Ma derült ki, hogy Laci hétfőn indul Németországba, immár végleg és 100%-osan biztosan, szóval, egy hónap múlva a lakás üresen fogja várni albérlőjét.
Már csak pár hét, és kiköltözünk Ambergbe.
Holnap kiköltözöm a lakásból, és átadom a terepet az albérlőknek.
Egy napi hirdetés után sikerült egy kedves fiatal párnak kiadni a lakást.
A tesztek szerint nem vagyok allergiás semmire, mégis, az új allergia elleni gyógyszer, amit kaptam, minimalizálja a tüneteimet.
Ez a hét a dobozolásról szólt. Izgalmasra, és mozgalmasra sikerült, bár voltak nem kívánt következményei. Például rájöttem, hogy a dolgok 70 %-át sosem használtuk. Pozitív hatása a költözésnek, hogy Németországba csupa hasznos dolgot viszünk csak, megújulva, felfrissülve, és Dida is úgy mászik már, mint a csík. Ma, életében először a nappaliból átmászott a szobába utánam. Gondolom végre látni akart.
Rengeteg doboz lett az eredménye ennek a hétnek. Igazi dobozhegyek magasodnak mindenfelé a lakásban. Időnként hajtóvadászatot indítok, hogy a hegyek között ráleljek Didára.
Elképzelhetőnek tartom, hogy időnként eldobozoltam az etetési időt, mert egyik ilyen „hol a gyerek?” felkiáltásom révén ráleltem, amint egy kupac mögött spagettivé tépdeste a papír törlőkendős gurigát, majd szépen összecsipegetve megeszegette. Azt már nem figyeltem meg, talált-e paradicsomszószt hozzá, mert azon lendülettel rávetettem magam, s egy elegáns bűvész trükkel kicseréltem a papírt élelemre.
Másnapi hajtóvadászatom alkalmával nagyon megörültem, hogy megtaláltam egy kupac árnyékában, s vittem az ágyába, hogy eljárjunk a délutáni alvás ügyében. Ahogy mentem az ágy felé, édes vaníliaillat csapta meg az orrom. Körbe néztem, de elképzelni sem tudtam, ki és hová rejtette a sütit. Ahogy fecsegek a kölöknek, gyanút fogok. Szóra bírom Didát, és leheletéből csak úgy ömlik a vanília, mint gyerekkorom kifordítható sütibabáiból (Citronella, Eperke és társai), amilyenek minden rendes kislánynak voltak. Nem értettem a dolgot. Letettem a kiságyba, és nyomot olvastam. Eredménytelenül. Pár órával később elmozdítottam az éjjeli szekrényünket, és mögötte találtam a vanília illatú ajakíromat. Illetve ami maradt belőle. Valaki fogminta vételre használta, mert az egy centis csonkon 4 jól kivehető fognyomot találtam.
Elégedetten bólintottam rá, hiszen ezzel helyre billent Dida biológiai egyensúlya. A papír szorulást, az ajakír hasmenést okoz, tehát, most már minden a legnagyobb rendben van.
Holnap kiköltözöm a lakásból, és átadom a terepet az albérlőknek.
Egy napi hirdetés után sikerült egy kedves fiatal párnak kiadni a lakást.
A tesztek szerint nem vagyok allergiás semmire, mégis, az új allergia elleni gyógyszer, amit kaptam, minimalizálja a tüneteimet.
Ez a hét a dobozolásról szólt. Izgalmasra, és mozgalmasra sikerült, bár voltak nem kívánt következményei. Például rájöttem, hogy a dolgok 70 %-át sosem használtuk. Pozitív hatása a költözésnek, hogy Németországba csupa hasznos dolgot viszünk csak, megújulva, felfrissülve, és Dida is úgy mászik már, mint a csík. Ma, életében először a nappaliból átmászott a szobába utánam. Gondolom végre látni akart.
Rengeteg doboz lett az eredménye ennek a hétnek. Igazi dobozhegyek magasodnak mindenfelé a lakásban. Időnként hajtóvadászatot indítok, hogy a hegyek között ráleljek Didára.
Elképzelhetőnek tartom, hogy időnként eldobozoltam az etetési időt, mert egyik ilyen „hol a gyerek?” felkiáltásom révén ráleltem, amint egy kupac mögött spagettivé tépdeste a papír törlőkendős gurigát, majd szépen összecsipegetve megeszegette. Azt már nem figyeltem meg, talált-e paradicsomszószt hozzá, mert azon lendülettel rávetettem magam, s egy elegáns bűvész trükkel kicseréltem a papírt élelemre.
Másnapi hajtóvadászatom alkalmával nagyon megörültem, hogy megtaláltam egy kupac árnyékában, s vittem az ágyába, hogy eljárjunk a délutáni alvás ügyében. Ahogy mentem az ágy felé, édes vaníliaillat csapta meg az orrom. Körbe néztem, de elképzelni sem tudtam, ki és hová rejtette a sütit. Ahogy fecsegek a kölöknek, gyanút fogok. Szóra bírom Didát, és leheletéből csak úgy ömlik a vanília, mint gyerekkorom kifordítható sütibabáiból (Citronella, Eperke és társai), amilyenek minden rendes kislánynak voltak. Nem értettem a dolgot. Letettem a kiságyba, és nyomot olvastam. Eredménytelenül. Pár órával később elmozdítottam az éjjeli szekrényünket, és mögötte találtam a vanília illatú ajakíromat. Illetve ami maradt belőle. Valaki fogminta vételre használta, mert az egy centis csonkon 4 jól kivehető fognyomot találtam.
Elégedetten bólintottam rá, hiszen ezzel helyre billent Dida biológiai egyensúlya. A papír szorulást, az ajakír hasmenést okoz, tehát, most már minden a legnagyobb rendben van.
