Beléptem ma a nappaliba, és azt láttam, hogy Dida megtette első lépéseit. Csupán játékból.
Belekapaszkodott az asztala szélébe, majd óvatosan elengedte azt. Kati baba a kezében maradt, abba jó erősen megkapaszkodott, hogy ereje el ne hagyja, majd, mint a kötéltáncos, megindult előre. Megtett három lépést, majd elégedetten a földön heverő hatalmas párnára vetette magát. Még nem vett észre, én pedig döbbentem álltam az ajtóban. Azt hittem, csak tréfál. Majd visszamászott az asztalkához és megismételte. Újra, és újra. Nem kért az én segítségemből. Nem volt szüksége anyja ölelő karjaira és vidám biztatására.
Elindult, egyedül.
