Vigyázatlan voltam, mert elvette az eszem a boldogság. Kialakítottam a kerámiaműhelyemet a kisszobában, és nekiláttam "gyurmázni".
Első nap megengedtem, hogy Dida is ezt tegye, másnap már az ölembe is ülhetett és kicsit beleszólhatott a kompozícióba, de harmadnap már komolyan akartam dolgozni.
Harmadnap viszont már nem tudtam tőle mozogni, mert felültette magát a székemre, és mivel elé álltam, hogy az asztalhoz férjek, elkezdte átölelni a fenekem, vidáman azt kiáltotta: "buci párna!", és lefejelt.
Én meg kis híján az asztalt.
Dida olyan mint az "all in" a pókerben. Mindent visz.
Emiatt a lakásunk kaotikus. A legkevésbé sem mondanám rendetlennek, hiszen Dida gondosan megfontolja, mit hová tesz le. Csak éppen, termeténél fogva, mindent a földre tesz.
Most is éppen azt gyakorolja, hány és milyen hosszú tárgy fér el egyszerre a kezében, amit odébb tud vinni. Én gyanakodva figyelem, ahogy a kocsi poggyászrögzítő gumipókjával viaskodik. Lehet hogy megússza, még nem biztos. Már az is elég rémes látvány volt, ahogyan a takaróját az égbe emelte, és úgy ment, hogy semmit nem látott a takarótól. A takaróknak tipikusan az a jellemzőjük, hogy takarnak. Mikor mit.
