. Ha választani kell, Dida sosem azt választja, amit neki gyártottak.
De nem ő az egyetlen felmerülő probléma a vásárlások során.
Második hete fogyózunk az emberrel, és kérte vegyek neki müzliszeletet. Én megpróbáltam. Már nem is vártam, hogy a müzliknél legyen, megkíséreltem németül gondolkodni, és megnéztem előbb a kenyereknél. Majd mégis a müzliknél. Sehol sem volt. Majd megnéztem a sütőpor és társai mellett, mert legutóbb is ott találtam meg a vajat, nem a hűtőpultnál a tejtermékek mellett. Nem volt. Megnéztem a rágcsálni valókat, gondoltam, most aztán igazi német módjára gondolkodom, ez is rágcsa, az is rágcsa, de ott csak az aszalt gyümölcsöket találtam, a ropi és a csipsz között. Végül feladtam, és csak úgy vaktában végigjártam a polcokat. Így elmentem a csokik és cukorkák mellett is, és ott volt.
Ezek a németek még mindig be tudnak ugratni.
A tej sincs soha egy helyen. A tartós (bár a kevésbé tartós is kibír vagy két-három hetet) van a pudingpor, sütőpor, és vaj mellett, oda tesznek egyes kész pudingokat és dobozos kakaókat is. A hűtőpultban, a bolt túl felén vannak a kevésbé tartós tejtermékek.
Ez minden boltra igaz.
Az orosz bolt sokkal egyszerűbb szerkezetű. Egy egész szekrénysornyi karamell cukorka mellett vannak a gyümölcsök. A másik egész sor savanyú uborka mellett a majonézek és napraforgók egész szekrénnyi sora.
Ezen kívül van némi orosz irodalom az orosz üdítők mellett, és a hentes pult mellett a tejtermékek. A hentes pult 80 százaléka szárított halfélékből áll, valamint van néhány levágott fél disznó.
Nagyon horrorisztikusan fest a bolt, Laci megrettent tőle, de itt lehet tejfölt, túró rudit, és egészen jó, friss gyümölcsöket kapni. Szerintem ez fantasztikus.

 Méltán kérdezheti bárki, miféle történet fűződhet a majonézhez?

Nos, kivételesen az ágyban reggeliztem, és a majonézes üveg egészen rejtélyes módon ott maradt.
Dida szokása szerint kószált a szobák között, én pedig belefeledkeztem valami tennivalóba. Egy idő után gondoltam, már biztosan ő is éhes, így megkerestem. Négy szoba elég sok, így a lány bárhol lehet. Volt olyan nap, mikor olyan csendben volt a gyerekszoba ajtaja mögött a mesekönyvvel, hogy alig találtam meg.

De most rátaláltam. Ült az ágyunk közepén, és minden, de minden majonézes lett. A gyerek tetőtől talpig, a lepedő, és főleg a gyerek tetőtől talpig. És ő pedig csak kanalazta az üvegből kifelé, a szájába befelé a majonézt. Ekkor valahogy megsejtettem, hogy megkéstem a reggelivel.
Általában, még a gyerek születése előtt az ilyen hajmeresztően rettenetes pillanatokban szoktam szívdobogva kifordulni a helyiségből, kapni a cipőmet, és elmenni otthonról, elodázva a rettenetet, ami következik (pl. mikor felrobbant a házi joghurt a konyhában, vagy mikor leejtettem egy teli üveg mézet), és lehiggadva hazamenni takarítani.
Most is rutinból kifordultam az ajtón, ahogy az ösztöneim diktálták, de ekkor rájöttem, hogy most már gyerek is van, akit nem lehet itthon hagyni, és történetesen most őt kell takarítani. Ezért pörögtem még hármat-négyet a tengelyem körül, mielőtt rávettem magam, hogy bemenjek, és a zsíros, maszatos, nyivákolóan éhes kölköt kibányásszam a trutyiból.
Aránylag könnyen ment, a fürdőkádban már egész kellemes látványt nyújtott a gyerek, és a nyomok is eltűntek, amint elnyelte azokat a mosógép. Találtam egy banánt is, amit belenyomhattam a kezébe a kádban, így minden gond orvosolva lett egyszerre.
De ekkor rettenetes dolgot vettem észre. Dida arca rák vörös lett, és már látni véltem, ahogy dagad a szája.
Bepánikolva vettem ki a kádból, hogy biztosan allergiás a majonézre, és most fog ide pusztulni egy szem elviselhetetlen, ámbár nélkülözhetetlen életem része.
Kerestem kalcium pezsgőtabit, és valamennyit beletuszkoltam,.. Nagyon fintorgott. Megértettem, én is utálom az ízét, valamint jól bekentem popsikrémmel az arcát.
Szerencsére az ijedtségem nagyobb volt, mint a valós gond, mert 10 perc múlva nyoma veszett minden pírnak, és rá kellett jönnöm, hogy csak kicsípte a majonéz azt a kényes bőrét.

  Két nappal később nekiestem a gyerekszobának, hogy végre történjen valami előrelépés, mert kiakadok a saját tehetetlenségemtől. Rég terveim között szerepelt már, hogy kifestem a lakás számos pontját, így nekiálltam megvalósítani a terveim. Míg én festettem, Dida megtalálta a szemöldökcsipeszemet, és kiszedett két billentyűt apa billentyűzetén. Visszaszereltem azt is, mi az nekem. A bilit megpakolta a függönykarikákkal, amiket tegnap kezdtem el varrni a függönyanyagnak kinevezett könnyű lenvászonra. Szerintem álomszép.

Még jó, hogy a bilit még nem használtuk rendeltetésszerűen. Sajnos, minden magyarázás ellenére sem sejti mire jó, de szeret rajta ücsörögni, és a babákat is beleülteti, néha mondja: „psss, pss”, ahogy tőlem hallotta.
 Elhatároztam, rajzolok egy bili könyvet neki, de még nem tudom, hogyan fogjak hozzá. A könyvesboltban otthon, csak felnőtteknek szóló tanácsokat találtam, ami szerintem nem fair, mert még én is unom olvasni, nem hogy a gyerek.
 Nem erőltetem a bili dolgot igazán, mert kicsi még, de van egy kis baj, ami megadta ehhez a kezdő löketet. Didának fáj, ha pelenkázzák. Nem tudom írtam-e már erről, de nagyon fáj neki. Anyu is megkérdezte, miért ordít így hirtelen a gyerek? Mondom neki :

„Fáj neki, ha pelenkázzák.”

„Miért? Szorítja a pelus?”

„Nem, a lelkének fáj.”

 Ezt láttam, ő nem értette. Én annál inkább, mert ez megy hetek óta. Leveszem a pelust, ő megtörli a punciját, ha nem engem, üvölt, és fetreng. Ha kaki van, akkor nem engedem, persze, és ilyenkor szinte ráfekszem, hogy tiszta lehessen. Még a kilók az én javamra győznek. Nem, itt már nem segít a szép szó és a játék, mert ő akar törölni, minden áron.
 Ha tiszta, akkor boldogan piheg a hátán, és játszik, kedves velem, de amint azt hinném, elült a vihar, és kezembe veszem a tiszta pelust, hát ember legyen a talpán, aki ráadja. Minimum negyed órás birkózások árán újra rendben a gyerek, és mehet játszani. Erőm fogytán, ezért kipróbáltam, mi van, ha csak bugyit kap, de képes ülni a pisiben, és nem szól. Ez azért furcsa, mert ha kaki van, mindig szól. Ki érti ezt? Estére általában duplán örülök, ha Laci hazaér, legalább nem én birkózom a kölökkel.

  Idén nyáron is elmentünk nyaralni. Na, hová megy egy fiatal pár egy kisgyerekkel? Igen, a Balatonra.

 Hogy miért mentünk a Balatonra, mikor Németországban élünk? Éppen ezért. Anyám hetek óta fújja a meleget, hogy ő így meg úgy meghal a hőségtől. Én itt, Ambergben semmi hőséget nem tapasztaltam.

 Július utolsó hete a Kánaánt ígérte számunkra, gofrival, palacsintával, lángossal, és még több lángossal, tejföllel, és még több tejföllel, és végre, végre Dida is fürödhet velünk!

Gondoltuk mi.

Kivettük ugyanazt a nyaralót, és az idillt megosztottuk a teljes családdal, vagyis velünk együtt négy házaspár, hat gyerek felállásban. Természetesen pont ez a hét volt, mikor esett az eső. Pénteken utaztunk haza, és az első hétvégére lepasszoltuk a gyereket anyámnak, hogy mi egy varázsos éjszakát tölthessünk egy puccos kastélyszállóban, csak én és az ember! Ó, mennyei manna!

 Persze zuhogott, mit zuhogott, szakadt az eső. Sebaj. Megszoktuk.

Ó, nagyon romantikusan fürödtünk a helyi kismedencében, és vacsoráztunk, és ágyban is voltunk.

 Reggel a reggeli fejedelmi volt. Imádok dőzsölni a választékban. Andalítóan nyugtató zene mellett faltam be a rántottámat kakaóval, majd a szokásos hoteles menümet, a lekváros-szalámis zsömlét, és egy kis desszertnek gyümölcsöt. És persze még egy bögre forró kakaót. Velem szemben a kiválasztott „álompasi” ült. Mindeközben lágy komolyzene szólt, mely simogatta füleimet.

Valami, valahogy, valahol mégsem stimmelt. Rántottám felett elmélkedtem, mi hiányzik. Mi hibádzik? Mitől üres ez a szép terem, megrakva jóval, mikor még a társaság is megfelelő?

Ekkor belépett az ajtón egy fiatal pár, mienkhez hasonló korú kislánnyal, és leültek a mellettünk lévő asztalhoz. A kislány zsongott, csicsergett, apa-anyát kiáltott, ledobta a kiskanalat, és én hirtelen tökéletesen boldognak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam.

Most már minden hang, és zörej megvolt a teljes harmonikus reggelimhez.

  Ambergbe költöztünk. Míg mi a holmik kipakolásával és a bútorok összeszerelésével foglalkoztunk, Dida belenyalt a falfestékbe, és kikukázta a túró rudis papírt, hogy jusson neki ebédrevaló. Gondolta, ha már anyja nem adott neki ebédet, majd ő megoldja a problémát.

 Ezalatt a két nap alatt, mióta Ambergben élünk, Dida minden nap megemlítette Dávidot.

Ezért ma Dida szerelmi bánatában mesét nézett, és leitta magát a sárga földig limonádéval.

 Bár földszinten lakunk, a lépcsőzést így sem úsztuk meg teljesen. Kerek nyolc lépcsőfok vezet a lakásunkhoz, és ugyanennyi a pincéhez. Dida előszeretettel lépcsőzik le és fel, de anyja fizikai határai végesek. Még egyedül menni nem akar, és nem mer semmi másba kapaszkodni, csak az ujjaimba, ennek ellenére, ma nagyon bátran meghódította a lépcsőfokokat. A pincébe vezető utat megtettük le és fel kb. 6-szor, mikor egész egyszerűen nem bírtam tovább. Akinek nincs gyereke el sem tudja képzelni milyen érzés derékszögben előre hajolva tartani 11 kilót, és úgy megtenni a lépcsőfokokat. Hogy miért kell tartani, mikor egyedül lép? Pusztán azért, mert annyira nem erős, hogy rendesen fel is húzza magát, lefelé pedig sokszor elvéti a távolságokat, és egyedül legurulna a lépcsőn. Végkimerülten, nagy sírás-rívás közepette betuszkoltam Didát az ajtónkon, s megígértem neki, hogy majd apa lépcsőzik vele. Gonoszul összedörzsöltem utána a tenyerem.

 Július közepén megalapozottan kijelenthetem, hogy Dida a nagy melegre való tekintettel ma korábban ment fürödni. És tovább is maradt a kádban. Lelkesen kevergette a vizet a fogkeféjével egyik bödönében, mikor váratlanul beugrott neki valami. Egyszer csak ezt hallottam a szobában, pakolás közben:

„Keverem, kavarom,

ideteszem, odateszem,

mind megeszem, ham, ham.”

 Még életünkben nem hallottam a lányt ilyen hosszú mondókát regélni. Apja is lélegzet visszafogva hallgatta, nehogy eltűnjön a varázs. Legnagyobb ámulatunkra, ezt a produkciót meg tudta ismételni aznap este még vagy 10-szer, ezzel is bizonyítva, hogy nem a véletlen műve volt az egész.

  Dida szerint a kenyér nem elég ízletes. Sokkal kellemesebb zamata van, ha homokba mártogatja. Igyekeztem lebeszélni erről az élvezetről, ami heves tiltakozással járt. Adtam neki inni, hogy leöblítse a szemcséket, ha már kiköpni nem hajlandó. Utána én is beleittam a palackba, így én is megkóstolhattam a helyi homokot. Nekem nem ízlett. Viszont egy tapasztalattal gazdagodtam: ha a homok egyszer bekerül a szádba, azt többé nem köpöd csak úgy ki. Vagy kimosod onnan, vagy lenyeled némi vízzel.

 Mellesleg víz. Ha már a víznél tartunk, Dida minden este beleiszik a fürdővizébe. Ezért leszoktunk róla, hogy bármit is a gyerekre kenjünk. Ezek után a fürdetőkrém valóban nagyon sokáig elég. Mostanában igyekszik megkínálni apát is a vízzel, de ebből mindig veszekedések lesznek, mert apa nem szereti, ha kifolyik a víz a csempére. Dida meg nem szereti, ha apa nem akar inni. Mivel szeretem ezen esti órákat renyhe henyéléssel tölteni, az ilyen vitákat igyekszem tudomásul sem venni. Boxolják le, ahogy tudják.

 Ma ismételten úgy döntöttem, egy kis szabadidő nekem is jár. Délelőtt besétáltunk a városba, így neki megvolt a napi izgalom.

 Délután kinyitottam a teraszajtót, lesöpörtem a leveleket, ágakat, és kiengedtem Didát. Kitettem neki pár krétát, papírt, és a homokozó szettet. Mivel eddig még egyedül nem engedtem ki, most igen jól érezte magát kint, szépen sütött a nap, a járólap átmelegedett, a terasz akkora, mint egy félszoba. A teraszajtót nagyra tártam, így ő is bejöhetett, ha elunta magát, és én is beszívhattam a nyári friss levegőt. Mi kellhet még?

 Leültem a konyhaasztalhoz rajzolni. Kivételesen van értelme annak, hogy művészeti diplomát szereztem. Ugyanis mondókás könyvet rajzolok. 

  Nem voltam egyik nap jó passzban, ezért éppen elmélyültem a szoba közepén a szőnyeggé válás fortélyaiban, miközben hagytam a gyereket zsebtolvajosdit játszani. Telepakoltam a nadrágzsebemet ruhacsipeszekkel, ő pedig, egyenként kilopkodta onnan azokat. Nem lehetett elég nagy kihívás számára a feladat, mert mindeközben lelkesen gyakorolta rajtam az ősi tadzsik 5 pontos akupunktúra fogásait. Aki nem tudná, ez egy 14. századi kínzásmód, amivel a harctéren gyors információt csikarhattak ki az ellenből. Magyarra fordítva, én a „juj-de-fáj” öt pontnak nevezném. Fogalmam sincs, hogy Dida honnan tudja hová kell támaszkodnia, de minden alkalommal tökéletesen eltalálja a gyomorszájamat, a borda közti izmomat, hogy alig bírok lélegezni, és egyéb igen érzékeny helyeket a testemen, amikről addig nem tudtam, hogy így tudnak fájni.

 Eljött a körömvágás ideje is. Itt most felteszem a kérdést: Ki vágott már egy éves gyereknek körmöt? A feladat lehetetlenségét tekintve akár azt is kérdezhetném: ki vágta már le élő hernyó csápját? Nos, ezt a feladatot minden anyuka minden héten teljesíti, nem egy, hanem húsz hernyóval. Szerintem, már csak ezért valami külön prémiumot kellene kapnunk.

 Eleinte könnyen ment, megvártam, míg elalszik, és csendesebben, mint egy ninja, besurrantam, és lenyisszantottam, amit le kell. Később galád módon megtanult olyan kifacsart állapotokban elaludni, hogy csak a teljes gyerek kigobozásával juthattam közelebb a végtagjaihoz, ami minden esetben felébredéssel, és egész napos nyűgösködéssel telt. Így átszoktam a trükkökre. Eddig még soha egyik sem működött egynél többször. Néha azt gondolom, egyszerűbb lenne lerágni. Szerencsére,(vagy sajnos?) még a magamét sem tudom, hogy kell, így ez a megoldás kútba hullt. 

 Elnézést kérek olvasóimtól, hogy sokáig elmaradtam.

Sajnos a netünk elszállt, de most újra jó, így még néhány ízelítőt feltehetek a könyvből, de bevallom, hamarosan vége szakad a részleteknek. A legjobb részek majd elolvashatóak lesznek a kinyomtatott könyvben. Jelenleg szerkesztés alatt áll, hogy csak fele annyi helyesírási bakival legyen kiadva. :)

Természetesen a történetek sora nem fog véget érni ezzel a blogon, hiszen Dida továbbra is gyerekként viselkedik, és az anyja sem lesz kevésbé szórakozottabb.

Így akit érdekel, hogyan jár Dida, továbbra is ugorjon be erre az oldalra.

 A hétvégét egy ismerősömnél töltöttük, akit anyáink révén gyerekkorom óta ismerek. Azt hittem, potom 180 km-re lakik tőlünk, mikor megadta a pontos címet, kiderült, hogy 260 km-re. Ráadásul, amit egyikünk sem tudott, egy jó szakaszon útfelújítás volt, így jóval lassabban értünk oda, mint gondoltuk. Nem baj, bár az utolsó fél órát már kórusban énekeltük végig, hogy Dida ne unatkozzon.

 Megvallom, az utazás és a munka is igen kimerítette Lacit, és általában reggel 7-kor én sem vagyok túl fitt, ezért mikor Dida felkelt, eltüntettem egy méter magasságból mindent, ami káros lehet. Valamint jól látható helyre tettem a radiátoron a hűtő-mágneseket, hajcsatokat, valamint az ismerősöm plüssállatait, és visszaaludtunk.

Dida olyan csendben, mintha nem is lenne, másfél órán át elpakolászott a szobában. Arra ébredtem, hogy az apja táskáját pakolja ki éppen, hogy utána a zacskónk tartalmát belegyömöszölje. Anyagi és személyi kár nem történt.

 Miután kialudtuk magunkat, elmentünk egy Rajna menti várat megnézni. A cél az volt, hogy egy sas-reptetős bemutatót elérjünk. Megmásztuk az irdatlan magas hegyet, mert kocsival nem lehetett felmenni, és ott a sas-reptető bemutatón a lányt kiültettem a várfal szélére. Úgy néztük premier plánban végig, hogyan szállnak a sasok.  Dida igen jól viselkedett, még a többi kisgyerek sem bírta ki olyan nyugisan mint a mienk, igaz őket nem tették ki a várfokra.

 Másnap iszonyú izomlázzal ébredtünk. Feltolni egy várhoz egy babakocsit felér egy intenzív kondizással. Bár kézben cipelni sem éppen üdítő egy 12 kilós gyereket. A prospektus szerint ez az út egy, idézem: „romantikus 20 perces séta”.

 Eddig két embert hallottam magyarul beszélni, egy kolduló cigányasszonyt, és egy lángosost. Megvallom, életem legdrágább lángosát ettem meg amiatt, hogy beszélgessek a lángosossal. 3 euró egy natúr lángos, mindenféle feltét nélkül. És még szellemi kielégülést sem éreztem.

 Viszont, Didával megosztoztunk a lángoson. 

 Nagyon cseles a kiscsaj, mert képes a lábán menni, ha célja van. Ezért mostanában mindig kitűzöm neki az úti célt, és sétálunk. Kéz a kézben. Persze nem szabad azt mondanom neki, hogy sétálunk, mert az degradáló számára, hiszen ő egyből futni akar. Ezért mindig mondom neki, elfutunk ide vagy oda. Valamint itt parketta van, és hogy ne csússzon a lába, felvesszük a bárányos cipellőt. Mindig nagyon örül neki. Kb. két napig nem értettem, mitől olyan bátortalan, és óvatosan mozog, aztán rájöttem, hogy csúszik a talpa, még a gumis talpú zokniban is, mert az meg elforog rajta. De amióta szuper báránykái vannak, azóta megy vidáman.

 Megtanulta mi az a bucc, beverem a fejemet, mert nekiment a vécének a fürdőben. Azóta ezen nevet minden nap, és bucc-ot kiáltva a fejéhez kapja a kezét. Néha spontán odajön, ha fekszem valahol a földön, és megcsiklandoz. Közben lelkesen mondja hogy: „csikcsikcsik”.

Ha éppen elérhetetlen vagyok, előfordul, hogy önmagát csikizi meg. Ilyenkor még jobban nevetek, mintha engem csikizne.

 Nem egyszer látom, hogy a tiltott dolgok előtt ül (konnektor, vécécsésze, számítógép) és ingatja a fejét, miközben mondogatja magának: nem, nem, nem!

 Ma derült ki, hogy Laci hétfőn indul Németországba, immár végleg és 100%-osan biztosan, szóval, egy hónap múlva a lakás üresen fogja várni albérlőjét.
Már csak pár hét, és kiköltözünk Ambergbe.

 Holnap kiköltözöm a lakásból, és átadom a terepet az albérlőknek.
Egy napi hirdetés után sikerült egy kedves fiatal párnak kiadni a lakást.
A tesztek szerint nem vagyok allergiás semmire, mégis, az új allergia elleni gyógyszer, amit kaptam, minimalizálja a tüneteimet.
 Ez a hét a dobozolásról szólt. Izgalmasra, és mozgalmasra sikerült, bár voltak nem kívánt következményei. Például rájöttem, hogy a dolgok 70 %-át sosem használtuk. Pozitív hatása a költözésnek, hogy Németországba csupa hasznos dolgot viszünk csak, megújulva, felfrissülve, és Dida is úgy mászik már, mint a csík. Ma, életében először a nappaliból átmászott a szobába utánam. Gondolom végre látni akart.

Rengeteg doboz lett az eredménye ennek a hétnek. Igazi dobozhegyek magasodnak mindenfelé a lakásban. Időnként hajtóvadászatot indítok, hogy a hegyek között ráleljek Didára.

 Elképzelhetőnek tartom, hogy időnként eldobozoltam az etetési időt, mert egyik ilyen „hol a gyerek?” felkiáltásom révén ráleltem, amint egy kupac mögött spagettivé tépdeste a papír törlőkendős gurigát, majd szépen összecsipegetve megeszegette. Azt már nem figyeltem meg, talált-e paradicsomszószt hozzá, mert azon lendülettel rávetettem magam, s egy elegáns bűvész trükkel kicseréltem a papírt élelemre.

Másnapi hajtóvadászatom alkalmával nagyon megörültem, hogy megtaláltam egy kupac árnyékában, s vittem az ágyába, hogy eljárjunk a délutáni alvás ügyében. Ahogy mentem az ágy felé, édes vaníliaillat csapta meg az orrom. Körbe néztem, de elképzelni sem tudtam, ki és hová rejtette a sütit. Ahogy fecsegek a kölöknek, gyanút fogok. Szóra bírom Didát, és leheletéből csak úgy ömlik a vanília, mint gyerekkorom kifordítható sütibabáiból (Citronella, Eperke és társai), amilyenek minden rendes kislánynak voltak. Nem értettem a dolgot. Letettem a kiságyba, és nyomot olvastam. Eredménytelenül. Pár órával később elmozdítottam az éjjeli szekrényünket, és mögötte találtam a vanília illatú ajakíromat. Illetve ami maradt belőle. Valaki fogminta vételre használta, mert az egy centis csonkon 4 jól kivehető fognyomot találtam.

 Elégedetten bólintottam rá, hiszen ezzel helyre billent Dida biológiai egyensúlya. A papír szorulást, az ajakír hasmenést okoz, tehát, most már minden a legnagyobb rendben van.

 Holnap kiköltözöm a lakásból, és átadom a terepet az albérlőknek.
Egy napi hirdetés után sikerült egy kedves fiatal párnak kiadni a lakást.
A tesztek szerint nem vagyok allergiás semmire, mégis, az új allergia elleni gyógyszer, amit kaptam, minimalizálja a tüneteimet.
 Ez a hét a dobozolásról szólt. Izgalmasra, és mozgalmasra sikerült, bár voltak nem kívánt következményei. Például rájöttem, hogy a dolgok 70 %-át sosem használtuk. Pozitív hatása a költözésnek, hogy Németországba csupa hasznos dolgot viszünk csak, megújulva, felfrissülve, és Dida is úgy mászik már, mint a csík. Ma, életében először a nappaliból átmászott a szobába utánam. Gondolom végre látni akart.

Rengeteg doboz lett az eredménye ennek a hétnek. Igazi dobozhegyek magasodnak mindenfelé a lakásban. Időnként hajtóvadászatot indítok, hogy a hegyek között ráleljek Didára.

 Elképzelhetőnek tartom, hogy időnként eldobozoltam az etetési időt, mert egyik ilyen „hol a gyerek?” felkiáltásom révén ráleltem, amint egy kupac mögött spagettivé tépdeste a papír törlőkendős gurigát, majd szépen összecsipegetve megeszegette. Azt már nem figyeltem meg, talált-e paradicsomszószt hozzá, mert azon lendülettel rávetettem magam, s egy elegáns bűvész trükkel kicseréltem a papírt élelemre.

Másnapi hajtóvadászatom alkalmával nagyon megörültem, hogy megtaláltam egy kupac árnyékában, s vittem az ágyába, hogy eljárjunk a délutáni alvás ügyében. Ahogy mentem az ágy felé, édes vaníliaillat csapta meg az orrom. Körbe néztem, de elképzelni sem tudtam, ki és hová rejtette a sütit. Ahogy fecsegek a kölöknek, gyanút fogok. Szóra bírom Didát, és leheletéből csak úgy ömlik a vanília, mint gyerekkorom kifordítható sütibabáiból (Citronella, Eperke és társai), amilyenek minden rendes kislánynak voltak. Nem értettem a dolgot. Letettem a kiságyba, és nyomot olvastam. Eredménytelenül. Pár órával később elmozdítottam az éjjeli szekrényünket, és mögötte találtam a vanília illatú ajakíromat. Illetve ami maradt belőle. Valaki fogminta vételre használta, mert az egy centis csonkon 4 jól kivehető fognyomot találtam.

 Elégedetten bólintottam rá, hiszen ezzel helyre billent Dida biológiai egyensúlya. A papír szorulást, az ajakír hasmenést okoz, tehát, most már minden a legnagyobb rendben van.

 A lány e héten jött bele igazán a felülésbe, mászásba, és nagyon viccesen mozog, mint egy kis robotkutya.

 Vasárnap Turán voltunk, és elsőre megijedt a hirtelen megjelenő nagycsaládtól, hangos gyerekzsivajtól, de hamar belerázódott, és egy órával később már Sári (5 éves, és ő a MÁSIK lány a sok fiú közt) térdére támaszkodva ült a libasorban és nézte a mesét a többivel.
A családi nagy asztalhoz ülve, kulturáltan, egyedül megebédelt, végigülte a sütiig az egészet (nem úgy, mint a nagyobbak, akik már futottak volna a leves után játszani), és senkit nem zavart.

 Igaz ma épp az ellenkezőjét művelte ebéd közben, de ebben én is ludas vagyok többszörösen is.
 Az történt, hogy rengeteg mosogatni való gyűlt fel, és én vettem egy nagy levegőt, és nekiálltam. Dida elé tettem egy tál ételt (karfiolt), és ott maradt egy bögrében némi tea is az asztalkáján, amiben előszeretettel kezet mosott, majd megmosta a karfiolt, és ezután fogyasztotta el. Én ezt fél szemmel néztem, és megmosolyogtam, de nem vettem el sem a bögrét, sem rá nem szóltam, hogy nem helyes, mert így legalább nyugisan elmosogattam, amíg ő "étkezett".
 Persze, azért néha neveljük is a jányt, rendszeres vita tárgya a kanál és étel dobálása, és a kié a sampon téma is minden este felmerül. A 'laptop anyáé" és a "nem nyúlunk a konnektorba" című vitákat már meg sem említem. Örök ellentét köztem és Dida között.

 Normális esetben Dida már egyedül elalszik (kis vízzel a cumiban) a saját ágyában.
Viszont azt nem tudom, mit kell tenni akkor, ha melléfekszem alvást mímelve (Turán csak így lehetett), és ő az elalvás előtti pillanatban lábait felpakolja az arcomra, széttárja karjait, és mint aki jól végezte dolgát, azonnal el is alszik.

2009.12.29.

2009.12.09.

 Érdekes módon a jány mindenkit elbájol, ami fura, hiszen ma objektíven végignéztem a fotótáramat, és bizony ez a gyerek is csak olyan gyerekecske, mint sok száz másik, fogatlan, félig kopasz, és mindent a szájába vesz.
Ráadásul új szokása a panaszos nyavalygás, amivel az őrületbe kerget. Sokáig nem tudtam mit jelent, de most már sejtem, hogy ezt használja az unalom, az éhség és még sok számos megfejthetetlen baja elmondására, de esküszöm olyan, mintha valami kifosztott zsidó lenne, aki imaszerűen ismételgeti égbe tárt karokkal, hogy : „nyammmammmammammmmmnenemamanyemanyammmmmmmmmaaammmmm”.
 De ha ott vagyok és tényleg éhes, sokszor nemes egyszerűséggel annyit mond, hogy: hammamma
 Persze, nem csak egyszer. Sokszor. Addig, amíg kanalat nem lát a kezemben.
De ha meglátja, akkor mindegy, hogy az mekkora méretű, anyagú, illatú, csak közelítsen a szájához, és ne legyen üres.
 És természetesen ő akarja betenni a szájába, aminek az a vége, hogy megfogja a kanál fejét, az ujjaival, ezáltal az étel javát kitúrja a kanálból, de minimum két ujját és a kanalat feltétlenül beteszi a szájába. Mikor rájön, hogy nincs benne étel, vagy hagyja, hogy elvegyem tőle a kanalat (ez a tisztább forma), vagy elegánsan elhajítja a kanalat (ne adj isten, lóbálja a kezében, hátha kipréselődik még valami).
 Ilyenkor azért akármilyen humánus is vagyok, szoktam csendben sikítozni.

2009.11.20.

 Kettő nagy hírem van!
1.: Újra beleférek a kedvenc nadrágomba, ami terhesség előtt jó volt rám! (mellesleg tavasszal vettem, és nem tudtam hordani)
Pedig csak 4 kilót fogytam, és sajnos még hátravan legalább 6-8 kiló, amivel meg kell küzdenem. De akkor is beleférek! :)

2.: Dida fel tud úgy ülni, ha megszorítja a hüvelykujjam!
Ez egy új tudománya. :)

 Ma joghurtos-barackos pakolásban részesítette magát fürdés előtt. Szépen levetkőztettem, és megvacsiztunk. Ő pedig szépen megkavarta a vacsorát, mint jó háziasszony a levest, majd megkóstolta, s ami lehullott, azt szép akkurátusan elkente a pocakján. :)
 Hát, lehet hogy rosszul nevelem, de igen élvezem nézni, ahogy ilyeneket csinál. Szépen befűtök neki este, pelusra bontom, és hagyom, had bontakozzon ki.
Csak úgy ragyog a szeme, ahogy igyekszik betömni az ételt, és incselkedik, kacag, és persze én sem állom meg, s biztatom.
 Végül is a gyerek 30 fokon mosható, a járólap meg még inkább.

2009.09.04.

Köszönöm a kommenteket, jót mulattam rajtuk!

És az is örömmel tölt el, hogy a kemény mag kitartóan látogat minden nap.

ÉÉÉÉÉDDDIK vagytok!

(Zárójeles jóhír kedves ismerőseimnek: átvettem a diplomámat. Az eszméletlenül zord T-O-s néni kezet fogott velem és gratulált, de elköszönni már luxus. De már ezzel a gesztussal is jól meglepett, hátmég mikor megláttam a jeles beírást a kiskönyvbe. :)  )

 2009.08.09.

 Újabb gyöngyszemmel szolgálhatok életünkből.
Az eset pénteken történt, mikor is be kellett látnom, a káosz átvette az uralmat a lakás felett. Ezért ébredés után közvetlenül, kezembe vettem a porszívót, melyet hosszú ideje már csak orrszívónak használtunk, és kimentem vele a folyosóra, hogy közelebbi ismeretségbe keveredjek a porzsákkal, remélve, hogy tán ott találom a jegygyűrűm is. Szokás szerint ismét elkevertem valahová.
 Behúztam az ajtót, hogy a porcicák ne szökjenek vissza, mikor is kattanást hallottam. Első másodpercben nem volt ez természet ellen való hang, ámde a másodikban!
Eszembe villant, hogy én egy szál melltartóban kizártam magam a lakásból. Majd hogy: még jó hogy rövidnadrág van rajtam.
 Ezen még mulattam is egy sort, majd harmadik másodpercben megvilágosodtam: én kint, a gyerek bent, és köztünk egy ajtó.
 Nos, ekkor méltán elfehéredtem, mert a mobil is bent volt, a gyerek meg már éppen nem aludt, játszott a kiságyában.
 Hirtelen háromszor körberohantam azt a két méternyi folyosót, majd leküzdve szemérmemet, lecsattogtam a másik kisbabás szomszédhoz, akit ismerek. Nem voltak otthon.
 Kicsit sírdogáltam az ajtajuk előtt, hátha akkor legalább az kinyílik, de ez nem történt meg, így hát visszacsattogtam a mi szintünkre, és hallgatóztam, melyik ajtó beszél emberi nyelvet. A tőlünk legtávolabbi beszélt arabul, gondoltam lesz, ami lesz, lesimítottam a nadrágom, mintha ez számítana, és becsöngettem.
 Szerencsére 20 körüli lány nyitott ajtót, aki beszélt magyarul is. Kaptam köpenyt, telefont, kínáltak kávéval, reggelivel, pohár vízzel.
 Majd megérkezett a Megmentő. Bementünk, s persze a gyerek békésen játszott az ágyban, mit sem sejtve arról, hogy én miféle extrém módon ismerkedem a szomszédokkal.

 Új fejlemények, hogy a jány, végleg nagy kádba került, ezzel a "nagylány" kategóriába soroltatik ezen túl, de még ez is mind semmi!

Ma kézen fogtam, s felhúztam fektéből ültébe, ez régen szörnyű ízületi kattogásokkal és heves bőgéssel járt, ezért nem csináltam. Eddig. De most!
 Felült szó nélkül, szorította a kezem, s nézett szerteszét a világban, hogy "jé, hát ilyen, ha egyedül ülök?"
 Aztán mikor inogni kezdett, visszafektettem, de ez aztán arcátlan pimaszság lehetett részemről, mert nagy hangon tiltakozott, így újra csak fel kellett húznom egy kis időre, míg el nem fáradt.
 De apja is új produkcióval gazdagította az élményeim, amiken nevetni tudok.
Dida lányunk egyértelműen a pucérságra szavaz, s nem tetszik neki, mikor fürdés után beleszólási jogaitól megfosztjuk és felöltöztetjük. Ezt a párom általában a "tomboljon a szél, üvöltsön a Dalma” című nótával igyekszik tompítani, de most újat gondolt, s így felelt:

”Most bekenjük a popsidat finom krémmel, mely olyan érzés, mint ha egy selymes füvű virágos réten csücsülnél. Ugye, milyen jó?
A réten alattunk vakondok ralliznak, felettünk madarak szállnak. No ne sírj, a vakondok igen kicsi állatok, nem kell tőlük félni, a madarak meg megijednek, ha így sírsz.
Tudod, mi meg valahol a vakondok és a madarak között vagyunk.”

  Ma kiderült, hogy a gyerek tud kínaiul.

Elmentem engedélyért, hogy a körzetünk papja elengedje a gyereket máshová keresztelni. Érdekes beszélgetés volt a nénivel, aki roppant lelkesen próbált beszervezni magukhoz keresztelni, de erős voltam, és nem engedtem a 21ből. Még az ebet is a karóhoz kötögettem, így aztán megkaptam a menlevelet, s csodák csodája, épp ott a plébánia mellett egy kínai gyorsétkezde tűnt fel, s én éhes lévén, s kíváncsiságtól hajtva betértem.
Volt ott invázió, a szokásos egész csing-csung pereputty az étteremben, a kis kínai csemete ott aludt a terem közepén a babakocsiban, nagymama falat meszelt, anyuka kiszolgált, apuka épp nem főzött.
 Érdekes lehet a kultúrájuk, mert a nagyi egyből letámadta a gyerekemet a kenguruban, lóbálta a lábait, lengette a kezeit, s közben lelkesen szövegelt hozzá. Én magam meg sem bírtam mukkanni. Az anyuka fordított (volt vagy 24 éves), s közben magyarázott: hogy nézzed, az enyém milyen barna, a tied meg milyen szép fehérbőrű (milyen meglepő), meg tud-e ezt meg azt. Közbe spontán letörli a nyálat a Dida képéről, feltűri a nadrágszárát, hogy milyen kis combja van, meg ilyenek, s láss csodát, gyermekem még nálam is szociálisabb, mert pár perc helyzetelemzés után, egész egyszerűen elkezdett válaszolgatni a kínai néninek, aki lelkesen karattyolt neki számomra érthetetlen nyelven.
 Úgy vélem ezek után az a legtermészetesebb, hogy felajánlom valakinek tolmácskodni egy kínai útjához.

  Beiratkoztam angol tanárhoz (vizsgáztató tanár). Hétfőn kezdünk, és most nagyon elszánt vagyok! Vissza akarok menni Pécsre akármilyen formában. Ha megszerzem a nyelvvizsgát, meglesz a diplomám, és jöhet a DLA!

 
 Nekem a nagy elhatározások jutottak, az embernek meg az esti fürdetés.
Az emberem színi előadásokat tart a fürdőben az esti fürdetések után.
Először csak a három nyulakban játszotta a főszerepeket, de mostanra kibővült a repertoárja számos más remek darabbal is, melyekben remek egyszemélyes szerepeket mutat be.
Mostanában mindig ő végzi az esti teendőket, de gyakran bemegyek meghallgatni, megcsodálni az előadást, olyan bámulatos. :)
Nem gondoltam volna, hogy ekkora tehetség ő, hogy tud egyszerre csiga-biga néne, medve koma, buta róka, vizet hozó szamár, vagy épp krajcárt nyelő kiskakas lenni.
 A gyereket és engem is teljesen elbűvöl, én nem jutok szóhoz, lélegzet visszafojtva ülök a szennyestartó tetején, Dida pedig kántálja utána a vers-sorokat, és jót derül közben.