Eddig két embert hallottam magyarul beszélni, egy kolduló cigányasszonyt, és egy lángosost. Megvallom, életem legdrágább lángosát ettem meg amiatt, hogy beszélgessek a lángosossal. 3 euró egy natúr lángos, mindenféle feltét nélkül. És még szellemi kielégülést sem éreztem.
Viszont, Didával megosztoztunk a lángoson.
Nagyon cseles a kiscsaj, mert képes a lábán menni, ha célja van. Ezért mostanában mindig kitűzöm neki az úti célt, és sétálunk. Kéz a kézben. Persze nem szabad azt mondanom neki, hogy sétálunk, mert az degradáló számára, hiszen ő egyből futni akar. Ezért mindig mondom neki, elfutunk ide vagy oda. Valamint itt parketta van, és hogy ne csússzon a lába, felvesszük a bárányos cipellőt. Mindig nagyon örül neki. Kb. két napig nem értettem, mitől olyan bátortalan, és óvatosan mozog, aztán rájöttem, hogy csúszik a talpa, még a gumis talpú zokniban is, mert az meg elforog rajta. De amióta szuper báránykái vannak, azóta megy vidáman.
Megtanulta mi az a bucc, beverem a fejemet, mert nekiment a vécének a fürdőben. Azóta ezen nevet minden nap, és bucc-ot kiáltva a fejéhez kapja a kezét. Néha spontán odajön, ha fekszem valahol a földön, és megcsiklandoz. Közben lelkesen mondja hogy: „csikcsikcsik”.
Ha éppen elérhetetlen vagyok, előfordul, hogy önmagát csikizi meg. Ilyenkor még jobban nevetek, mintha engem csikizne.
Nem egyszer látom, hogy a tiltott dolgok előtt ül (konnektor, vécécsésze, számítógép) és ingatja a fejét, miközben mondogatja magának: nem, nem, nem!
