Pelenka, Bili

  A gipszkarton fal rettenetesen elszívta az erőinket, de ezen a héten Dida hajlandó 6-7 órát aludni fürdés után, ami igen nagy ajándék.

 A lakás nem alkalmas arra, hogy elkülönítsük a gyereket egy gyerekszobába (bár még nem is tartom ésszerűnek). Így a fal most így osztotta fel a lakást: van egy világos szoba, amiben a ruháink vannak, ahol alszunk, ahol az akváriumaim vannak, itt maradt egy nagy szőnyegnyi tér, ahol teregetek, és ahol majd a gyerek csúszhat-mászhat, játszhat. Ez a csendes szoba. A másik, a zajos-mulatós szoba, ahol a könyveink vannak, a konyha, a nappali, a számítógép. Itt lehet nekünk a fürdőbe menni, játszani, filmet nézni, társaságot fogadni, főzni, mosogatni, és felnőtt dolgokat csinálni, miközben a másik szobában a gyerek zavartalanul alszik. Illetve nekem hajnalban császkálni, míg a többiek alszanak. Alig hallatszik át valami, ez nagyon nagy áldás.

 Ma hajnali 5-kor végre megfestettem a zöld sarkot a lakásban. Sajnos az első színkeverésről csak akkor vettem észre, hogy mégsem az igazi, mikor már félig megfestettem a falat, de az új keverés már tökéletes almazöld lett.
Az ember reggel hétkor meglepett az asztal tetején, ahogy a hibákat javítgattam, és egy artikulátlan „atyaég” jött csak ki a száján.
Megkérdeztem: "Mi a baj, nem tetszik a szín?"

Mire megkérdezte félig csukott szemmel: „Te miért nem alszol?”
 Attól tartok, amióta kipihentem a szülést, és afölötti sokkomat, hogy az a gyerek már mindig itt lesz, míg világ a világ, megint túl sok az energiám, ami hajnali császkálásokban vezetődik le. A fal kitűnő dolog ilyenkor, bárcsak a fal zajos fele egy műhely lehetne!
Minden tervem megvalósulhatna hajnali 4 és 6 óra között!

2009.05.27.

Jelenleg Turán vagyunk anyósomnál, holnap megyünk haza, és teszünk mindent a helyére. Az emberem azt mondta, igen furán néz ki a lakás fallal, ami szerintem, azt jelentheti, hogy rettenetes, de szükséges rossz, mert egy légtérben folyton lábujjhegyen jártunk a gyerek körül.

Vasárnap mindenki megnézte a lányt. Sári, az egyetlen lány unokatesó, 5 éves, és már nagyon várta, hogy játszhassanak Dalmával, és meg akarta etetni cukorkával, beültetni a játék-babakocsijába, mert éppen beférne, odaadni neki a plüssbárányát, olvasni vele mesekönyvet, és egyáltalán, abajgatni. De persze elmagyarázták neki a szülei, hogy még nincs foga, nem tartja a fejét, még nem érdeklik a mesekönyvek, és hogy nem szabad összetapogatni, majd később.

Jánoska (az egyik fiú unokatestvér az ötből) tartózkodóbb volt, ő nem akarta játék babának használni, csak nézte nagy szemekkel, és ott sündörgött körülötte.

Pár hónap nem alvás után az első hetek eufórikus állapota megszűnik. Már nem emlékszem, mi történik éjszaka. Laci sem emlékszik. Az biztos, hogy a szigorú elvet, mely szerint a gyerek mindig a saját ágyában alszik, már többször megszegtük. Pár órás mélységes mély álmomból nem egyszer ébredtem arra, hogy fogalmam sincs hogyan került a gyerek mellém az ágyba, a mikor pedig végképp örök rejtély marad. Előfordult már, hogy Laci ráfeküdt, és a pöttöm babát hatalmas karja alól bányásztam ki, s Laci fel sem ébredt rá, amikor odébb löködtem. Az sem meglepő már, ha hajnalban, mikor felébreszt a gyereksírás, az ágyában találom, pedig legutolsó emlékem szerint elaludtam szoptatás közben.

Még terhesen beszereztünk egy légzésfigyelőt a kiságyba, mert az mennyire fontos, mondták az okosok, és nem lehet nyugodt egy szülő, ha nincs ilyenje. Mi két hét után eltüntettük az ágyból, mert éjszaka, amint kivettük az ágyból a gyereket, iszonyatosan sípolt. Mindig elfelejtettük kikapcsolni időben. Félkómásan örülsz, ha nem kell még a sípolással is törődni, bőven elég a sírás. Még nem tudom, mikor alszom át újra az egész éjszakát.

2009.05.25.

Tegnap este az "aludjál-nesírjál" kezdetű nagyszerű altató mantra átalakult "aludjál-nesírjak" kezdetűvé, miután rájöttem, a kisbabák nem csak pisilni tudnak sugárban, de kakilni is.
Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy magam is meglepődtem, a párom megkérdezte: „Mi a baj, nem az a mottóm, hogy egyszer mindent ki kell próbálni?”
Megbeszéltük, hogy az elugrás nem jó reakció, mert engem könnyebb kimosni a sz*rból, mint a szőnyeget.
Persze ma reggel megint egy angyal, Elszántan igyekszik tartani a fejét. Ezek az erőpróbák általában hatalmas lefejelésekkel végződnek. Már annyiszor lefejelte a mellkasom, hogy meg sem tudom számolni, de ha a karomba próbálom fektetni, akkor visít, hogy neki ez már nem elég izgalmas. Ilyenkor vérig van sértve.

2009.04.10.

Három hét tapasztalat után azt tudom mondani, hülyeség bezárni egy anyát egy gyerekkel a lakásba, mert akárhogy is szereted azt a kölköt, igen kialvatlan és fáradt az ember lánya, és ez által ideges leszel pár hét után, nem is kicsit. És akkor igen jó megszökni akár csak két órára is, hogy utána megint boldog szülőként térhessen haza, akinek egy csodaszép és édes gyereke van, nem, pedig egy kis terrorista, akit ki kéne dobni az ablakon.

Bár a mienk meglepően jó baba, nem sír össze-vissza feleslegesen, és nem hasfájós.

Sokan mondják, hogy szülés után 6 hétig felállni sem bírtak, én meg itt rohangálok, mint a veszett fene, már két hete.

Jó, ha mondjuk, leülök a kemény földre, és ott maradok kicsit, akkor rájövök, mekkora hülyeséget csináltam, mert a medencecsontom ilyenkor darabjaira akar hullani, de ez legyen a legnagyobb gondom.

2010.04.22.

Meglett.

Az apja megrendelte húsvétra, hát megkapta. 2009. Április 12-én, húsvét vasárnap.

Gondoltam szórakoztatásképp írok a szülésről, mert az is egész vicces volt.
Persze egy szüléshez képest. :)

Mivel Didának esze ágában sem volt már egy hete előbújni, szombaton elhelyeztek a nőgyógyászaton.

Valahogy úgy gondoltam, a doki csak nem olyan elvetemült, hogy húsvétkor akarjon a kórházba rohanni hozzám, mikor otthon is ünnepelhet. De tévedtem.

Hajnalban arra ébredtem, hogy valami más. Bizonytalan voltam, most kell már szólni, vagy még nem? A szobatársam viszont kikelt magából, és rám parancsolt, hogy azonnal riadóztassak mindenkit, nehogy ott szüljek meg neki. Euért az ügyeletes doki megvizsgált, de azt javasolta, aludjak még.
Hát én aludtam is, aztán délelőtt számoltam a fájásokat, ahogy kérték. A párom bejött, kártyáztunk, aztán délután felhívtam a szülésznőt, hogy most már szerintem alakul a dolog, mert néha kapaszkodnom is kell a széktámlába. De azért aránylag elviselhetőnek éreztem a dolgot, így kártyáztunk tovább. Az orvos is felhívott, mondtam neki, á, semmi baj, csak csendben szenvedek.
Mondta, akkor ő is jön.

Mikor megérkezett a szülésznő 4 körül, még javában kártyáztunk.
Láttam rajta, hogy elbizonytalanodott azt illetően, hogy ez most vaklárma volt-e vagy sem, de aztán a fájásom meggyőzte, hogy ideje lenne átsétálni a szülőszobába. Azért még befejeztük a partit, mielőtt átmentem volna.
Ott mindenki örült, hogy milyen szépen haladunk, és némi burokrepesztés után bedobtak a fürdőszobába, hogy relaxáljak, meg ilyenek. Mert a Szent Imrében ilyen humánusak, meg alternatívak.

Ekkor rájöttem, hogy teljesen feleslegesen tettem be hálóinget a szüléshez. A zuhanyzóban felakasztottam, és aztán az ott is maradt.
Aztán arra is rájöttem, hogy ha egy méterre van a vécé a zuhanyzótól, az kutya messze van, ha az ember vajúdik a vécén, de úgy igazán. És aztán arra is, hogy a meleg víz nem tudom kinek segít, de nekem nem hiszem.

Úgy éreztem végleg ottfelejtettek, és én a vécén fogok megszülni. Szerencsére nem így történt, a doki bekukkantott, hogy kijönnék-e? Kezembe nyomott egy lepedőt. Vállamra vetettem, és a doki megjegyezte, milyen jól áll. Még volt erőm viccelni (bár hogy hogyan, azt nem tudom), és kicsit billegetve magam, közöltem vele, hogy tudom. :)
Bementünk hát a szülőágyra, ahol is az ággyal szemben egy borzalmas tájkép volt, ezt szóvá is tettem, mire megbeszéltük, hogy legközelebb lecseréljük egy szebbre, sőt, mivel nem szeretem a kék színt, a falat is átfessük a dokival szülés után. A Szent Imrében minden szülőszoba egy normál szoba hatását igyekszik kelteni. Ekkor a doki megtippelte az éjféli babát, amin én igen felháborodtam, hogy tudja ki vár erre éjfélig, nincs nekem ennyi türelmem. De a szülésznő azt mondta, előbb is meglesz. És meg is lett, este nyolc után. Nyolckor én csak azt láttam, hogy igen mosolyog mindenki, és a szülésznő bokán rúgja a dokit, hogy ugye megmondtam, hogy nem várunk éjfélig.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy ez a kis vakarcs csak ordított, hogy wá-wá, és amint az apja kézbe kapta, elhallgatott, és láttam rajtuk, hogy teljes szerelembe estek egymás iránt. Én persze csak egy adag pisit kaptam a hasamra tőle, az apjától meg azonnal elájult. :)
Sajnos, nem ment minden zökkenő mentesen. Mikor eljött az idő, Dida kizökkent. Szó szerint lepottyant a szülőágyra. Nem volt idő elkapni, úgy sietett.

2010.04.07.

Még az elején hajlottunk rá, hogy tudományosan neveljük a gyereket, de
aztán a nagy "szépen beszéljünk a gyerekkel", meg "olvassunk mesét,
meg hallgassunk komolyzenét, hogy okos legyen", meg "együnk egészséges
ételeket, hogy szép legyen" teóriákat mégsem tudtuk komolyan venni. És
bár pár hónapja tudjuk, hogy lány lesz, a párom már 3 hónapos kora óta
kategorikusan kicsi lányomnak szólítja, s bár a nevét már még annak
előtte kiválasztottuk, valahogy mégis "a gyerek" és
részemről még a "lányod" titulus maradt, ha beszélünk hozzá, vagy
róla. Szóval, igazából úgy nő, ahogy tud, minden fakszni nélkül
szegény, semmi kultúrát nem nyomunk a fejébe, csak nődögél, mint egy
kis csalán. :))) Gyanítom, hogyha meglesz, sem neveljük majd túl tudományosan, lehet,
hogy nézünk majd idegen nyelven meséket, meg nyúzhatják az unokatesói
hétvégente, meg ilyenek, de nem hiszem, hogy elviszem majd 1 évesen
Kodály zenebölcsibe, meg baba-angolra, meg úszni, mint amiket hallok
itt baráti körökben. Hanem majd cipelem a világban szerteszét, aztán
ami ragad rá, az ragad. Némi kultúrát valószínűleg így sem fog
megúszni mellettem.

A vasárnapi nagy családi összeülésnél a két 5 éves gyerek (másik sógornőmnek kislánya van, meg
két nagyobb fia) igen sokat kérdezgettek Dalmáról. Pl.: mit csinál, ha
ők dudálnak neki? Megijed? És ha megijed sír? És ha rosszalkodnak,
megijed?
Mondtam nekik, hogy nem sír, de nagyot ugrik.
Erre megijedve megkérdezték: „De ugye azért most nem jön ki?”
Mondtam nekik, hogy nem, de ha énekelnek neki, táncolni fog odabent,
mire nagyon lelkesen énekeltek neki párat.
Majd megkérdezték: „És ha felkapcsoljuk neki a kisvillanyt, mit csinál?”
Hát ilyen nekem sosem jutna eszembe, hogy felkapcsoljam neki a kisvillanyt.
 

2010.03.16.

Szörnyű vágyaimnak nem tudtam nemet mondani a napokban, és vasárnap
elvitettem magam az emberrel a halbörzére, ahol pár havonta
összegyűlnek a fanatikusok csere-berélni, beszélgetni. És megismertem
egy férfit, aki zen-kertekről tanít a buddhista főiskolán. Ez már
önmagában roppant érdekes, úgy vélem, de mindezek felett,
felajánlotta, hogy szálljak be egy kis csoportba, akik Indonéziából
rendelnek itthon nem fellelhető halfajokat, egész jó áron, és nem
tudtam neki nemet mondani. Vérszemet kaptam.
Így könnyen meglehet, hogy az új halak és a baba, kb. egyszerre
érkeznek meg kis hazánkba. Roppantul izgulok, hogy előbb érjenek ide a
halak, és legyen időm beszoktatni őket, mielőtt megszülök.
Lehet, hogy a terhes nőkre jellemző kívánóság így jelentkezik nálam? :)
 

2009.12.30.

Anyám kapcsolatai révén, rendelési időn kívül ma reggel 4D-ben megnézhettem, hogy a gyerekemnek bizony puncija van, és szereti a szájába tömni a kezének minél nagyobb részét. Nincs se nyúlszája, se kevesebb végtagja, se egyéb jel, ami arra utalna, hogy átlagos kisbaba helyett hétfejű sárkányt hordoznék, ez persze a jellemére még vonatkozhat. :)

Az is jól látható volt, hogy szemérmesen összecsukja a lábát, pislog, nyámmog és pisil, szóval, már mindent tud, ami kell a túléléshez. :) )

Szorult belém annyi kultúra, hogy ne kobozzam el a készüléket az orvosnőtől, mikor bekapcsolta a monitort az ultrahangon, és már húsz perce azt ecsetelte, hogy nézd, hogy pislog, meg hogy, ott az orrocskája, milyen édi, én meg még mindig nem tudtam, hogy fiú-lány-hermafrodita, vagy mégis mi, és hogy megvan-e mind a 10 ujja, pedig ezek jobban érdekeltek.

Végül csak kiderült, lányunk lesz. Diós Dalma. A karácsony utáni 4d-s ultrahangról még videó is készült, waw. Azzal riogatjuk az ismerősöket, ha rosszak, hogy megnézetjük velük a dögunalmas félórát. :)

Otthon anya megnézte az egész uncsi videót, aztán este megint, és mivel mi addigra már visszajöttünk Pestre, felhívott, hogy a gyerek álla tisztára a mamámé.

Majd lefordultam a székről, hogy ezt a bődületes baromságot, mikor a felvételen örülünk, ha arra rájövünk, hogy éppen mijét nézzük, nemhogy még azt is meg lehessen állapítani egy 7 hónapos magzatról, hogy mije kire hasonlít.

2009.09.22.

Laci elhatározta, hogy babakönyveket fogunk olvasni, így elkértük a tesói könyveit. Ági lelkesen oda is adta mindet, az egyiket örökbe. Tegnap el is kezdtük olvasni, de én kiakadok attól, hogy kézenfekvő baromságokkal traktálják az ember agyát. Szóval, mondtam az embernek, hogy a szülésre, úgysem lehet felkészülni, ha szükségem lesz tanácsra, akkor csak a meglévő problémára koncentrálok. Könyvek nélkül sem halt ki az emberiség, és ez nekem elég.

Azt hiszem ez is olyan dolog, mint az életben minden, hogy nem olyan, mint amilyennek hittük, sokkal a macerásabb. De mikor látom az ultrahangon, az olyan jó! Nekem hiányzik az, hogy ne csak tudjam a létezéséről, hanem tapintható is legyen, látható legyen.

Nagyon várom már, hogy akkora legyen, hogy érezzem a mozgását, mert ez szerintem sokkal személyesebbé fogja tenni a kapcsolatunkat.

2009. 09.16.

Egy barátnőm rettenetesen kíváncsi volt, milyen terhesnek lenni, és hogyan nézhet ki most a baba, ezért velem jött egy vizsgálatra a doki magánrendelőjébe. Nagy lelkesen megnézte ultrahangon, de rossz volt a dokinál a képfelbontás (nem úgy, mint a rendelőintézetben), így a barátnőm leszögezte, hogy ez olyan, mint a krumplifőzelék. Kb. az óta hívom Lötyinek.

A napok java részében jól elvagyunk egy testben, két lélek. Este viszont már nyűgös vagyok, mert elfáradok. A kölök általában az esti órákat választja arra, hogy feszegesse a határait. Vagyis a hasam. Ezen a kellemetlenségen csak a pihi meg a kézrátétel segít valamennyit.

Ennek az időszaknak az a legszebb része, amikor megnézhetem ultrahangon! Sajnos apukák nem mehetnek be, pedig irtó nagy élmény látni, ahogy már megvan mindene, és össze-vissza kavar a kis kezeivel. Még a hátát is megfeszíti, mint a már kint lévő babák. Most legutóbb megpróbált elevickélni a doki elől, bebújni valami izmom vagy mim mögé. És látszik az agya, meg az orrcsontja is. :)

Az orvos szerint nagyon mozgékony gyerek, nem mindegyik ilyen kis élénk. Azt hiszem, ha kijön, igen vagány kisbaba lesz.

Még sosem volt ilyen közeli élményem pocaklakóval azelőtt.

Nagyon furcsa, hogy még ennyire nem kézzel fogható. Azt hiszem, sokkal viccesebb lesz, ha majd érzem, ahogy mozog benn, mert akkor nem csak tudok majd a létezéséről, hanem meglesz a napi kontakt is.

2009.09.20.

Még 3 hónapot várnom kell, hogy eldöntse saját nemi identitását. Remélem azért sikerül neki. :)

A neveket már kiválasztottuk: Diós Dalma, vagy Diós Levente lesz. A keresztelőn az egyházi neve (amit csak a pap miatt kell kitalálni) Menyhért vagy Noémi. Azt beszéltük meg az emberrel, hogyha ő ragaszkodik a gyerek megkereszteléséhez, én akkor választhatok egyházi nevet neki.

Én szerettem volna valami számomra nagyon romantikus fiúnevet választani, mint a Ders, de Laci azt mondta, oké, hogy magyar neve legyen, de ne hangozzon böfögésnek. Ekkor találtam rá az igazi mesehősi, herceghez illő névre: Diós Deli Vitéz. Esetleg Diós Deli Levente. Kedves férjem felhorkant. Így összegyűrtem és kidobtam az ablakon az ötletet.

2009. 09.10.

Immár 12 hete vagyunk egy testbe zárva. Rettenetesen nyúzottnak érzem magam, és nem érzem, hogy ez valaha is el fog múlni. Éhes vagyok, de ha töltött káposztára, vagy sült csirkére, vagy csak simán egy levesre gondolok, elfog a hányinger. Már a gondolat is büdös.

Néha megkísérlek főzni Laci kedvért is, meg azért, hogy ne halljak éhen, de mire elkészül, ránézni sem bírok, és inkább elmegyek sétálni, csak hogy ne érezzem a szagát.

Gondoltam, ideje írni egy dalt. A panaszos nő dala lenne a címe. A szöveg valahogy így szólna:

Külön paplant nekem,

Ne érjen hozzám senki sem.

A karod nehéz, szívem,

A szagod is hirtelen.

A gyomrom horpad, a mellem feszül,

7 hónap múlva, vajon ki szül?

Ezt a csodálatos strófát hódolatom jeléül odaadnám Dolák-Saly Róbertnek, zenésítse meg kedvére.

2009.09.14.

Ezek miatt a gyötrelmek miatt az elején kis genyának hívtam a gyereket, de mostanra Lötyi lett. Túléltük az első trimesztert, és már nem viselkedik rosszul, és egész fitt vagyok, bár éjszaka, meg a villamoson rázkódva érzem, ahogy lötyög a sok lében. Még nem látszik rajtam, hogy létezik, bár, soha szűnni nem akaró pattanásaim eltűntek, és most olyan szép a bőröm, mint soha életemben azelőtt.

Fiú lesz, vagy lány? Már az egész baráti körben mennek a fogadások, mint lottósorsolás előtt, hogy mi lesz. Minket, a szülőket izgat a legkevésbé.
Laci is azt mondta, hogy majd eldönti, ha felnő.
Egy szó, mint száz, várjuk, nagyon várjuk.

Tegnap este mégis azt mondtam az embernek, én inkább kiskutyát szeretnék.

Hazaérve a nyaralásból szinte ki sem csomagoltunk. Az embert kiküldte a cég Németországba két hétre. Persze mentem vele. Gyönyörű tóparti, erdős-mezős falucskában kaptunk szállást. Minden nap kifeküdtem a tó partjára napozni, olvasni, friss levegőt szívni. Soha azelőtt, és soha azután nem éreztem úgy a tó illatát, mint akkor. Attól függően, hogy melyik részére ültem a partnak, éreztem a moszat, a hattyúürülék, a nedves toll, vagy a halak jellegzetes illatát lengeni magam körül. Ha az erdős felére ültem, gyakran fű, virág, vagy szeder illatot éreztem. Mikor kicsónakáztam a tó közepére, annyira körbelengett a tó intenzív moszat, hal és vízinövény szaga, hogy ha becsuktam a szemem, azt képzelhettem, hogy belemerülök a vízbe, és a mélyén lebegek, a fenéken sétálgatok.

Hazaérve Pestre természetesen felkerestem egy nőgyógyászt. Mivel évek óta sem beteg nem voltam, sem gyógyszert nem szedtem, találomra választottam egyet a kerületi rendelőintézetben.

Az első doki, akihez elmentem, kellemes ember volt. Közöltem vele, az a gyanúm, terhes vagyok. Mikor kiderült, hogy igen, megkérdezte, megtartom-e.

Én közben öltözködtem, és mivel bele sem gondoltam abba, hogy nem tartom meg, nem értettem mit is kéne meg vagy nem megtartanom, ezért igen értelmesen visszakérdeztem:

„Mit?”

„A gyereket.”

„Ja, azt meg.”

Az első ultrahang szerint április bolondja lesz. Remélem, meg tudom beszélni a kölökkel, hogy azért ennyire ne komolytalankodjuk el a dolgot.

Ez volt a „vicces rész”. Csak ez után jött a neheze. Én azt gondoltam, szülni, a világ legtermészetesebb dolga, minden állat képes rá, s nem kell ahhoz sok fakszni.

Nos, nagyot csalódtam, mikor az első orvosi vizsgálat után, megkérdezték: választottam-e már orvost? Védőnőt? Szülésznőt? Voltam-e vérvételen? Hüvelyi ultrahangon?

Én meg csak kapkodtam a fejemet, hogy: „Mi!? Erről nem volt szó!”

A következő hetek azzal teltek, hogy mindenkit megkérdeztem, melyik orvost ajánlja, én személyesen elmentem négyhez. Elrohangáltam az összes helyre, amit a magyar állam megkövetel. Közben küszködtem a gyengeséggel, folytonos hányingerrel, a szagokkal, a feszülő melleimmel, a bőrömmel, ami hirtelen érzékeny lett borostára, borotvára, ruhára, mindenre.

Szóval, úgy érezem, ez nem fer. Miért nem hagynak nyugodtan kismamának lenni, és otthon fetrengeni valami nyálromantikus film előtt hókását és gyümölcsöt eszegetve (mert az nem büdös).

A sok utánajárásnak az lett a vége, hogy visszamentem ahhoz a dokihoz, aki először megvizsgált, mert fesztelennek éreztem magam mellette, nem úgy, mint addig bármelyik nőgyógyász mellett, akiktől általában kirázott a hideg. És a neve is olyan vonzó, dallamos, mint egy regényhősé.

Gyerekvállalás? Valahogy így kezdődött:

”Könnyen meglehet, hogy külföldi kicsapongásaim korlátozódnak.

Némi napok óta tartó enyhe hányinger és egy teszt eredménye szerint reprodukálom magam. :)

A család még nem tudja, mert kissé világjárók vagyunk mostanában, és még orvosig nem jutottam el. :) )

Persze az emberem totál odavan meg vissza. Azt se tudja, mit tegyen. Szerintem, ha tehetné, kihordaná ő a babát. :) )

Tavaszi másolat lesz, ami kicsit bosszant, mert a nyáriakat szeretem, de ettől függetlenül megtartjuk, és szeretnék jelentkezni a Doktori képzésre.
Jelenleg erről egészen biztosat nem tudok mondani, mert Barcelonában nyaralunk, és rengeteg a megnézésre váró múzeum.

Egy felejthetetlen és rendkívüli művészpalántától, akinek már vannak levelei.”

Ebben a levélben beszéltem először arról, hogy kettőnkből három lesz. Természetesen egyik legkedvesebb barátom kapta meg a hírt először.

Mikor ezt így közöltem a barátommal, még fogalmam sem volt róla, mit vállalok be azzal, hogy megtartjuk a gyereket.

Erre a bejelentésre kaptam egy levelet tőle, mely valahogy így nézett ki:

„Helóóóóóó!!!!

Ezek szerint TERHES vagy????? Megint lemaradtam valamiről??:-))) A gyerekeim pocaklakó korára alig emlékszem, lévén van egy évszázada is, hogy az történt. Bár annyira azért igen, hogy a feleségem hasára tapasztottam a számat és bukott Mozartként énekeltem nekik a teljes repertoáromat. A bocibocitarka szösszenettől az örömódáig. Szerintem használt, faja gyerekek lettek.

Addigra meglesz a művészpalánta levele....ö......vagy gyümölcse. Vagy mid is lesz tulajdonképpen???:-)))”

A család többi tagjának nagy élvezettel, és változatosan fondorlatos módon mondtuk el a nagy hírt.

A szokásos nagycsaládi vasárnapi ebéd után Laci nagyon komolyan odament anyósomhoz, és így szólt:

„Anyu, elfér nálatok a csocsó asztalunk? Mert akkor elhoznánk. Kell a hely a kiságynak.”

Mire ő:

„Jól van fiam, hozzad.”

Azzal pakolta az asztalt, és a konyhát tovább. Az egész család pár pillanatig csendben volt, és emésztett, majd elkerekedett szemekkel nézték Laci kaján vigyorát. Majd hirtelen anyósom is megállt tállal a kezében, és párszor koppant. Majd leesett neki, hogy Laci mit mondott.

Nos, anyámnak és apámnak sem ment a feleszmélés gyorsabban, mivel anyámat elhívtam Pécsre (már nem emlékszem milyen apropóból), elmentünk ebédelni a kedvenc éttermembe, és hagytam, hogy meséljen a barátnője unokájáról, hogy milyen cuki, meg szép, meg okos.

Mire megkérdeztem tőle:

”És te nem akarsz nagymama lenni?”

Mire ő:

„Micsoda? Hogy én? Hogy azt mondják nekem a barátnőim, milyen öreg vagyok már, és lenagymamizzanak? Dehogyis!”

Erre én:

„Hát már késő. Az leszel.”

Szerintem, még az én sült csirkém is látta a döbbenetet az arcán. De aztán nagyon örült, és attól kezdve jött a jujj-de-izgi, és a nehogy-valami-baj-legyen korszak.

A szüleim nem élnek együtt, de apám mindig eljön beszélgetni, ha anyámat meglátogatom. (Közel laknak egymáshoz, így ez a legkényelmesebb.)

Mondtam is neki:

„Apám, aztán gondoltál-e már unokára?”

„Én? Még csak az kéne, hogy a fiam ilyen fiatalon ilyen hülyeségbe keveredjen! Hiszen még azt sem tudják a lánnyal, hányadán állnak egymással!”

(Rövid magyarázat: van az új házasságából két fia.)

Ez a két mondat még csak a kezdete volt apám hőzöngő áriájának, mikor aztán nem bírtam tovább várni, és közbekotyogtam:

„Apa, van egy férjezett lányod is.”

„Ja! Tényleg!” – majd rám nézett – Aha! Na, jól van.”

Ezek után már azt is elmesélem, hogy mi hogy tudtuk meg.

Minden Barcelonában kezdődött.

Hónapokkal előre leszerveztem a barcelona-i nyaralást. Régi vágyam volt eljutni Spanyolországba, megízlelni a spanyol kultúrát. Úgy időzítettem az időpontot, hogy ne csak kultúrálódni, fürödni is tudjak a két hét alatt. (Szerintem minden nő sejti mire gondolok). Elég bosszús voltam, mikor késett, így bepakoltam a „felszerelést”, de még nem fogtam gyanút.

Az első hét remekül telt, de vasárnapra mintha kicseréltek volna.

A szállodai szobában punnyadtam, semmihez sem volt kedvem, enni nem bírtam, hányingerem volt. Mikor Laci kimondta Gaudi nevét, csak nyammorogtam.

Ekkor Laci megfogta a homlokom, nem vagyok-e beteg, mert normális esetben Gaudi neve hallatán felpörgök, és „menjünk, szaladjunk” felkiáltással vetem magam a kultúra rengetegébe. Laci így hát Roden-i mozdulatot tett. Leült töprengeni.

Majd összeállt benne a kép, és óvatosan megkérdezte: „Mi lenne, ha vennénk egy terhességi tesztet?” Vettünk.

A kezem remegett, én nem is mertem megnézni az eredményt. Pozitív lett. A következő is. A második héten barátságot kötöttem az örök hányingerrel, gyakorta pertut ittam vele, no nem rummal, jégkásával. A jégkása volt talán az egyetlen dolog, amit nem találtam büdösnek. Barcelonát azóta is A Büdös városként emlegetjük.