Időnként erőt vesz rajtam az önmegvalósítási vágy. Ilyenkor hirtelen belefogok valamibe. Rajzolok, falat festek, pályázatokra küldök be anyagot, regényt írok. Ez az életérzés valami olyasmi lehet, mint mikor egy őrült eltépi láncát és szabadon rohangál egyszál semmiben.
Ilyenkor Dida egyértelműen háttérbe szorul, és kénytelen kivárni, amíg ez a "roham " elmúlik.
Azt hiszem kezdi megszokni. Ő ezalatt inkább megtanul beszélni. Papagáj módjára ismétel mindent, amit hall. Ez néha nagyon vicces, máskor viszont ironikus. Az ő hangján hallom vissza magamat, hogy hogyan kommunikálok nap, mint nap, hogyan használom édes anyanyelvemet. Vannak kivetni valók, és Dida remekül karikatúrázza ki ezeket. Nagyon gyakori, hogy ha nem megy minden elég gyorsan, ahogyan én szeretném (egy ekkora gyerek mellett semmi sem megy gyorsan, még a folyosó másik végébe jutás sem), ilyenkor megkezdem a mondatomat egy "Na" hanggal, ezzel próbálva lökést adni az eseményeknek. Sokszor az egész mondatom csupán ebből az egy szóból áll. Sajnos nem varászszó, és ettől semmi nem lesz gyorsabb. De azért próbálkozom. Lassan kezdtem megunni hogy Dida mond valamit, én pedig megdícsérem érte, visszaigazolom, hogy jól tudja, amit tud. Ezért az "igen jól mondtad" helyett jöttek a "bizony", "helyes" "ügyes vagy" kifejezések. Dida a "bizony" szót egészen kreatívan, a legváratlanabb pillanatokban használja, de érdekes módon, sosem helytelenül.
