A hétvégét egy ismerősömnél töltöttük, akit anyáink révén gyerekkorom óta ismerek. Azt hittem, potom 180 km-re lakik tőlünk, mikor megadta a pontos címet, kiderült, hogy 260 km-re. Ráadásul, amit egyikünk sem tudott, egy jó szakaszon útfelújítás volt, így jóval lassabban értünk oda, mint gondoltuk. Nem baj, bár az utolsó fél órát már kórusban énekeltük végig, hogy Dida ne unatkozzon.
Megvallom, az utazás és a munka is igen kimerítette Lacit, és általában reggel 7-kor én sem vagyok túl fitt, ezért mikor Dida felkelt, eltüntettem egy méter magasságból mindent, ami káros lehet. Valamint jól látható helyre tettem a radiátoron a hűtő-mágneseket, hajcsatokat, valamint az ismerősöm plüssállatait, és visszaaludtunk.
Dida olyan csendben, mintha nem is lenne, másfél órán át elpakolászott a szobában. Arra ébredtem, hogy az apja táskáját pakolja ki éppen, hogy utána a zacskónk tartalmát belegyömöszölje. Anyagi és személyi kár nem történt.
Miután kialudtuk magunkat, elmentünk egy Rajna menti várat megnézni. A cél az volt, hogy egy sas-reptetős bemutatót elérjünk. Megmásztuk az irdatlan magas hegyet, mert kocsival nem lehetett felmenni, és ott a sas-reptető bemutatón a lányt kiültettem a várfal szélére. Úgy néztük premier plánban végig, hogyan szállnak a sasok. Dida igen jól viselkedett, még a többi kisgyerek sem bírta ki olyan nyugisan mint a mienk, igaz őket nem tették ki a várfokra.
Másnap iszonyú izomlázzal ébredtünk. Feltolni egy várhoz egy babakocsit felér egy intenzív kondizással. Bár kézben cipelni sem éppen üdítő egy 12 kilós gyereket. A prospektus szerint ez az út egy, idézem: „romantikus 20 perces séta”.
