A mi családunkban az alma a legfontosabb gyümölcs.
Mikor gyerek voltam, minden nyár végén előbb a hyegyre, majd az almafára másztam. (Ez utóbbi nem igaz, mert tériszonyom van, de jól hangzik. )
Amíg egyetemre készültem, az almát csak néztem. Folyvást csak néztem. Majd rajzoltam. Nincs az az alma, amit ma le ne tudnék rajzolni. Amíg nem volt Dida, egész télen a rossz almánk rohadásával küzdöttünk. Életünk egyik legemlékezetesebb veszekedése egy láda alma felett történt. Dida első eledele a tej után az alma volt. Mind a mai napig szinte minden nap eszünk almát. És minden nap hallgatunk Almát. Amikor épp nem táncolunk rá. De az is előfordul, hogy csak nézzük. Lehet hogy ezután megint az lesz, hogy rajzolnom kell?
Didának hatalmas almákat fogok rajzolni a falra. Gránát almát, jonatánt. Sárgát és pirosat, mert a többi színt még nem tudja, és nem is akarja kimondani. A karácsonyfára is almát teszek. Sőt, alá is, zsömlével. A hálószobába almafát festek, s este, miután lezuhanyoztam, almát veszek a tenyerembe, és Lacinak adom. Ennél jobban már úgysem tudom megrontani a tudásommal.
Igen, mindenki sejheri, mennyire eseménydús volt az elmúlt három nap. Harmadik napja esik az eső. Az egyetlen szórakozásom a net és az asztal kipingálása. Piros virágmotívumokat festek rá, hogy egy kis színt vigyek a szürke felhőkbe.
