Pelenka, Bili

 Szükségét éreztem, hogy felkeressem az ismerősök által javasolt nőgyógyászt, aki a belvárosban praktizál. Életünkben először kipróbáltuk az ambergi buszjáratot is, mert hatalmas a hó, és babakocsival rémálom besétálni a városba, szánkóval meg nem akartam olyan messze menni. Ismételten csak azt kell mondanom, nagyon kellemesen csalódtam. Bár kétség kívül szinte szerelmes lettem az otthoni szülészorvosomba, aki fanyar humorával, karakterével igen egyedi jelenség, az itteni orvos egy megtestesült biztonság. Angolul folyt a társalgás. A váróban külön játszószoba gyerekeknek. Ruhaszekrény a kabátoknak. Az orvos nagyon figyelmes és nyugodt figura volt, aki vidáman mosolygott a gyerekre, és a vizsgálóban is igyekezett játékot találni számára. Mindehhez az élményhez képest nem is volt kifizethetetlen, bár tény, hogy német egészségbiztosítással mindez díjmentes lett volna.

Jó hangulatban távoztunk, és a főutcán beugortam egy csomag csokiért. Kaptunk a csoki mellé két egyéb kicsi csokit is, csak úgy, a gyereknek nasi címszó alatt. Az eladó arcán mosoly. Meghatódtam. Ez most karácsony előtti hangulat? Mert ha nem is, nekem az lett tőle. Betértem a patikába kiváltania  receptet. A gyógyszer mellé megkérdezte a néni adhat-e szőlőcukrot? Persze! A zacsit mikor itthon megnéztem, nem gyógyszeres zacskónak, hanem mikuláscsomagnak tűnt. Egy marék szőlőcukor,papírzsepi, egy kalendár és egy helyre is mécsestartó is várta az előkerülést. Olyan vidám voltam mire kiértem a várfalon, hogy elhatározta, ünneplünk. Betértünk hát Didáal a közelünkben nemrég nyílt indiai étterembe. Már hétvégén voltunk ott családostul, és nagyon elégedettek voltunk. Most is tejben-vajban fürösztöttek mindkettőnket. Dida kapott egy kis csomag gumicukrot, amit egyből meg is evett, mert a pincér felbontotta, és előétel gyanánt egy kistányérban elé szervírozta. Azért mondom így, mert tényleg így volt. Nem csak úgy elé tette, hanem előzékenyen meghajolt Dida előtt, elragadóan mosolygott, és elé tálalta a gumicukrot. Dida érezte, hogy most aztán érte van minden, és a lehető legbájosabb énjét mutatta a fiatal indiainak. Amikor elfogyott, vidáman elkurjantotta magát: Elfogyott a félpénzem!

Fuldokoltam a nevetéstől. Láttam már, ezentúl nem én vagyok a férfiak gaz csábítója. Ez a lány messze túltesz rajtam. Megkaptam az ebédemet, és nagyban nekiálltam falatozni, Didának is merítettem egy adag rizst, mikor ismét odajött hozzám a pincér és udvariasan megkérdezte, hozhat e egy kevés ennivalót külön a gyerek számára. Nagyon meglepődtem a kérdésen, de gondoltam, egye fene, ki tudom fizetni, hozzon. Feltálalt a gyereknek valami nem fűszeres, nem csípős csirkehúst, ami annyi volt, mint az én adagom fele. Hozzáteszem, én a fél adagomtól jóllaktam. Dida nem akarta megkóstolni, nagyban belefeküdt arccal a rizsbe és úgy evett. Vagy kézzel szórta a szája felé a rizsszemeket, meg hasonló malacságokat művelt evés címszó alatt. A hús és a kenyérlepény nem nyújtott ennyi szórakozást, ezért rá se nézett. Én viszont rá is néztem, rá is haraptam, és olyan mennyei volt, hogy meg is ettem, az enyémet pedig elcsomagoltattam otthonra. Had örüljön az ember, hogy meleg vacsorát kap. Ez a nap tényleg karácsonyi hangulatban telt, hiszen a következő ajándék a számla volt. Nem számolták fel a gyerek ételét, sőt, kaptam 20 % kedvezményt. Előzékenyen a 20 %-ot odaadtam borravalóként, amit zavartan vissza akarat adni, hogy elnéztem a számlát. :) Nem néztem el, közöltem. Erre Dida kapott még egy adag gumicukrot. A nap további részéről nem tudok igazán beszámolni, mert hazaérve mindketten aludni tértünk, és csak késő délután ébredtünk fel a sok élmény után.

 Mivel Dida egész nap hol köhögött, hol tüsszögött, bezártam a lakásba. Ma teljesen jól volt, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a falrajzolás és az ezzel járó krétapor ártott meg neki, de persze az ember sosem tudhatja. No, egyáltalán nem volt léha és tétlen a napunk így sem. Elkezdtem össze szedegetni a holmikat az útra, Dida pedig segített ahogy tudott. Előbb a zseblámpa került a kezébe, -Világít! Nem világít!- mondogatta, és kivallatta a falat. Aztán a ruhafogast átvitte a hálószobába, ahol a helye van. Igaz a földre került és nem a szekrénybe, de ez nem is fontos. Miközben a halakat rendeztem, hallottam ahogy bőszen biztatja a fogast- Gyí pasi! Paripa!- még a libapecsenyét is szóba hozta, mint lehetséges aznapi ebédet. Nem tettem felelőtlen ígéreteket, rakott krumplit kapott a vándor hosszú utazása után. Mondtam is neki, hamarosan lesz még egy utad Kanizsára! Bizony4 A mamához! Nagyon megörült, és szaladt a hálószobába tovább pakolászni. Elővette a hajszárítót és a tükör előtt biggyeszkedett vele, majd a hajsütővasammal bodorítgatta amúgy is loknis frizuráját. Végül, mint egy igazi nő, aki végzett a frizura igazítással, sálat kötött a nyakába, és odaállt az ajtó elé. Tapintatosan félre fordultam, nehogy megtaláljon a hangja, mikor arra kér: Megyünk az utcába! Mivel az utcán nem, sétált hát a nappaliban. Kezében a dob, s verte a taktust: Rajta hát, Maci babám! Rajta hát, gyere menjünk együtt!- Harsogta. A Micimackótól tanulta el a nótát, de azt hiszem úgy vélte, a Maci komám csak valami butaság lehet. Apa is hazaért egyszer. Egymásnak megörültek, nagy játékba kerekedtek. Volt nagy csiki, meg puszi, sőt, kergetőzés is. Dida ledobta magát a párnára, és ragyogó, csintalan szemekkel kérlelte az apját: Ne bánts! Jaaaj! Kérlek, ne bánts! Az ő szájából hallani ezeket a szavakat olyan mulatságos, hogy úgy hahotáztunk rajta, mint a legjobb viccen.

A nagy mókában kifáradva megéhezett a nép. Szerettem volna, ha vacsorára is rakott krumplit esznek, de Dida nem akarta. Az emberem csak úgy magának elővett egy joghurtot, és Dida rögtön ment is elenni előle. Laci adott is neki egy kanálnyi ételt. Dida savanyú arcot vágott, és felháborodottan kiabálta: A joghurtot!- Kapott még egy adag rakott krumplit. Apa értetlenségén magát felborzolva mérgesen rákiáltott az apjára.- A joghurtot! A másikat!

Valaki arra kért, írjak a bajorokról, hogy mi hogyan élünk itt az otthonihoz képest. Ilyesmiket. Pár bejegyzést szánok most erre is. Bár a könyvemben esik szó ilyesmiről, mivel enni mindenhol kell, aludni mindenhol kell, és a kiscsaládom itt is velem van, ezért azt mondhatom, élni mindenhol lehet ugyanúgy, ahogy a saját szokásaink rabjaiként élünk nap, mint nap. Persze azért van különbség. A napokban rajtakaptam magam, amikor egyik receptemet írtam, hogy alapból az a szó jutott eszembe, amit a termék csomagolásán látok, és nem a magyar. Ez ilyesztő. Igazán ilyesztő, amikor én, aki magyarnak érzem magam, hirtelen azt mondom magamnak : és kell bele backpulver. Ahelyett hogy sütőport mondanék.

Biztosan sokakat érdekel hogyan lehet itt álláshoz jutni, jól megélni. Bár én anyukaként itthon ülök, az eddigi beszélgetéseim alapján azt szűrtem le, vagy tud az ember valami olyat, amire valami nagy cégnek szüksége van, vagy elmehet szemetet szelektálni. Ez most persze sarkított, de nagyjából igaz. Itt ahogy hallottam a szakmákat annyira nem becsülik. Nem kell külföldi fuvaros, nem kell külföldi szobafestő, és leginkább nem kell pénztároskisasszony, mivel az itteni anyukák nagy része el akarna menni félállásban pénztároskisasszonynak, vagy ilyesminek. Kell viszont programozó, mérnök, orvos. És persze ezek is beszéljenek frankón németül, de még inkább bajorul, különben örök harag.

Rengeteg arab, török embert, nőt láttam pl az utcán szemetet söpörni, vagy takarítani. És magyar ismerősök mondják, hogy ezek a bevándorlók dolgoznak a szelektív hulladékok szortírozásánál. Mert alig beszélnek németül, elmenekültek otthonról, és nem nagyon van szakmájuk. Ezek az emberek itt is szegényen élnek, puritán, személytelen környezetben.

Nekünk nagyon nehéz volt pl jó lakást találni, mivel az a pénzösszeg, amit fizetni szándékoztunk, a legalsó határnak számított itt. Ennyi bérletidíjért otthon sokkal jobbakat lehet kifogni. Amberg tipikus kisváros. Itt is van várfal a belváros körül, mint általában minden itteni városban, és macskakő is. Szép füves területek is, és folyó. Terrmészetesen folyó is van. Gyönyörű hidacskákkal. És nyugi. Egy ekkora magyar kisvárosban messze nincs akkora nyugi mint itt.

De a lakásnál tartottam. Mi külvárosban lakunk, mert a várfalon belül egyrészt nagyon öreg lakások vannak, másrészt sokszorosan drágábbak. A régi várfalakból alakított lakásoknak biztosan van romantikája, én meg sem néztem őket. Amiben most lakunk, a sokadik megnézett lakás. Rendszerint vizes falakkal, rossz elosztással, vagy kellemetlen környékkel találkoztunk. Most az orosz negyedben lakunk, de ez rendben van tartva, és mindenféle bolt közel van. Az itteni tömbházak max 4 emeletesek, ezért lift nincs. Ez is szempont volt gyerek mellett, hogy ne kelljen annyit mászni mindennel a karomban.

Az olcsó lakás üres. És az a jó, ha províziómentes. A kaukció általában három havi, plussz ki kell fizetni előre az első hónapot. Bizony előfordul, hogyha magánszemély a tulaj, hogy ha nem beszélsz perfekt németül, vagy nem vagy/és leelenőrizhetően biztos keresettel rendelkező, akkor lakásnézőbe sem mehetsz.

Volt pár ismerős, aki azt mondta, inkább bútorozott lakást bérel nagyonsokért. Mi az üres mellett döntöttünk. A bútorok egy részét akciósan, de újonnan vettük, egy részét használtan. Nagy divatja van itt a használtbútor lerakatoknak, ahol sokszor teljesen új, sértetlen könyvespolcok, asztalok is vannak. Persze sok idős is, de mindenképp megfizethető áron, jó darabokat lehet kifogni. Érdemes minden héten benézni, mert az áru változik. Gyakori az is, hogy valaki elköltözik, vagy lomtalanít, és kiteszi a bútorait az utcára. Ilyen esetekben teljesen jó állapotú kanapékat, és apróbb bútorokat lehet találni. Gyakran szőnyegeket is. Szóval, akit nem zavar, hogy a szobában stíluskavarodás van, az össze is vadászhatja a berendezését.

A kaja az külön dolog. Nagyjából ugyanannyiért lehet élni mint otthon, csak mások az ár-arányok. Tejtermék olcsó, gyümölcs, zöldség drága. Otthon pont fordítva. Sokáig szenvedtem bizonyos termékek hiányától, mire megtaláltam, mit hol lehet kapni, és mire megszoktam, hogy mi micsoda. Nemrég fedeztem fel a Créme fraiche-t, ami valójában egy az egyben tejföl. Minden szempontból úgy is viselkedik, és az íze is szinte teljesen ugyanaz. Gutes Land forgalmazza. Nagyon megörültem neki, mert az oroszboltban talált tejföl összeugrott ha levesbe tettem, így nem lehetett vele rendesen főzni. Mivel nem szeretem a büdös sajtokat, nagy bajban voltam, mikor először megnéztem a sajtos pultot. Végül a gouda nevezetűt választottam fő eledelünké, amit otthon trapistának hívunk. Senki ne várja, hogy anémet túró túrószerű legyen. Itt ez mindig krémes,mint a tejföl. Az íze viszont ugyanaz. Ennek ellenére nekem hiányzik, hogy kis szárazan friss darabkákat morzsoljak el a nyelvemmel, ha pl túróstésztát eszek. Túrógombócot pedig lehetetlen csinálni ebből a krémből. Nagy gond volt a fehér kenyér is sokáig, mert mindenütt barnát láttam, amitől kiráz a hideg, és számomra második nap már keserű az íze. Kb egy hónapig szeletelt fehér kenyéren éltünk, aminek édeskés íze egy idő után ugyanazt az undort váltotta ki, mint a barnakenyér, mikor is felfedeztem a pékségeket. Konditorei (cukrázda) néven futnak sokszor, de ezeken a helyeken jó eséllyel van fehér kenyér. És perec. Lehet sósat, sótlent és sajtosat kérni. Rettentő nagy kultusza van, sok bajor ezt eszi a reggeli kávé mellé. Én is nagyon szeretem, mindig kérek egy sótlant Didának, és egy sósat nekem.

Kerestem a megszokott löncshúskonzervet is, de helyette megtaláltam a sötétkék konzervdobozba zárt húsvéti sonka élményt. Tökéletesen ugyanaz az íze, mint a húsvéti sonkának. A csoda neve: schweinfleisch mit eigenem saft. Vannak viszont olyasmik, amiket viszont tényleg ritkán, vagy egyáltalán nem találni meg az élelmiszerboltban. Ilyen pl a friss petrezselyem, a magyar paprika és a fehérrépa. Nem jellemző az őszibarack sem, és a görögdinnyének nincs akkora kultusza, mint otthon. A klasszikus, körteformájú sütőtök is ritka. Ezek a rémes, ízetlen turbánszerű tökök dívnak, amit otthon csak dísznek használnak.

 Már nagyon várom, hogy hazamenjünk karácsonyra. El is döntöttem, hogy a mai napot mosással, pakolással, hasonlókkal fogom tölteni. És persze legalább fél 9-ig alszom.

Valami őrült végigrobogott a folyosón reggel 8 előtt, talán valami fémeset is ledobott, nem tudom, de rémes ricsajra ébredtem, persze Didát is felrázta. Ez igen bosszantott, mert ma kivételesen a szomszéd kislánya nem visítozott reggel 7-kor, és az ajtót sem csapta be, és az anyja sem ordított vele, szóval nyugisan, csendben, engem aludni hagyva mentek ma oviba. Erre jön ez a figura. Felöltöztettem Didát, és magam is hozzáláttam az ébredés folyamatához. Még mielőtt föleszmélhettem volna, Dida nekiállt valami mantrának. Csak az tűnt fel vécére menet, hogy a bejárati ajtó előtt áll, és ahhoz beszél. 

-Mi az Dida?- kérdeztem

- Megyünk utcába!- felelte.

Naszép. Gondoltam. - Ahhoz fel kell venni a kezeslábast, cipőt, sapkát sálat, kesztyűt.- igyekeztem fokozni a problémákat.

-Igen!- kiáltotta lelkesen.

- Akkor irány be a szobába, hozom a kabátodat, meg a többit. Szó nélkül bemenetelt és leült. Segített felöltözködni meg minden. "Hajaj, nincs mese, ma sétával kezdem a napot."-gondoltam. Tettünk egy jó nagy sétát, illetve csak én, mert őnagysága már a kapuban beült a babakocsiba, és meg kegyeskedett engedni, hogy toljam. Kárpótlásul az alvás helyett vettem cuki kerek szőnyegeket a folyosóra, és megálmodtam a japán designét hozzá a falra. Hazaérve mondom neki a lépcső alján, ahogy mindig, hogy várjon meg, a pincébe viszem a babakocsit. Mire visszaértem, Dida már négykézláb, mindenbe kapaszkodva megmászta a lépcsőt. Úgy látszik, mostantól ehhez sem kellek. Egy gonddal kevesebb, lépcsőzés kipipálva.

A változatos étrendet szem előtt tartva, a konyhába vonultam, és roppant lírai hangulatban a kezembe vettem egy irdatlan nagy zellergumót. Neki is szegeztem a kérdést: Lenni vagy nem lenni? Rántotta légyen-e ma a konyha szépe, húsleves, vagy zeller? Zeller. Feleltem magamnak. Ó zeller, te rútak legrútabbika, mi tévő legyek most teveled? Gőzöm sincs. A zeller is megvonta redőit. Mivel megzavart a gondolkodásban, jól szét nyiszitoltam. Egészen apró kockákra. Na jó, ez is megvolt. És most? Hm...épp befér a tepsimbe ha szétterítem. És lőn. Lelocsoltam tejföllel, majd bedobtam a forró kemence likába. Aztán kinyitottam a hűtőt. Találtam ott sajtot és sonkát. Azt is rádobtam. Remek lett. Pedig utálom a zellert. Ezt azért megettem. Bezzeg Dida rá se szagolt. Pedig ilyen áldozatokat csak érte hozok. Sütnék is én magamnak zellert! Á, dehogy! Ha ő nem lenne, zeller sem lenne a konyhámnak még közelében sem. Bezzeg este a zsíros hagymás kenyeremre rendesen rájárt.

Ma valami feltűnt nekem rajta. Bár jó kedve volt, hol köhögött, hogy tüsszögött. Fene tudja, lehet hogy beteg lesz. Kuruzsoltam rajta egy sort. Kapott teát, hársfamézzel, meg C vitaminnal. Még a gyógynövényoldatos köptetőt is elővadásztam a fiókból, ha romlana a helyzet. Ennek ellenére ma mégis megtörtént egy kisebb "Halleluját" érdemlő dolog. 

Ült a párnán, és nyögött. Spontán elszaladtam a biliért. Óvatosan lehúztam a nadrágját, és nagyon-nagyon óvatosan bekukkantottam a pelusba. Sosem lehet tudni.

- Nincs!- közölte. Valóban nincs. No sebaj, még lehet, ráültünk hát a bilire. Nyár óta hanyagoltuk szegényt, már tiszta poros volt. Aztán Dida szó nélkül ráült, és minden habozás nélkül elővarázsolta ami addig Nincs volt.  Hej, nagy volt az öröm az egész lakásban! Három napig tartott a vígasság! Még a pók a sarokban is velünk örült. Természetesen ezek után közösen elvittük a nagy fehér bilibe, és elúsztattuk a halacskákhoz. 

 Most így utólag belehabarodtam egy őrült festőbe. Beteges, perverz dolgokat festett, de az ecsetkezelése, a technikája igen izgalmas. Bécsben a modern múzeumban kiakadtam tőle, de lefotóztam, és most utólag visszanézve nagyon izgatott. Az embert is kirázta a hideg tőle, és ezért nem festhettem meg a nappaliba, de ma vettem aszfaltkrétát, és a kisszobánkba nekiestem a falnak. Lekoppintottam a bravúrt.  Nagyon jó érzés volt. Bár tény, hogy most egy széttárt lábú kövér nő van a falunkon, de még ez volt az egyik legdiszkrétebb témája. Dida is végigrajzolta a falat alattam, néha aggódtam, hogy keresztül fogok esni benne.

Ma délelőtt a szokott mozdulattal kinyitottam a gyerek szekrényét, és rémülten felkiáltottam:

- Fogytán a pelus!

Megpróbáltam kicsit megnyugodni, hiszen még csak szombat van, és nem vasárnap, még minden nyitva, amikor észrevettem még valami retteneteset.

-Fogytán a popsitörtő is! A 10 helyett már csak kettő van!

Nem bírtam tovább hallgatni a szekrény üres kongását, és kimentem a konyhába, hogy szendvicset csináljak reggelire a családnak. Épp a saját szendvicsemhez értem a sorban, mikor kivettem a sajtszeletet....és az volt az utolsó.

Ez már mindennek a teteje! Nem lehet így élni! Reggeli után azonnal összekapartam a családot, és elmentünk vásárolni. Akkora tömeg volt a DM-ben, hogy a lelkesedésem hamar alább hagyott, és az élelmiszer boltba már be sem mentem. Hajtott a menekülési ösztön távolabb. Nyugott pontot keresve életemben odanavigáltam az embert a tegnap megígért étterem elé. Frissen nyílt indiai étterem ez, igazi indiai szakáccsal és felszolgálóval. Angolul, németül, hindiül, mindenhogyan megértették a rendelést. Így hát rendeltünk. Az étterem tele volt aggatva apró csengettyűs elefántokkal. Bár a tulaj szemszögéből ezek biztosan inkább elefántos csengettyűk voltak, de Dida máshogy látta. Szóval, tele volt színes csengettyűs elefántokkal, és az indiai pincér igazán szimpatikus fiatal legény volt. Engem ugyan a házastársi viszony meggátolt abban, hogy rebegtessem a szempilláimat rá, de Dida aztán nem sokat szemérmeskedett. Állítom, hogy legalább 20 percig ettünk, de a lány ez idő alatt végig csacsogott, hangosan kacagott, és mindenféle butaságot kitalált, közben azt leste, mit szól hozzá a fiatalember.

A fiatalember csak nevetett. Nagyon gyengéden felszolgált Didának egy kistányért és egy kiskanalat is. Meg rengeteg lepényt. Azt hiszem arrafelé nan-nak hívják.

Remek kis ebéd volt. Olyasmiket is kaptunk az étel mellé, elé, és után amit nem is kértünk. Nos, azért a desszertet kihagytuk volna. A mentolos-cukros kömény valahogy nem tesz jót, ha az emebr nem akar egész este szeleket eregetni. Azért megkóstoltuk.

Úgy belaktunk, hogy órákig csak nyögtünk itthon, és már megbántuk, hogy nem fogadtuk el a srác ajánlatát, valami gyümölcs snapsz-ot, aminek persze szintén volt valami fura neve.

 A mai nap minden szempontból tökéletesnek tűnt. Este esett a hó, és a jeget, valamint az olvadt vizes havat puhán, vastagon belepte. A nap szikrázva ragyogott, izgalommal vártam, hogy kimehessünk szánkózni, sétálni. Dida is vevőnek tűnt a dologra, de hamar elfogyott a türelme, és 20 perc séta után haza kellett jönnünk. A hangulata nem javult, és hagyta magát délutáni alvásba dermeszteni, amit mostanában nem mindig tűrt el tőlem. Mikor felébredt, nem lehetett bírni vele. Ő forró lett, engem pedig kirázott a hideg. 

Ő száraz volt, mint a szahara, mitől engem levert a víz. 

Még apa sem tudta komolyabban felvidítani. Csak turkált a szájában kedvetlenül, és bágyadtan hallgatta a zenét az ölemben. Igazán utálatos napok ezek, amikor jön a foga. Az ember sosem tudja mikor tör rá, és hogy meddig tart. Egy nap? Kettő? Holnap jó kedve lesz? Vagy mindenért sír? Este megtörten bevallottam az embernek, holnap nem vagyok hajlandó főzni. Étterembe kell vinnie ebédelni minket. Azt mondta, válasszak helyet.

 Kedves újdonsült barátnőm tört be magányunkba a mai napon. Emma megjegyezte, hogy tegnap óta hívogat reménytelenül. Megemlítettem neki, hogy a másik barátnőm is mondott valami ilyesmit tegnap, mely szerint ki vagyok kapcsolva. Mondtam neki, meglehet, nem kerestem a telefonom mostanában. Azt mondta, igen,  ki vagyok kapcsolva szombat óta. Ciki.

Titkárnőt kellene tartanom?

Az olyan alkotói válságban lévő napokon mint a mostaniak igazán remek háziasszony vagyok. Takarítok, mosok, vasalok, és főzök. Ma is a konyhában talált rám Emma, amint túrós fánkot sütöttem, életemben először. Egy mester szakács oldalán találtam a receptet, ami hajmeresztő adatokat adott meg, pl: 2 gramm só, 200 gramm tojás. Hát ezek hülyék. Az egy dolog, hogy van precíz digitális nagyon szuper mérlegem, de könyörgöm...most komolyan mérjek ki vele 6 gramm sütőport? Éppen ezért újra írtam a receptet a cetlirecept.blog.hu-s oldalamon, hogy közérthető és finom legyen, majd elkészítettem az étket. Közben mesterszakácsnak képzeltem magam. No, ez gyakran megesik, ha jókedvemben főzök, és épen Dida sem szakítja meg az álmodozásaimat. Tésztagyúrás közben elképzeltem, hogy a fánkok picik, tökéletesen kerekek lesznek, és valami álomszép tányérra teszek belőlük négy darabot, vagy annyit, hogy virágformájúak legyenek, majd a szirmokat megszínesítem lekvárcsíkokkal, és a szélére fahéjas porcukrot hintek kontrasztnak. Ritzbe illő volt, mondhatom! Persze a valóság nem ez. Kb. a huszadik fánknál sikerült rájönnöm, mitől lesz szabályos a formája, és a tányér meg olyan amilyent a Tescoban vetünk anno. Lekvár csak az üvegéből, de a porcukorral azért jól nyakon öntöttem. Ha a design nem is, az íze remek lett. Ezek után kimentünk a rémesen jeges és ordítóan nagy hidegbe, a havas esőbe, mert Emma szerint ma szép idő van. Hittem neki. Végül is, beszélgetni legalább jó volt. Aztán Dida megunta az elemekkel való küzdelmet, követelte a túra végét. Mikor hazaérve kicsomagoltam, minden baját elfújták. Felállt a kanapéra, és szavalni kezdett. Mutogatott, hadonászott, danolászott, kellette magát és énekelt is. Elragadó volt a kis művésznő, bár egy kukkot sem értettem az egészből, az biztos, hogy jobb szórakozás volt, mint a Megasztár. Csak annyit értettem, hogy: tapsi, tapsi, mert ilyenkor várakozva nézett rám, majd elégedetten folytatta az előadást, mikor tapsoltam. 

Elunva a bemutatót, lekászálódott a kanapéról, és a fürdőbe vettük az irányt. Itt lelkiismeretesen kivette a részét a mosásából, elvégre elég nagylány már ahhoz, hogy ő tegye a mosógépbe a ruháit. Még az ajtót is becsukta. Nekem csaj löttyintenem  és programoznom kellett. 

Teljesen elfelejtkeztünk a Mikulásról 5-én, ezért nem pucoltunk se nagy csizmát, se kiscipellőt. Az ablakot se mostuk le. A család figyelmeztetett rá, hogy jönni fog. Ezért hatodikán, annak ellenére, hogy mindent és mindenkit betemetett a hó, mi fogtuk a szánkót, a lányt, felkötöttük a gatyánkat, és gyalogosan elindultunk a játékboltba, utolérni a Mikulást. Miután kitrappoltuk magunkat, és Didából is hóembert faragtunk, megérkeztünk a kívánt helyre.

Arra jutottunk, hogy talán mi is megérdemeljük, hogy a csizmánkba kerüljön valami. Semmi kedvünk nem volt másik boltba menni, és a gyerek energiái is végesek, ezért megállapodtunk, hogy bármi megtetszik a boltban nekünk, azt megvesszük. Didának egy fa kirakót választottunk, Laci a rubik kockát markolta fel, én pedig megbabonázottan leemeltem az 50 %-os árengedményű tündérbarbie-t, amihez három hajcsat, két fésű, üvegcipellő, varázspálca, és amiért igazán megérdemelte, hogy levegyem, egy táltos pegazus is egy csomagban utazott vele, leszerelhető nyereggel, szarvval, és szárnyakkal. Mindannyian elégedetten trappoltunk hazafelé a lábközépig érő hóban.

Itthon mindenki kibontotta a maga ajándékát, Dida kis segítséggel, de nagy bosszúságomra a sosem látott kirakót semmi perc alatt kirakta, kis bosszúságomra pedig rástartolt a barbie babámra, és aztán egész este azt fésülgette, nagy meglepetésemre rendkívül gyengéden. Így maradt nekem a ló.

Másnap reggel is csak a barbie-t láttam a kezében. Megbarátkozott a többi babával, ismét megfésülködött, s nagyon hamar rutinosan beilleszkedett, olyannyira, hogy délben már együtt aludt egy másik babával a konyhaszéken, míg Dida fennhangon énekelte neki a tente baba, tentét.

Minél hidegebb van kint, annál melegebb van idebent.

Ha ez nem is igaz, Dida mégis úgy viselkedik. Minél inkább fel kellene öltöznie reggel, annál inkább ellenzi a dolgot.

Eddig a reggelünk általában így zajlott:

Én bementem hozzá, és megkérdeztem hogy aludt. Fogtam a lányt, bevittem a szobánkba, majd hoztam neki tejet, meg ruhát, és felöltöztünk.

Tegnap ez így zajlott:

"Gyere, kiugrasz az ágyból?" -kérdeztem.

Nem! - hallottam. Jól van, megkeresem a ruháját addig, amíg változik a hangulata. Kiugrottunk előbb a hálózsákból, majd a kiságyból. Mondom neki, bemegyünk anya szobájába, átöltözni.

Nem! - hallottam ismét, de már az ajtó másik oldaláról.

Utána szaladtam, de rámvágta a nappali ajtaját. Azért csak elkaptam, s letepertem. Kicseréltem a pelust. Ezek után elszaladt. Mondom neki: "Nézd milyen szép táncosnő van a bodyn, felvesszük!"

Nem! - hallottam már a folyosó túl végéről.

Futottam utána, és közben kiselőadást tartottam a ruházat fontosságáról. Mikor a fejére húztam a bodyt, beleharapott a ruha ujjába, így lehetetlen volt bedugni a  kezét. Bár amúgy is elég nehéz lett volna, mivel ezerrel kalimpált az összes kezével, szerintem még az ujjaival is külön-külön, de ezt már nem bírtam megfigyelni, mert arra koncentráltam, hogy ne tépjem ki a fogait, miközben a ruhát igyekszem kiszabadítani.

Nos, végül valahogy felöltöztünk. Én leizzadtam.

Mára kicsit javult a helyzet. Kissé el volt érzékenyülve, és ez hasznomra vált. Aléltan hagyta, hogy pelust cseréljek, de utána felpattant, és nekiállt önállóan öltözködni. Vagyis előbb nekem adta a nyári sálját, s kijelentette, hogy kössem a fejére. Ezek utána  téli sálját magára terítette, s mikor megmutattam neki a piros harisnyát, csillogott a szeme az örömtől. Mélyen titkolt szándékkal öltöztettem, kinti ruhát akartam ráadni, anélkül hogy észrevenné. Eltökéltem magam, hogy ma kimegyünk sétálni, ha tegnap nem is sikerült.

Mikor megkapta a harisnyát, elorrozta a zoknikat, és uzsgyi, már ott sem volt. Még láttam, ahogy egy nagy csupasz pocak eltűnik a nappali ajtajában.

Gondoltam talán ha választhat a bodyk közül, megenyhül irányomban.

Akarod, hogy nyuszi legyen a pocakodon?  -próbálkoztam.

Nem többet!- kiabálta. Futás közben megtalálta a földön a selyem sálamat, és megkísérelte felhúzni. Ekkorra már három sál, és egy harisnya már rajta volt. Mivel nem volt elégedett a harmadik sállal, odajött hozzám, hogy kössem fel neki. Elcsíptem, és a "szoknya" mellé ruhát is kapott. Gondoltam, ha már ilyen jókat öltözködünk, egy benti zokni is jól jönne, csúszás ellen. Ezzel általában nem szokott gond lenni, szereti hordani. Mondtam is neki: "Idehozom a taposós zoknidat."

Nem többet! - felelte, és már témát is váltott:- Ennivaló! Ennivaló!

Nos, eddig tartott a lelkesedésem, hogy menjünk ki a hóba játszani. Szüneteltettem az öltözködést egy reggeli erejéig. Úgy tűnik, ez hatott, mert utána kenyérre lehetett kenni. Meg sem említettem neki a szándékomat, csak fogtam, és ráhúztam a téli göncöt. Egy órán át sétáltunk a magas hóban, és most nem sírt, hogy ő nem tud 10 métert sem megtenni, és vegye fel valaki.

Már régóta figyelem, miben mesterkedik a lányom. Időről időre meglep valami újjal. Ma összegyűjtötte a frissen száradt ruhákat a ruháskosárból. Mire észre vettem, már nagyban a formabedobós dobozában rendezgette a kendőket, bodykat, pulcsikat. Csak hamar észrevette, hogy a mellette segítkező maci nincs kellőképpen felöltözködve. Most láttam az első kísérletet arra, hogy Dida felöltöztetni szeretné a játékait. Egyik pulcsiját ráterítette a macira, és kitartóan gyömöszölte, dögönyözte benne szegény párát.Döbrögi sem járta meg jobban a második verést, az biztos. Mivel az öltöztetés nem tűnt elég sikeresnek, a maci is bekerült a dobozba, a ruhák közé.

Mivel az emberi szükségleteket nem szabályozhatjuk, elmentem a megfelelő helyre pisilni. Általában magányosan művelem ezt a tevékenységet, de az ajtót nem csukom be, hogy nagyjából halljam, mi zajlik a szobában. Dida számára a vécé egy misztérium, amit időnként megpróbál felfedezni, hátha hagyom. Nos, nem hagyom. Ha váratlanul meglep ezen a helyen, adok neki egy kis darab papírt, amivel aztán szépen takarítani kezd. Feltörli a padlót, letörli az ajtófélfát, s ezalatt én a legnagyobb titokban elhagyom a vécét, és őt is kiterelem a helyiségből. Ezúttal másképp történt. Megpróbált nekem segíteni a vécépapír rendeltetés szerű használatában.  Egy pillanatra zavarba jöttem. Hogyan is tisztázhatnám vele a félreértést, miszerint az, hogy én megtörlöm neki, nem jogosítja fel őt arra, hogy ő is ezt tegye velem? Megmaradtunk az egyszerű tiltásnál, és a "menj ki" felszólításnál. Láttam rajta, hogy nem érti, mi a gond. Különösen azok után, hogy takaríthat, mint én, seperhet, mint én, pakolhat, mint én, sőt, időnként meg is etethet azzal az étellel, amit az én tányéromról orvul elhalász.

Éjszaka leesett a hó. Csak ehhez tudom kötni, hogy a lány felébredt éjszaka vagy négyszer, és nekiállt énekelni. Ha összefüggéseket keresek a világ egyetemes törvényei között, azt kell mondjam, teljesen normális, hogy a gyermekem hajnali fél négykor a Micimackót énekli, hiszen ha jól belegondolok, egykor-volt tücsköm csak akkor ciripelt, ha hullott a hó. Akkor is, ha nem az ablakba tettem. Didát az apja sem tudta leállítani. Mivel úgy érzem az alváshoz való jogom természettől fogva elrendeltetett, nagyon morcosan betámolyogtam a gyerekszobába, hogy: most aztán! Dida a hasán feküdt, s elhallgatott. Egy darabig néztem, hátha el tudom dönteni, ébren van-e vagy alszik. A mérgem elszállt, és nem jutottam előrébb a konkluzíóval, amikor lehajolva észrevettem, hogy a lány becsapott, és nyitva a szeme. Mikor rájött, hogy lefüleltem, a legnagyobb természetességgel nekem szegezte a kérdést: "Anya, nem alszol?"

A karácsony olyan sebesen közeledik, hogy azt fel sem bírom mérni. Tegnap rádöbbentem, hogy két hét múlva már haza is megyünk, és aztán irány Szeged! Aztán itt a karácsony!

Arra is rájöttem, hogy mi nem is leszünk itt karácsonykor, így a fát, nem állíthatjuk fel szenteste. Kifejeztem efölötti aggájaimat Lacinak, aki alőbb megvonta a vállát. Mivel Dida fogzik, és ennek megfelelő ritmusban félóránként bőg valamiért, így egészen könnyen rávettem, hogy még a héten vegyünk egy kis karácsonyfát, hiszen kinek izgalmas a karácsony januárban? Az ilyesmit decemberben kell elintézni, amikor a város lázban és villanyfényben ég, és a puncs valamint karácsonyi goffri szaga lengi be az esti utcákat.

Laci beadta a derekát, majd közölte: "Két hisztis nővel nem bírok el."

Kis kárörömmel emlékeztettem rá, hogy az elméleti kistesót is lánynak tervezte, mire kijelentette: "A második fiú lesz. "

Ez a reggel sem tűnt különlegesnek. Nem szakadt az eső, nem sütött a nap, nem volt túl hideg, és nem fújt a szél.

Ezért nekiláttam a ceremóniának. Felveszem a nadrágom, a sálam, megkeresem a cumit, a kekszet, megkeresem Didát, lecserélem a pelust, a nadrágot, adok rá pulcsit, cipőt, kabátot, sálat sapkát, felveszem én is ugyanezeket. Plussza táskámat, amiben pénz, cumi, eleség van. Kiterelem Didát az ajtón, és mindent végigondolok újra, hogy mi kellhet még. Húzom be magam után az ajtót, s a listában ott tartottam, hogy telefon, á, minek, úgyse keresd senki. Katt. Az ajtó bekattant, és ekkor értem a listában ahhoz, hogy kulcs. A Másik kabátom zsebében. És ekkor éreztem, a Másik-on van a hangsúly.

Felmértem a helyzet adta károk lehetőségeit. Dida kint, és én is. Akkor már ez jó. Kb 10 óra. Nos, ez már kevésbé jó, de ez van. Lehetőségek, akiknél meghúzódhatunk, ha eluntuk a sétát: Emma, szomszéd asszony, Poco. Nos, megjárja. Kinek van kulcsa rajtam kívül? Lacinak, Olgának, esetleg házmesternek? Talán kéne adnom a szomszédnak is egyet?

Mikor végeztünk a sétával, aszomszédasszony nem volt otthon, sem Emma, Olga meg pláne nem, Laci még későbbig nem. Kicsit bosszantóvá kezdtek fajulni a dolgok. Ekkor bejött egy néni a lépcsőházba. Elmondtam neki a helyzet furfangos voltát, és telefonáltunk. Végül a házmester jött ki, és a zár nyelvét kipattintotta a helyéről. Persze így könnyű, semmi 5 pontos rendszer, meg egyebek.

Ismét úgy alakult, hogy Dida észre sem vette, sőt élvezte a kalandot, hogy a nénihez megyünk látogatóba. Elemelt egy asztaláról egy almát, és amíg vártuk a házmestert, megette. Mondhatni, még haszna is volt a kis malőrnek.

Lehet, hogy amit most írni fogok, nem túl praktikus, de nekem annak idején még gyakorló anyukák is bizonytalan válaszokat adtak egyes kérdéseimre. Ezért most megkísérlem összegezni a tapasztalatokat azok számára, akik még nem vettek meg minden babaholmit, és tanácstalanul állnak a választék előtt. Ha még eszembe jut valami, bővítem a listát.

http://www.hoxa.hu/?p1=cikk&p2=9

Pelenka: Ha kisebb a gyerek, kezdetnek a Liberó és a Háppy jó. Minőségileg is nagyon jók, méretben is. A Pampers nagyobb méretet gyárt, hiába van azonos kiló ráírva. A Pampers 4 kiló körüli (feletti) újszülötteknek jó. Ennek is remek a minősége. A többivel nem érdemes kezdeni a közös életet. Lehet kísérletezni, ha már a gyerek rendesen eszik 8-10 hónapos kortól), én is megtettem, de az ár csökkenésével a minőség is csökken. Kezdetben a piros popsi garantált az olcsó termékeknél, és a kipisilés veszélye (vagyis a ruhacsere mennyisége is) nő.

Textil pelus: 20 db, erősebb szövésű, nem a legvékonyabb. Elnyűhetetlen, és mindenre jó. Gyerek alá tenni, fölé tenni, letörölni, felszárítani, alkalomszerűen cserepelus helyett, vagy törölköző helyett. Használatának csak a kreativitás szab határt. A vékony sem rossz, de összehasonlíthatatlanul jobb a vastag.

Kiságy: Nagy legyen, és három fokozatba tehető. Sokáig elég. Ráadásul derék kímélő is a három fokozat. Ha össze van szerelve pelenkázóval, az nem feltétlenül praktikus. Ha nagyobb a gyerek, könnyebb egy külön álló szekrényt csinálni a pelenkázóból, ha nincs az ággyal közös lapja. Jobb ha nem szines, így nem lesz mit fogzáskor lerágni a gyereknek. Ne tegyük ablak alá a kiságyat, mert a baba tüsszöghet attól a kevés hidegtől is, ami az ablaküvegen beáramlik.

Pelenkázó asztal: Nyitott polcrendszerre szavazok. Minél nagyobb polcfelületettel. Könnyű mindent oda pakolni, később pedig könnyen elérhető, remek játéktároló. A zárt szekrényes is jó, de pelenkázásnál akkor vagy minden kellék a baba nyakába kerül, vagy nyitogatni kell az ajtót, ami biztosan útban lesz előbb-utóbb.

Matrac: Pénztárca kérdése. A miénk szivacson nőtt eddig. Nem panaszkodott. Kókuszmatracot életében nem látott.

Ágynemű: Lepedő kell. Párna, paplan nem kell egészen ovis koráig. Hálózsák az mindig kell. Nem tudja lerúgni magáról. Kettő vékony és kettő vastag. Sajnos ezek minden méretben szükségesek. Érdemes még beszerezni vékony és termo plédet, ezekből is kettőt kettőt, hogy ha az egyik koszos lesz, legyen másik. Nem érdemes a legkisebbet megvenni, de persze a felnőtt méret sem praktikus. Valahol a kettő között. Ikeában lehet aránylag kicsi felnőtt takarókat venni, amik vastagok. A vastag takaró jó pl. télen, mikor a gyerekülésben (autóból kiszállva) nem tudja felöltöztetni az ember a babát, de csak pár lépést kell vele tenni a bejáratig, vagy betakarni vele a lábát a babakocsiban. A vékony nyáron jó, amikor meleg van, de a pici mégis úgy tűnik, hogy fázik. Vagy csak úgy alá teríteni. A vékony mindig legyen pamut. Amíg pici a baba nagyon hasznos, de amint mászkálni kezd, a vastag marad előtérben.

Mikróba tehető sterilizátor: Nagyon sokáig használja az ember, és bár drága, megéri megvenni. Gyorsabb és kényelmesebb mint a főzögetés. Érdemes lemérni a mikró belsejét, mielőtt boltba megy az ember. Mi nem vettünk cumimelegítőt, a légzésfigyelőt nem használtuk végül, és más komolyabb kütyüt sem vettünk. Mérleget kaptunk kölcsön, de csak hétvégéken tettük rá a gyereket, igaz a mienk egészséges volt.

Cumi: Legyen jól látható rajta a mértékegység. Legyen aránylag széles szája, a moshatóság miatt. Legyen a cumirészén a luk a tetején a cuminak, ne az oldalán, mert így sötétben sem rontod el, hogy melyik felét érdemes a gyerek szájába dugni. Ha kerek a gumirész, annál jobb. Bár ez reklám, a Avent ezeknek a szempontoknak tényleg megfelel, de mi kipróbáltuk a Nukot (nem annyira praktikus, bár nagyon szép) és a Mam-ot is. A Mam elég jó volt, de pl itt Ambergben nem lehet kapni ilyen terméket, csak Nukot.

Cucli (amit csak rágni lehet): Legyen piros. Sötétben, így könnyebb megkeresni a kiságy bármely szegletében, ha a gyerek bőg utána. Bár nagyon kellemesnek tűnnek a cuki figurás átlátszó cumik, egyszerűen észrevehetetlenek, amikor félálomban a félhomályban kotorászik az ember utánuk.

Fürdőlepedő (törölköző): Bár drágának tűnik, a nagyobb méret a praktikus, mert azt nem növi ki már egy évesen. Mi csak kettőt vettünk, de elégnek bizonyult.

Előke: Bár nagyon szépek a textil előkék, átáznak, és lehet átöltöztetni a gyereket. A félig nejlon, félig textil jól bevált, minél nagyobb, annál jobb. Nem vagyok az ujjas változat híve, szerintem az bonyolult. A sima nejlontosat amin kosárka is van, én túl merevnek találtam evés során. Mi kaptunk, de egyszeri használat után sosem sikáltam le róla az ételt, mert ahhoz meg túl könnyen mozog, szóval kidobtam.

Ha kötős az előnyösebb, mert nem vásik el a tépőzár, és nem lesz sokkal bővebb, mint kellene. Macerásnak tűnik, de valójában nem az.

Kiskanál: Már 3 hónapos kortól oda lehet neki adni játszani. Alapkellék. Nekünk az a kedvenc, aminek gumis a széle, és csak a közepe, meg a nyele műanyag. Ebből is az, amelyiknek egyenes a nyele, és kicsi, de mély a kanalazó része. Erre jobban ráragad a pépes étel, és a mélysége miatt van rá esély, hogy az egyedül evéseknél a szájába is jut étel, nem csak a hasára. 

Kistányér: Bármilyen műanyag edényke megfelel, de a gyerekeknek gyártott azért jobb, mert az átlag műanyag tálkákhoz képest nehezebb, így nehezebb leverni is az asztalról.

Babafésű, babakefe: Puha szőrkefénk volt, van, jókat játszunk vele még mindig, és jelenleg is ki lehet vele simogatni Dida haját, mert egyenlőre fésülni még felesleges. De gondolom ez attól is függ, hogy mennyire erős szálú a gyerek haja. A miénknek puha szállós haja van.

Játékok:A kiságyra szerelhető forgós játék nagyon hasznos. Gyakran pelenkázáskor is bevetettem, és sokkal gyorsabban ment minden. A hűthető rágóka nekünk nem vált be. A mienk szívesebben rágott minden mást. Egy plüssállat sem rossz, nem baj, ha akkora, mint a gyerek, de legyen egy-kettő kicsike is. Nálunk a kulcstartós figurák egészen mai napig közkedveltek.

Mellszívó:Ha sok a tej hasznos. Én kölcsön kaptam egy kézi pumpásat. Jól működött, de a csuklóm nem nagyon bírta. Ha lesz még egy baba, megpróbálok egy motorosat venni.

Orrszívó: Néha jól jön. A porszívóra szerelhető változat teljesen megfelelő. Persze van, hogy az ember hajnali háromkor használja, ami kellemetlen, de működik. Jelenleg Dida egyedül is ki tudja vele szívni az orrát. Bár mi azt hiszem hamarosan áttérünk a papírzsepire.

Krémek: Gyógyszertári popsikrém remek, amíg a gyerek nem eszik sok szilárdat, utána pedig lehet a bőrére kenni, ha száraz. Ha már eszik rendesebben, a popsijára mi Sudocremet teszünk. Még sosem volt gond kicsípett popsival azóta. A kórházban adtak egyébb termékmintákat is, de egyik sem vált be. Fürdetéshez a mai napig a gyógyszertári krémet használjuk, meg persze játékhoz a színezettet, és hajmosáshoz Bebe terméket. Ez a Bebe roppant drága, de hajmosáshoz, koszmó ellen remek, és nagyon sokáig elég. Kb egy évig. A gyógyszertári keverékeket a gyerekorvos írja fel azon a napon, amint kijött az ember a kórházból. Vagy egy nappal később.

Kiscipők: Ha talál az ember lánya nagyon olcsón mondjuk bárányka fejű otthoni cipellőt, akkor 18-as mérettől felfelé vegyen meg több méretet. Dida még mindig fel akarja húzni a báránykás cipőjét, de már csak a fél lábára megy fel. Mondjuk ezek a számozások praktikusak ruhacipő esetén: 18, 22, 25. Nagyobb valószínűleg nem lesz. Amíg nem mászik aktívan a gyerek, addig mindegy mi van a lábán, csak puha legyen és meleg. Ez kintre és bentre egyaránt érvényes. Vigyázni kell a gumis cipőkkel, hogy ne legyen túl szoros a gumi. Amint próbál a lábán megállni, elkezdődik a gumis talpú zokni szezon, és kintre a tépőzáras cipő szezon. Nehéz megmondani, hogyan válasszon a szülő jó cipőt rohangáló gyermekére, mi általában ráadjuk az összeset, és amiben a legkönyebben sétál, azt megvesszük, akár szép, akár nem. Mi nem vagyunk bentre keménytalpú cipő pártiak. Dida bizonytalanabbul mozgott a szandálban, és a cipőben meg beizzadt. A legtermészetesebb, ha a talpán jár, ezért nekünk a gumis talpú zokni bejött. Nem csúszik meg benne, nem izzad bele, és a talpán jár, semmi külső hatás nem deformálja a lábát.

Kisruha: Az első két hónap kedvenc darabjai azok a body-k voltak, amiket ki lehetett teríteni a pelenkázóra, aztán csak rá kellett borítani a gyerekre, és összepatentolni rajta. Semmi fejen átdugás, húzás-vonás. Ugyanez a pulcsikkal. Ahogy egyre erősebb a gyerek, úgy válnak éppolyan hasznossá a többi féle ruhák.

Szoptatós melltartó: Szülés előtt nem érdemes megvenni. Mert változik a méret. Utána meg nem érdemes megvenni, mert használhatatlan. Nekem nagy méretet kellett vennem, nem tartotta meg amit meg kellett volna. Soha többé. Pamut nagyi fazon tökéletes és ronda. Vígasztaló, hogy később már lehet szebbet is választani, ha már nem érezi magát az anyuka tejcsárdának. Sportmelltartó is remek, de nehezebb fel-levenni, mint a nagyi fazont. Kivéve, ha elöl van a kapcsa.

Hordozó kendő vagy kenguru? Amíg nagyon pici volt, kenguruban vittem. Nyáron beleizzadt, és fél évesen már kezdte kihízni. Vettem egy olyan kendőt, ami két textil karika. Ez nagyon kényelmesnek tűnt, bár ekkor már Dida tudott ülni. Az enyém állíthatós, így ahogy nő a gyerek, vagy attól függően milyen magas ember használja, lehet változtatni. Szerintem a sima kendő, amit kötözgetni kell, nagyon macerás, és egyedül, segítség nélkül felvenni elég bonyolult.

Babakocsi: A miénk egy terepjáró volt. Nagy, nehéz, és mindenféle pozícióba állítható. Menetirányba nézett. Amíg Dida nagyon pici volt, magamon hordtam. Amíkor nehéz lett, de még kisebb volt, jött a babakocsi. Szerettem, de komoly izommunka volt tolni. Nem lehetett teljesen sima vízszintesre tenni, ami azért volt jó, mert a gyerek nem nézett közvetlenül a vakító napsütésbe. Később, mikor ülni tudott, szívesen nézelődött benne. Szerintem a gyerekek java nem az anyját akarja nézni séta közben.

Amikor elég jól ült, mászott, könnyű babakocsira váltottunk. A legkisebbre, legkönnyebbre. Imádom. Ajánlott hozzá esőköpenyt venni.

Kórházi csomag:

Itt van egy igen bő lista:http://www.hoxa.hu/?p1=cikk&p2=9

Amiről én még az elején ki,húznék pár dolgot, majd később kiegészítem még pár dologgal. 

Amit nem használtam a kórházban a listán lévőkről: hasleszorító, bimbóvédő, kiemelő, fertőtlenítő szer, törlőkendő, homeopátiás szerek. Szülés alatt nem kívántam enni, zenét hallgatni, olvasni, fényképezni. Óra volt a falon. Evőeszközt lehetett kérni a nővérkétől. Nem vittem be cuclit a gyerek szájába, és kis zoknit a kezére. 

Érdemes a kórházat még időben megkérdezni róla, hogy adnak-e kisruhát, pelust, popsitörlőt, köldökápolót, mert ha igen, feleslegesen sok helyet foglalnak el a bőröndben. Ha adnak minden ilyesmit, elég egy ruhaszettet vinni, amiben majd hazaviszed a babát.

A neten remek listákat lehet találni. Ettől függetlenül érdemes lakóhelyhez közeli kórházat választani, mert mindig lesz valami, ami még hiányzik. Érdemes bevinni a csomagba Bepantent, amit a listákba nem írnak bele. Ez nem az anyának, hanem a babának hasznos. Az én gyerekem szétszáradt a kezén és a lábán, de szinte véresre repedt a bőre. Állítólag ez normális. Biztos nem jó érzés neki, de ha bekeni az anya Bepantennel, akkor hamar javul a helyzet, és az nem is árt  a babának, ha lenyalja. Ha kisebesedne a mellbimbó, arra is lehet kenni.

Szintén hasznos egy kistakarót és egy kissapkát is bevinni a csomagban a gyereknek. Bár mi kaptunk kórházi kistakarót, nem volt elég, Dida sokkal nyugodtabban aludt, mikor még egy takarót tettem rá, és még sapkát is. Egyszerűen fáznak. Nem csoda, 37 fokból kikerülnek a 24-be.

Két mackónadrág is hasznos, meg egy olyan utcai nadrág, amiben haza lehet menni. Ez a nadrág nem lehet a terhesség előtti méret, mert az kicsi lesz, amíg a has fala teljesen vissza nem húzódik, de az a terhesnadrág, amivel szülni megy egy asszony, biztosan bő lesz. Talán a terhesség 4-5. hónapjában hordott nadrágokat érdemes újra elővenni. Feltételezem, a zokni szükségességét már említenem sem kell.

Akik érzékenyek a légkondira, huzatra, mindenképp vigyenek magukkal fejkendőt, mert a kórházi folyosók általában huzatosak.

Nagyon fontos kellék a ricinus vagy egyéb hashajtó olaj. Ugyanis szülés után hajlamos a szervezet leállni, viszont ha nem jön ki a dolog egy-két napon belül, akkor az igen fájdalmas emlékeket okozhat. Érdemes három evőkanállal bevenni a szülés utáni napon belőle. Akik nem bírják csak úgy lenyelni, joghurtba, tejberizsbe keverhetik.

Ha marad idő unatkozni a három nap alatt a kórházban, akkor nem árt némi olvasni való, de nekem nem sok időm maradt ilyesmire.

Szüléshez: Mindenképp érdemes egy liter teát (édeset) és egy liter sima ásványvizet bevinni. Az ember sosem tudhatja, mikor melyik esik jobban neki a szülőszobában.

Mosás: Mindenkinél másként van, vannak erősebb gyerekek. A miénk nem bírta a mosószert, a babáknak valót sem, ezért egyszer kimostam mosószerrel (a felnőttel) a ruháit, és egy rövid programban sima vízzel még egyszer (30 percessel). A mi gyerekünk bőre tele lett kis piros kiütéssel a mosószeres ruhától. Eza probléma elmúlt kb. az első fogak kijövetele után (4-5 hónaposan).

 Amióta Bécsben ettem azt a kínosan kiábrándító szívtelenséggel túltöltött Sacher tortát, azóta aktívan foglalkoztat a dolog. A fejemben egyfajta tudományos esszét írok a Sacher tortaszeletek kulturális különbségeinek észleléséről. Vagyis nemzetekre, sütizőkre, emlékekre lebontva, elemzem a Sacher tortának nevezett sütemény ízbeli hatásának eltéréseit.

Bár eddig nincs kimerítően sok emlékem a Sacher tortával kapcsolatban, egy-kettő azért mégis akad. Keszthelyen a Sacher torta kellemesen könnyű csokoládés piskótájában és a tetején vékony, de nem spórolósan keskeny lekvárréteg található, mindjárt az édes csokimassza alatt. A harmónia tökéletes. Anyám barátnőjének csokitortája (ami valójában Sacher torta variáció) a legtöményebb gyönyör. A szó szoros értelmében. Oly túlzóan csokoládés, hogy egy vékonyka szelettől az ember eltel, de ugyanakkor olyan mennyeien finom, hogy legszívesebben egy egész tortát megenne. Itt Ambergben is vettem, mert nem hagyott nyugodni a bécsi Sacher fanyar emléke. Otthon vad kíváncsisággal vetettem magam a tortát takaró papírra, és beleharaptam a szeletbe. Egy jóízű, széles parasztasszony képe ugrott be róla, aki lelkesen süt az unokáinak, de különösebb művészi inspiráció nélkül. A német Sacherből nem hiányzott a szív, és a lekvár sem. Jócskán bele lett téve, és a falat kellemesen dús, mégis barbár éteknek tűnt.

Sokszor érzem ezt a fura harmóniátlanságot az itteni ételeknél. Nem mondom, hogy a bajor konyha ehetetlen, vagy rossz, de nem is jó. Valami kifinomult összhang mindig hiányzik az alkotóelemek közt. Körülbelül olyan ez, mintha azt mondaná valaki: a baracklekvár jó, a tejcsoki jó, a méz jó, a joghurt jó, keverjük hát egy étellé ezeket! A végeredmény vagy jó, vagy sem, de semmiképp sem tökéletes.

Párizsban ugyan nem ettem Sachert, de ott olyan csodálatos egyéb süteményeket találtam, amik a mai napig egyfajta meghitt áhítattal tölt el, valahogy így:"Ó, ha még egyszer olyan sütit ehetnék, mint Párizsban! Ó, mikor megérintettem, és orrom megérezte gyöngéd illatát! Ó, sosem sétáltam még a lágy napsütésben oly boldogan, mint akkor!"

Ez a romantikusnak ható maszlag azonnal szertefoszlik, ha a görög édességekre gondolok. Bár még megközelítőleg sem találtam olyan édességet, ami hasonlít a Sacherre, a görög édességekről mindig az a forró nap jut az eszembe, mikor biciklire ültünk, és hegynek fel, hegynek le (néha fék nélkül) tekertünk az ezer évesnek tűnő, vad zöld olajfák között. 

S ha már sütiországokon utazunk keresztül, nem hagyhatom ki az olasz fagylaltkelyheket sem. Nekem az olasz fagyi nem más, mint egy tortakiemelő lapáttal a kis tölcsérre gyömöszölt, mogyorós-csokoládés, tejszínes életöröm, amihez leginkább egy langyosan meleg, lámpafényes, tengerparti este illik legjobban.

Ezzel vége a mesés süti-utazásnak. Az egyetlen hely, ahol jártam még, az Prága, de Prágáról csak a sajtos sör ugrik be. És Barcelonából is szinte csak a jégkása maradt meg. Semmi süti.

Bizony, vannak, akik szerint a november még őszi hónap. Ebben én egyáltalán nem vagyok biztos, de ha elméletben nézzük, korrekt.  Ha minden évszakhoz 3 hónapot sorolunk, akkor valóban, a novembert inkább tesszük az őszhöz, mint az augusztust. 

Tapasztalatom viszont megcáfolta, hogy a tegnapi nap őszi nap lett volna. Kifejezetten téli volt. A szél hidegen fújt, premenstruációs balsejtelmek gyötörtek, és a gyerek úgy viselkedett, mint akinek minimum már megjött, vagy hamarosan beteg lesz.

A délutánt (melyen körülbelül három órán át volt világos a gyönyörű, nagyablakos nappalim (éés az a világos is inkább szürkületnek látszott)) azzal töltöttem, hogy meddő próbálkozásokat tettem a lány fogfájdalmának csillapítására. Bár én nem sírtam vele, közel álltam egy kisebbfajta idegösszeroppanáshoz. Bár ezt utólag erős megfogalmazásnak érzem, talán túlzó is, de akkor nem tűnt viccesnek. És akkor mondja valaki, hogy nézzem az élet napos oldalát.

Miután mindenféle fájdalomcsillapítót belédiktáltam (amiket a dokik szerint ilyen esetekben kár pazarolni), készítettem egy forró fürdőt, és mindekkőnket beletettem. Egy kis relaxáció céljából. Sikerült, Dida elfelejtette, hogy fáj a foga kb egy órára.

A fürdős játékok közé tartozik egy teljes farm is, amit a csempére lehet tapasztani, ha a figurákat víz éri. Mint mindig, Dida most is feltette őket szépen egymás hegyére-hátára. Egy darabig nézegette a figurákat, én ezalatt igyekeztem nagyobb területet elfoglalni a víz alatt, észrevétlenül. Elég kicsi a kádunk, ezért ez nem valami egyszerű feladat, főleg ha osztozni is kell rajta. Dida egyszerre megjegyezte: "Rajzolta csigabigásra a bárányt!"

És már mutatta is, rajzolta a csiga-bigát bőszen a levegőbe. Nem igazán értettem, mit fedezett fel, ezért érdeklődést mutattam. A játék tervezője a bárány szőrét valódi kicsi csiga vonalakkal igyekezett szemléltetni. Dida nem tévedett. A bárány valóban csiga-bigássá lett rajzolva.

Az este további része szokványosan telt. Én agyhülyítő sorozatot néztem alvás helyett, Dida pedig mesét apja ölében, majd aludni tért. Szerencsére a nagy nappali lehetővé teszi, hogy közös légtérben, mégis külön, saját tevékenységünkkel elfoglalva töltsük az esténket. Bár nem túl fennkölt, de én simán csak a vegetatív szobanövénnyé válás fortélyainak ajánlottam magam tegnap este.

Sajnos vizuális ismertetőt nem tudom hogyan kell ide feltenni, de pár versikét fel tudok tenni ide, ízelítőnek a leendő mondókáskönyvünkből. Lehet kommentelni, az Emberem írta a mondókát, és szerintem remek. De azért csak kommenteljetek bátran.

Fontos dolgaim a héten

Hétfő reggel almát eszek,
Kedden meg körtét,
Becsengetek nagymamához,
Viszek neki zsömlét,

Szerda reggel kutat ások,
Csütörtökön vermet,
Megkérem a nagypapámat
Szedjen nekem epret

Péntek reggel kifényezem
Fekete csizmámat,
Szombaton meg sütök veled
Mézeskalács házat.

Vasárnapon semmi dolgom
Kiülök a napra,
Este pedig elmesélem
Ki ballagott arra.

Kisegér

Fakó fülű kisegér,
Sárga sajtot keresgél.
Bejárja a kiskamrát,
Hátha lel egy darabkát.

Fakó fülű kisegér,
Erdő mélyén mendegél.
Mókust lát a faágon,
Vaddisznót a szántáson.

Fakó fülű kisegér,
A tó parton üldögél.
Szétszórja a kenyeret,
Sok kiskacsát megetet.

 Végre itt a hétvége.

Mivel az időjárás napok óta lehetetlenné tette a szabadtéri tevékenységeket, ezen a szombaton felpakoltuk a fél házat, mert biztosra kell menni, és elmentünk uszodába. Családilag. Nagy meglepetésemre kicsiny városkánk uszodája valóságos élmény-centrum. Úszni? Ha muszáj, azt is lehet. De mindenek előtt lehet pancsolni, lötyögni, pötyögni, csobogni, csorogni kint, és bent. Lehet csúszdázni, szaunázni (vagy 5 féle képen) és enni is.

Mi elkezdtük szolidan a bébimedencénél az ismerkedést. A szolid kis bébimedencének vízsodrásos mini-csúszdája, vízesése, és vízköpő fókája van. Egy idő után meguntuk, és együtt átcammogtunk az egyik kisebb medencébe, aminek meleg vizében kis fekvőrészek voltak azok számára, akik kedvelik, ha a hátsójukból, meg innen onnan tör felfelé a vízsugár. Mások ezt vízi masszázsnak, vagy ilyesminek nevezik. Mi mellkasunkig elmerültünk a vízben, és Didát felváltva nyúztuk, húztuk, és pörgettük. Nagyon jót játszottunk, Didát egyáltalán nem zavarta a víz mélysége, és nem kapaszkodott belénk eszeveszettül bömbölve. Próbáltuk rávenni, hogy fogja vissza a lélegzetét, és úgy bukjunk le, de mindig elnevette a dolgot, így néhány kortynyi próbálkozás után inkább abbahagytuk a kísérletezést. Ezek a prüszkölések egyáltalán nem szegték kedvét, sőt! Úgy felbátorodott, hogy egyedül kievickélt a medence szélén a szárazra, sétált kicsit, majd visszamászott a vízbe a medence oldalán. 

Bár mi nem mentünk szaunázni, barátnőm mondta, hogy ők a férjével kipróbálták, és az a szabály, hogy csak pőrén szabad igénybe venni a szolgáltatást. Olga állítása szerint, ő még nem látott ennyi aszott kolbászt eddigi életében. Ezzel némiképp felkeltette a kíváncsiságomat. Nehogy már csak ő mondhassa el magáról, aki nem is szobrász, hogy egy csomó vén szatírt látott már életében! De ami késik, az majd jön. A szaunázásnak is eljön egyszer az ideje.

Amilyen remek volt a szombat, olyan rémes a vasárnap. Dida nem aludt délután, csak sikítozva sírt, majd este is. Olyan volt, mintha félne az ágyában, ami abszurd, hiszen minden este ugyanúgy zajlik, és eddig nem volt baja. Apát beparancsolta a szobába a kiságy mellé, és úgy aludt csak el. Én szép szóval nem tudtam rá hatni, azt sem igazán értem, Laci miféle trükköt alkalmazott. Lehet, hogy ismét jön egy foga. E tekintetben folyton úgy érzem, ennek a fogzásnak sosem lesz vége, és sosem lehet tudni, hogy éppen mikor melyik az a nap, amikor jön. Felnőtt nőként legalább kb tudja az ember mikor jön meg neki, és olyankor a család időben felkészülhet: anya most hisztis lesz! Jó lenne ha a fogzást is be lehetne időben jelenteni néha.

A mi családunkban az alma a legfontosabb gyümölcs.

Mikor gyerek voltam, minden nyár végén előbb a hyegyre, majd az almafára másztam. (Ez utóbbi nem igaz, mert tériszonyom van, de jól hangzik. )

Amíg egyetemre készültem, az almát csak néztem. Folyvást csak néztem. Majd rajzoltam. Nincs az az alma, amit ma le ne tudnék rajzolni. Amíg nem volt Dida, egész télen a rossz almánk rohadásával küzdöttünk. Életünk egyik legemlékezetesebb veszekedése egy láda alma felett történt. Dida első eledele a tej után az alma volt. Mind a mai napig szinte minden nap eszünk almát. És minden nap hallgatunk Almát. Amikor épp nem táncolunk rá. De az is előfordul, hogy csak nézzük. Lehet hogy ezután megint az lesz, hogy rajzolnom kell?

Didának hatalmas almákat fogok rajzolni a falra. Gránát almát, jonatánt. Sárgát és pirosat, mert a többi színt még nem tudja, és nem is akarja kimondani. A karácsonyfára is almát teszek. Sőt, alá is, zsömlével. A hálószobába almafát festek, s este, miután lezuhanyoztam, almát veszek a tenyerembe, és Lacinak adom. Ennél jobban már úgysem tudom megrontani a tudásommal.

Igen, mindenki sejheri, mennyire eseménydús volt az elmúlt három nap. Harmadik napja esik az eső. Az egyetlen szórakozásom a net és az asztal kipingálása. Piros virágmotívumokat festek rá, hogy egy kis színt vigyek a szürke felhőkbe.

Kipróbáltam a couchsurfing.org-ot. Egy idegennél aludtam. Maria, a szállásadóm, péntek este nem volt túl kedves. Fáradt volt munka után, és nem volt kedve a városba bejönni velem. Ez mondjuk érthető. Ezért rövid beszélgetés után bevillamosoztam a város szívébe. Első utam a Landtmanba vezetett, nem volt nehéz célpont, a megállótól fél perc séta, mindjárt a színház mellett, a legkivilágítottabb utat választottam esti sétául, és belebotlottam. Mivel a neten olvastam róla, hogy ez az egyik leg-leg-leg cukrászda, beültem. Ittam egy méregdrága, forró narancspuncsot, és ettem hozzá egy fénykép alapján választott sütit. Kb 20 eurót kapásból otthagytam, de kétség kívül nem csak a megjelenése, de az íze is remek volt mindkettőnek, és a kiszolgálás is remek volt, annak ellenére, hogy az utazás előtt a ruhaválogatáskor, választásom a  piros adidas cipőmre esett, a szintén piros sídzsekimmel. Szóval, nem voltam egy felemelő látvány, de tökéletesen praktikus.

Ezek után kicsit bóklásztam az utcában, majd az egyetemmel szemben beültem egy Wein & CO nevű helyre, ahol tolongtak az emberek. Az utcáról nézve, azt gondoltam, talán valami egyetemista tözshely. Belépve hamar rájöttem, hogy tévedtem. A sok fekete selyemruha, magassarkú csizma, és öltönyös férfi mellett erősen alulöltözött voltam. Megnéztem a borkínálatot, majd választottam egy deci vörösbort. Az egyetlen ember, aki helyet adott maga mellett a pultnál, egy ázsiai férfi volt. Úgy éreztem magam, mintha egy szoros cipőt vettem volna fel. Az a fajta sznobizmus, amiről látszik, hogy okosnak gondolják magukat, csak mert jól öltözöttek, engem nevetésre ingerelt. Hirtelen rájöttem, sosem fogok oda tartozni. Nem tudom komolyan venni azt a fajta értékrendet, és viselkedésmódot. No, nem mintha bármifélét is komolyan tudnék venni. Mikor visszamentem Mariához, ő már pizsiben volt, és aludni ment. Szétnéztem a vendégszobában. Egy kicsit kirázott a hideg. Az ajtófélfán két bilincs lógott, a szőnyeg fekete, az üveg kristálycsillár piros, a kilincsre egy paróka volt akasztva, és a vitrines szekrényben apró kacatok tömege porosodott. Szinte vártam, mikor jön meg hajnali 3-kor a kigyúrt pasija, követelni a pénze felét. Szerencsére ez nem történt meg. A perzsamacskája, amitől szintén frászt kaptam, nos, ő sem látogatott meg. Reggel, nappali fényben, a reggelinek nevezett kakaó mellett, már minden kezdett derűsebb lenni. A kipihent Maria roppant kedves volt. A macskája pedig igazi úrihölgy. Nem lábatlankodott. Hosszan, sokmindenről beszélgettünk a kakaó mellett. Ez alatt kiderült, hogy Maria nagyon vegetáriánus. Se tejterméket, se tojást nem eszik. Így hamar rájöttem, hogy a szójatejes kakaó mellé, bizony nem jutok egy jó kis szalonnás rántottához, de még egy szalámis szendvicshez sem. Ettől, kissé kedvemet veszítettem, és szorgalmaztam, hogy induljunk a városba, élelem után vadászni. Hiába hiszem el, hogy a majmok génállománya 99 %-ban hasonlít az emberéhez, és a majmok nem nagyon esznem húst, én azért aznap reggel igencsak húsra vágytam. Persze ilyet illetlenség egy vegának mondani. Mivel említettem Mariának, hogy Zacher tortát szeretnék enni, kedves akart lenni, és először a Zacher cukrázdába mentünk. Így a reggeli húsadagomnak lőttek. E fölötti fájdalmamat feledtette, hogy a cukrázda ajtajában Roger Moore állt. 83 éves, kívül-belül úriember valójában. Tökéletesen alakítottam az idióta rajongó szerepét, orra alá nyomtam egy cetlit meg a tollamat, és lefotóztam. A tollam izgalmamban nála maradt. Milyen romantikus! Utólag megbántam, hogy nem felejtődött a kezébe egy névjegykártyám is, de most már mindegy. A Zacher nagy csalódás volt. A kiszolgálás pontos, és kínosan fegyelmezett, de cseppet sem kedves, a híres Sacher torta, az eredetinek mondott, hát, arról csak annyit, hogy Keszthelyen a templom mellett sokkal finomabb. A frissen facsart narancslével viszont egész jól lecsúszott azért.

Ezek után elmélyedtem a Kunsthistorisches Museum rejtelmeibe. Maria elment kampámyolni az állatokért, míg én bent bolyongtam. A Louvre után a bécsi tárlat szinte szürke volt. Kevés szoborral, sok kevésbé izgalmas festménnyel. Mégis megérte bemenni, az egyiptomi rész szarkofágjai bámulatba ejtő, mitöbb, megkapó volt. A terem szaga, a szag, ami a tárgyakból áradt, külön atmoszférát teremtett. Mikor kijöttem a múzeumból, úgy éreztem, ha csak a Rubens teremben töltöm el azt a 3 órát, az is bőven elég lett volna. Rubens a leglegleg. Amíg az ember tanul róla, nem hiszi el. Persze, remek, és színes, kellemes könyvillusztrációkat lehet látni róla, de élőben, a sok többi festmény mellett, szinte ragyogott. A gyerekek a legédesebb gyerekek voltak, a nők a legfehérebben, legelragadóbbak, a férfiak a legvörösebbek, legerőteljesebbek, és a haldoklók! A haldoklók a legkékebbek, a legszenvedőbb színűek, amit addig láttam.

Hulla fáradtan jöttem ki, és már nem volt erőm újabb múzeumi élményt befogadni, ezért elsétáltam a híres Mariahilfestrassera. Szokásos sétáló utca élőszobrokkal és egyébb utcai művészekkel, bár Barcelonában sokkal több ilyen látványosság található a Ramblán, azért nem okozott csalódást. Sem katarzist.

Bécs éppen aznap, november 13-án öltötte fel karácsonyi gúnyáját. Szerintem az időzítés tökéletes volt. A nyári Bécs nem tudhat annyit nyújta mind látványban, mind élményben, mint a karácsony előtti Bécs. A városháza előtt van a legnagyobb karácsonyi vásár, szokásos vásárfiákkal. Bár szombaton sötétedés után végignéztem a vásárfiát, a vasárnap reggeli gyors ajándékvásárlás sokkal kellemesebb volt, mivel vasárnap reggel nem kellett áttörni magamat a tömegen, viszont ugyanúgy megvehettem a német lángost, a csokiba mártott gyümölcsöt, és a fajátékot az itthon maradt családtagjaimnak.

Szombat este 7 körül visszamentünk Mariához, és rém fáradtak voltunk, ezért jó sokat beszélgettünk, majd fél 10-kor összeszedtem magam, és a környéken kerestem egy helyet, ahol enni lehet. Találtam egy olasz éttermet, amit egy fura ázsiai-arab páros működtetett. A hely csúnya volt, az étel úgyszintén, a villa talán a legöregebb, leggörbébb amivel valaha ettem, de az ízek és illatok minden ilyen apró vizuális élményt elfeledtettek velem. Igen jó pasta-t ettem, és akkora adagot kaptam, hogy kettőnek is elég lett volna, mindezt itallal, borravalóval együtt 8 eurórért. Ami Bécsben olcsónak számít.

Vasárnap sorba álltam Frida Kahlo-ért. Nagyon profi kiállítás volt. Mindent megtudhattál róla, ha addig nem is tudtad volna, ki ő.

A festményei és a tusrajzai remekek voltak. Sajnos, kiállították a ceruzarajzait is, amiket szerintem csak vázlatoknak, vagy hasonlóknak szánt, mert azok, színvonalban, eszközhasználatban semmivel sem különböztek egy 10 éves gyerek próbálkozásaitól. Ez nagyon meglepett. Ami viszont még a festményeinél is csodálatosabb volt, az a róla készített fényképek. Nem hiszem, hogy sok olyan nő lenne Európában, aki képes lenne annyira izgalmas, erőt sugárzó, és nőies lenni, úgy hogy közben össze van nőve a szemöldöke és nyíltan felvállalja fekete bajszát, mint ő. Lehet, hogy ez az adottság csak egy másik földrészen élőnek adatik meg.

A tárlatról éhesen jöttem ki, és Maria javasolt egy kb. két percre lévő Bio-bárt, ahol ehetünk. Úgy gondoltam, egyszerűbb nekem igazodni az ő igényeihez, mint neki hozzám, ezért oda mentünk. Választottam egy menüt. A hely hátránya, hogy igen sokat kellett várnom az ételre, de amit kaptam, az nagyon finom volt. Jóllakottan már majdnem hajlítható lettem volna rá, hogy vega legyek. Ezek után végigrohantam a Leopold Múzeumot, végig is fotóztam, bár ott nem sajnáltam a  gyorsaságot, mivel technikailag nem sok varázst találtam. Mikor kijöttem, siettem a vasútállomásra, és nagyon sajnáltam, hogy az időszakos designe kiállítást, ami ingyenes volt, és mindjárt a Leopold Múzeum mellett, nem láthattam. A véletlen szerencse úgy hozta, hogy a mellettem ülő két idősebb házaspár viszont éppen a designe kiállításról jött, és vettek egy katalógust róla. Így kényelmesen végiglapozhattam az egész kiállítást. A vonatút rém hosszú volt, de sokkal tisztább, mint a magyar vonatok. Mikor átszálltam Nürnbergnél, már tele volt a hócipőm mindennel. De ismét szerencsém volt. Egy nyugdíjas, roppant értelmes házaspár ült le velem szembe, és szokatlan kedvességgel a hölgy megkínált egy friss pereccel. Örömmel elfogadtam, és hiányos német tudásomat próbára téve beszélgettünk. Ami nem ment németül, ment angolul, és ők mindent megértettek. Csoda!

Ennyi hát a nagy kaland.

P.S. Az infópontnál minden nyelven lehet várostérképet ingyen kapni, és a 24 órás jegy (amivel mindenen közlekedhet az ember) 5 euró (trafikban). Ez azért jó, mert a villamoson vett jegy ára, ami egy utazásra szól: 2 euró 20 cent

Elszántam magam és elmegyek egyedül Bécsbe. Otthon olyan közel laktam hozzá, mégsem tettem meg soha, hogy vonatra szálljak, és megnézzem, pedig szerettem volna. Most, hogy többszáz kilométerre lakom tőle, megyek. És művészekkel találkozom, és múzeumokat nézek, és gyakorlom hiányos angol és német nyelvtudásomat! És ezt, mindezt a férjemnek köszönhetem. Újra kezdem éreznia  szabadság szelét, és ez örömmel tölt el. Nem tudom,hogy így van-e, de én úgy érzem, kedvesebb is vagyok azóta. Bár az is lehet hogy nem. Ezt csak ő tudná megmondani.

Az előző heti magyar partim azt hittem csúnyán végződik majd, mivel a fele társaság nem jött el, de ennek ellenére nagyon jól éreztem magam, és egy igazán kedves házaspárt ismerhettem meg. Remélem, még több ilyen partit is szervezhetek, bár Dida mindent elkövetett amit egy ygerek elkövethet. Szétkente a csokis sütit, és a palacsintákat összenyalta, mielőtt megkínált volna vele valakit. De talán ettől csak még jobb volt minden.

Egyszeriben eszembe jutott, hogy enni kellene valami finomat.

Nehéz volt a választás: bajor perecleves vagy milánói makaróni? Végül a perecleves nyert, mert emlékeim szerint ahhoz nem kell külön bevásárolni. Tévedtem. Az előírt másfél deci sör nem szerepel az általános háztartásomban. Nem baj, megcsináltam anélkül. Nem tudom melyik tévedésem lett végül az oka, a kissé odaégetett hagyma? Vagy talán túl sok szerecsendió? Netán az újhagyma nem kellett volna bele? Egy bizonyos, a levesem egyértelműen hányásszagú lett. Először vizes lábszagra tippeltem, de minél inkább szagolgattam, azt kutatva, hogyan javíthatnék rajta, annál inkább egyértelművé vált, hogy mire emlékeztet. Egyből visszajött a terhességem eleje óta fel nem bukkanó hányinger. Leöblítettem az érzést némi pálinkával. Majd hosszasan szemeztem még az üveggel, s úgy véltem, sör helyett talán megteszi. Megkínáltam a levest is, adjonistent is mondtunk, és láss csodát, a dolgok mintha kezdtek volna jóra fordulni.

Didát nem lehet, vagy igen nehéz a konyhán kívül tartani, ezért beültettem az etetőszékbe, és egy íncsiklandó, ízletesen előgyártott, spenótos bébikaját tettem elé (12 hónapos kortól). Ilyet is csak a németek találhatnak ki. NO mindegy, megspékeltem némi gyöngyhagymával, és a megfelelő fegyvert is a kezébe adtam: egy kanalat.

Hogy kanállal egyem? Haha! Ismét anya a naiv. Fogta szépen a gyöngyhagymát, és belemártogatta a zöld trutyiba. Ahhoz képest, hogy gyönyghagymával kanalazott, egész kultúráltan, mondhatni kis felületen kente csak szét a spenótot, és a folyamat hossza és a főzésnek nevezett konyhában levésem időtartalma megegyezett.

 Sajnos, Dida meg van róla győződve, hogy a háztartás vezetésében neki is részt kell vennie. Ez nagyon kedves tőle, de dupla annyi munkát ad nekem.

Hétvégén bulit szerveztem, és kb 2 percenként pakoltam utána, hogy valamennyi rendszerűség maradjon a lakásban, mire jönnek a vendégek. Legközelebb a partit reggel 8-kor kezdjük, amikor Dida még csak felébredt.

Egy jó dolog van benne, hogy segít, mostanában kidobja a szemetet a kukába. Remélem nem lesz olyan, hogy kidobja azt is, amit nem kellene. De biztosan lesz. Piroska baba már egyszer elég gyanúsan hevert a kuka mellett a földön. Ma sem voltunk tétlenek. Én teregettem és mostam, ő pedig felvette a nyirkos pólómat, és újra pakolta a száradó ruhákat. Kidobott némi szemetet, és megetette a teknőst keksszel. Annak idején vettem egy nagyon csúcs-szuper, dezignés mosdótálat, tartóval, és azt gondoltam, ennél szebbet nem is választhattam volna a teknősömnek. Vérteknősöm egy hét után kikerült a nappaliból a konyhába, mert Dida molesztálta. Előbb csak a homokját kezdte szétteríteni a nappaliban, később kifejezetten teknős-levest készített. Kis merőkanalával kavargatta a szerencsétlent. Fajtáját tekintve, a lágyhélyú teknős egy vérszomjas, mindenre ráharapó fenevad, és Didát kellene féltenem tőle. Valójában Vérteknős (igen, ez a neve, mivel megvétele napján úgy megharapta az eladót hogy vérzett az ujja, pedig az átmérője a 3 cm-t ha meghaladta) csupán 6 cm átmérőjű, és mindentől rettegve folyamatosan a homokba ásva kuksol. Néha ránézek, az esetek 99 %-ában az orrlyukait látom. Semmi mást.

Ma Dida megetette. Szépen szólongatta, majd felé nyújtotta a kekszet. Megmagyaráztam neki, hogy Vérteknős nem szereti a kekszet. Erre Dida ma este kezembe nyomta a teknős eledeles dobozt. "Csavard le!"- parancsolta. Megígértem neki, hogy majd alszom rá egyet előbb.

Még nem értünk a végére a napi teendőknek, Dida kifolyatta a cumiból a vizet a szőnyegre, majd popsi törlővel feltörölte. Ezen nem változtatott az a tény, hogy nem csak a szőnyeg, ő is nyakig vizes lett. Még jó, hogy fürdés idő előtt történt. Apja bedobta a kádba, majd kijött, és elkérte az ecsetjeimet. 

Most éppen a kád oldalát pingálják. Néha nehezen tudom eldönteni, hogy a színezett szappan, amit vettem a kölöknek jó ötlet volt-e vagy sem. (Reklám helye: szappan helye DM) Annyi előnye mindenképp van, hogy Dida minden fürdés után gumicukor illatúan jön ki a kádból. :)

 Életem első önálló kertészkedésének eredménye 6 db érett, finom, íz-gazdag paradicsom lett.

Igaz, ezek csak ilyen két centi átmérőjű, Dida méretére szabott paradicsomok, de karácsonyig még biztosan lesz. Életem első paradicsombokra a nappali egyik sarkában kapott helyet, és nagyon büszke vagyok rá, hogy túlélte, eredményesen túlélte, hogy én vagyok a gazdája. Ugyan nem hiszem, hogy ellát minket egész télire, és megússzuk a bolti paradicsomot, de jól esik néha finom paradicsomot is enni télen, amiről tudom, hogy semmiféle vegyi anyag nincs benne.

Dida rengeteget pakol a lakásban, ami miatt eszembe jutott, hogy milyen nehéz lehet neki ilyen kicsinek lenni. A párnák, amikből előszeretettel készít tornyot, akkorák mint ő, és az asztal lapja, ahol néha csoki rejtőzik, éppen hogy csak szemmagasságban van neki. Így amikor lepakol róla, csak úgy vaktában kavar a kezével, hátha akad valami nagy fogás aznapra.

 Sportosra vettem a figurát és vettem egy sídzsekit télire. Olyan könnyű és vékony, hogy pusztán az keltett bizalmat bennem, hogy síeléshez árulják. Biztonság kedvéért vettem egy polár pulcsit is s nehéz napokra.

Amint kiléptem a boltból, magamra húztam új téli kabátomat, és hazáig leizzadtam a pulóverben. Másnap már csak egy vékony hosszú ujjú pulcsit vettem fel alá, és láss csodát, nem fáztam. A kabát kellemes meleget ad, és olyan könnyű benne mozogni, mintha rajtam sem lenne. Imádom. Már bánom, hogy nem vettem ilyet sokkal korábban. Évekkel korábban.

Nagyon menő piros, így illik a Nike cipőmhöz, ami szintén piros. Ezt ugyan ingyen kaptam, de ez is remek darab. 

Pechemre, két nappal később az idő  különös, meleg széllel lepett meg. Így a kint-lét a bágyadt napsugártól és ettől a különös, meleg széltől valami álomszerű, valószínűtlen hatást adott létezésemnek. A jó idő miatt új kabátom alá csak egy pólót vettem fel.

Ilyet azelőtt álmomban sem képzeltem el, hogy én, aki megfagy 15 fokon, november elején pólót húz a kabát alá, és nem három réteg ruhát, meg egy kötött pulcsit. 

Mivel Dida előszeretettel hempereg a falevelekben, ezért rá több rétegben került ruha. Úgy tűnik minden évszakban megtalálja a megfelelő eszközt, hogy csincsillásat játsszon.