Ambergbe költöztünk. Míg mi a holmik kipakolásával és a bútorok összeszerelésével foglalkoztunk, Dida belenyalt a falfestékbe, és kikukázta a túró rudis papírt, hogy jusson neki ebédrevaló. Gondolta, ha már anyja nem adott neki ebédet, majd ő megoldja a problémát.
Ezalatt a két nap alatt, mióta Ambergben élünk, Dida minden nap megemlítette Dávidot.
Ezért ma Dida szerelmi bánatában mesét nézett, és leitta magát a sárga földig limonádéval.
Bár földszinten lakunk, a lépcsőzést így sem úsztuk meg teljesen. Kerek nyolc lépcsőfok vezet a lakásunkhoz, és ugyanennyi a pincéhez. Dida előszeretettel lépcsőzik le és fel, de anyja fizikai határai végesek. Még egyedül menni nem akar, és nem mer semmi másba kapaszkodni, csak az ujjaimba, ennek ellenére, ma nagyon bátran meghódította a lépcsőfokokat. A pincébe vezető utat megtettük le és fel kb. 6-szor, mikor egész egyszerűen nem bírtam tovább. Akinek nincs gyereke el sem tudja képzelni milyen érzés derékszögben előre hajolva tartani 11 kilót, és úgy megtenni a lépcsőfokokat. Hogy miért kell tartani, mikor egyedül lép? Pusztán azért, mert annyira nem erős, hogy rendesen fel is húzza magát, lefelé pedig sokszor elvéti a távolságokat, és egyedül legurulna a lépcsőn. Végkimerülten, nagy sírás-rívás közepette betuszkoltam Didát az ajtónkon, s megígértem neki, hogy majd apa lépcsőzik vele. Gonoszul összedörzsöltem utána a tenyerem.
Július közepén megalapozottan kijelenthetem, hogy Dida a nagy melegre való tekintettel ma korábban ment fürödni. És tovább is maradt a kádban. Lelkesen kevergette a vizet a fogkeféjével egyik bödönében, mikor váratlanul beugrott neki valami. Egyszer csak ezt hallottam a szobában, pakolás közben:
„Keverem, kavarom,
ideteszem, odateszem,
mind megeszem, ham, ham.”
Még életünkben nem hallottam a lányt ilyen hosszú mondókát regélni. Apja is lélegzet visszafogva hallgatta, nehogy eltűnjön a varázs. Legnagyobb ámulatunkra, ezt a produkciót meg tudta ismételni aznap este még vagy 10-szer, ezzel is bizonyítva, hogy nem a véletlen műve volt az egész.
