2009.12.29.
Dida egyre többet próbál beszélni. Szombat reggel, mikor hazaértem, lelkesen kiáltozta, hogy: „Cici! Cici!”
Mikor kifaggattam, hogy mit csinált apával előző este, igen megeredt a nyelve, amit, ha akarnék sem tudnék elismételni, de láthatóan élvezi, ha reagálunk a mondandójára, és igen céltudatosan próbál fura dolgokat kimondani.
Didát megpróbáltuk rávenni, hogy tanuljon meg kúszni, és messzebbről hívogattuk, csalogattuk, amit nem értett, hogy mit akarunk, de egy idő után jó lendülettel hátrafelé learaszolt az ágyról. Azt hiszem az irányvétel még mindig nem tökéletes.
Így hát, mászni még nem tud, de futni! Azt aztán eszméletlen lelkesedéssel teszi bármilyen formában!
Néha úgy fut, hogy a hóna alatt fogom, és tartom a föld felett, néha csak úgy rohangálunk vele a lakásban, vagy hozzáfutunk, eltúlzott mozdulatokkal kalimpálva, és kiáltozva, hogy hú, de futunk, és ő fektében fut, vagy nekiáll hasra dobni magát, de olyan sebesen, mint a csík, majd büszkén ránk néz, hogy: na ugye!
Ma elkapott a tettvágy, és elkezdtem megalkotni lakásunk tizednyi mását, hogy teret és gyerekszobát dizájnoljak magunknak, amiben Dida is lelkesen segített, elcsente a ceruzát, néhány hungarocell darabot, segített mérni a vonalzóval, rácsapott a lapokra, amiket kivágtam falnak, és izgatottan nézte, mit művelek.
Próbáltam megmutatni neki, hogy kell rajzolni, de csak addig jutott, hogy megkóstolja a ceruzát, majd a papírt, amit végül Ditta, mikor megérkezett, gyengéden kiszedegetett a szájából. Neki bezzeg sikerült, mert a gyerek tátott szájjal nézte, milyen csodálatos vendége van, aki szórakoztatja őt.
Nagyon szeretek még olyan gusztusos dolgokat is tenni, mint Dida elrejtett ajándékait megkeresni. Nincs is jobb, mint egy agyon szopizott kifli csücsök kidobása a kanapé réséből.
