Idén nyáron is elmentünk nyaralni. Na, hová megy egy fiatal pár egy kisgyerekkel? Igen, a Balatonra.
Hogy miért mentünk a Balatonra, mikor Németországban élünk? Éppen ezért. Anyám hetek óta fújja a meleget, hogy ő így meg úgy meghal a hőségtől. Én itt, Ambergben semmi hőséget nem tapasztaltam.
Július utolsó hete a Kánaánt ígérte számunkra, gofrival, palacsintával, lángossal, és még több lángossal, tejföllel, és még több tejföllel, és végre, végre Dida is fürödhet velünk!
Gondoltuk mi.
Kivettük ugyanazt a nyaralót, és az idillt megosztottuk a teljes családdal, vagyis velünk együtt négy házaspár, hat gyerek felállásban. Természetesen pont ez a hét volt, mikor esett az eső. Pénteken utaztunk haza, és az első hétvégére lepasszoltuk a gyereket anyámnak, hogy mi egy varázsos éjszakát tölthessünk egy puccos kastélyszállóban, csak én és az ember! Ó, mennyei manna!
Persze zuhogott, mit zuhogott, szakadt az eső. Sebaj. Megszoktuk.
Ó, nagyon romantikusan fürödtünk a helyi kismedencében, és vacsoráztunk, és ágyban is voltunk.
Reggel a reggeli fejedelmi volt. Imádok dőzsölni a választékban. Andalítóan nyugtató zene mellett faltam be a rántottámat kakaóval, majd a szokásos hoteles menümet, a lekváros-szalámis zsömlét, és egy kis desszertnek gyümölcsöt. És persze még egy bögre forró kakaót. Velem szemben a kiválasztott „álompasi” ült. Mindeközben lágy komolyzene szólt, mely simogatta füleimet.
Valami, valahogy, valahol mégsem stimmelt. Rántottám felett elmélkedtem, mi hiányzik. Mi hibádzik? Mitől üres ez a szép terem, megrakva jóval, mikor még a társaság is megfelelő?
Ekkor belépett az ajtón egy fiatal pár, mienkhez hasonló korú kislánnyal, és leültek a mellettünk lévő asztalhoz. A kislány zsongott, csicsergett, apa-anyát kiáltott, ledobta a kiskanalat, és én hirtelen tökéletesen boldognak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam.
Most már minden hang, és zörej megvolt a teljes harmonikus reggelimhez.
