Reggel kilenckor ébredtünk. Eldöntöttük, hogy sietünk, ennek ellenére hosszan szöszöltünk, mielőtt elindultunk a Múzeumok terére. Mivel a reggelit sietségre hivatkozva nem fogadtuk el, a Van Gogh Múzeum előtt ettünk egy hot dogot. Szerencsére a hot dog hoz számos feltét volt választható, melyeket magad szórhattál a kifli és virsli közé, a mennyiség nem változtatta meg a hot dog árát. A feltétek: apróra vágott savanyú uborka, hagyma, pirított hagyma, reszelt sajt, ketchup, majonéz. A Van Gogh Múzeum egy hatalmas, 4 emeletes épület, mely úgy van kialakítva, hogy középen lenézhetsz a korláton a földszintre, ahonnan elindultál, így amikor elhagytuk egymást Olgával, nekem csak az előcsarnokban le kellett ülnöm, s ő bármely szintről láthatott engem. Minden egyes szint egy-egy életszakaszát mutatta be a festőnek. Mikor végignéztem a tárlatot, felfedeztem, hogy az a különös babarózsaszín, és halvány kék végigkísérte minden festményét, ami némi nőies vonást, egyfajta finomságot vitt erős, szinte zavaró ecsetkezelésébe. A napraforgó sorozatnál még az erős sárga mellett is felbukkant néhol a rózsaszín, és a sárgát mindig ezzel a babakékkel együtt társította. Időnként megzavarta ezt a színkombinációt valami különös, fáradt bordóval, aminek árnyalatát lehetetlennek érzem, hogy leírjam., de képei ettől vad, zaklatott vonást kaptak. Mivel számomra gyorsabban elmúlt a képek iránti érdeklődés, én beültem a múzeumkávézóba, míg Olgát vártam, s ittam egy pohár igazi mentával készített mentateát. A kávézó roppant stílusos volt, a terem közepén lévő nyers fa asztalokon hatalmas, mennyezetig érő virágzó bokrok voltak, olyanok, mint Van Gogh egyik festményén.
Mikor itt végeztünk, átsétáltunk a tér másik felén levő Van Rijk Múzeumba, és már előre vártuk, hogy itt töltjük a napot, olyan hatalmas lesz. Nagyot tévedtünk. Igen kis alapterületen szövevényes termek sora, és csupán egy emelet fogadott minket. És természetesen számos Renbrand kép is. Mivel fájt a lábam és mindent szőnyeg borított be, kezemben a csizmával, mezítláb mászkáltam a múzeumban, szerencsére ezért egy teremőr sem szólt rám. Lehet hogy rossz volt az időzítés, de nekem Renbrand nem adott túl sokat. Nem éreztem a mély meghatottságot, hogy eredetiben láthatom, sőt, némi nagyolást, hanyagságot véltem felfedezni a munkákban, olyanfajta nemtörődömséget, mely más korabeli festményekre nem jellemző. Egyszerűen nem vette a fáradtságot, hogy minden részletet kidolgozzon egy képen. Magamra ismertem ebben a trehányságban, és nem növelte szememben a festőt. Véletlenül belehallgattam egy túristacsoport vezetőjének előadásába, aki könnyed angolsággal és humorral beszélt, emiatt gyakran csak mondandója ízét értettem, semmint lényegét, de annyit kihámoztam, hogy az Éjjeli Őrjárat valójában nappali eseménynek készült, s a részletek iránti nagyvonalúsága valószínűleg kísérletező kedvének köszönhető.
A földszinten lévő babaszobát jóval érdekesebbnek találtam, mivel ehhez hasonlót még életemben nem láttam. A leírás szerint a gazdag hollandok kedvelték a nagy, fényűző, és kevésbé funkcionális bútorokat. Többnyire ázsiai munkások, ázsiai motívumokkal készítették európai használatra. A babaház, mely ki volt állítva közel két méter magas volt, vagyis akkora, mint egy megtermett ruhásszekrény, s a babák a mostani barbie baba méretűek. A ház minden apró részletére gondosan ügyeltek, hogy jól lakható legyen. A földszinten volt a konyha, kamra, és a kávézó szalon, az első emeleten a hálószoba és táncterem, a padlástéren pedig a tűzifa raktár, mosókonyha, és a gyerekszoba foglalt helyet.
A teremőrtől megtudtam, nincs második emelet, hiába keresném, de majd egyszer, valamikor nagyobb lesz a múzeum, de most még építik, újítják. Hajni szerint már kb 10 éve újítják.
Négy órakor jöttünk ki a múzeumból, és már felesleges lett volna új múzeum után nézni, mivel mind bezár 5 órakor, ezért megpróbáltam talpbetétet venni a csizmámba, hogy kényelmesebb legyen. Na, ez mission impossible vállalkozás volt. Végül mosogatószivacs lapokat tettem bele, hogy járni tudjak benne. Miután feladtuk a keresést, , gondoltuk kihasználjuk az éttermekre vonatkozó 25 %-os kedvezményünket. Kiválasztottunk a listáról egy indonéz éttermet, mivel ilyenben még egyikünk sem járt. Hosszas kutatás árán meg is találtuk (ugye, ha két nő térképet olvas..... Amszterdamban még az sem könnyíti meg egy nő helyzetét, hogy "ja, itt a kanális!", mert majd minden utca mellett van egy kanális).Térképészeti rutintalanságomat feledve beléptünk az étterem ajtaján, ahol közölték velünk: csak a tradicionális tálat kérhetjük potom 35 euróért, és ha ketten esszük, akkor nem használhatjuk fel a kupont. Nem szívesen hagytam volna veszni a kupont, időt és fáradtságot, nem is beszélve arról, hogy éhes is voltam, ezért leültünk, hogy majd egyikünk kér valami desszertet, a másik a tálat, és majd megosztozunk szép csendesen. A kb 18-21 éves pincérsrácnak leadtam a rendelést, mire közölte velem, hogy egyikünk túl kicsi dolgot kért, az nem számít rendes ételnek, kérjen mást. Megkíséreltem értésére adni jogaimat a választásommal szemben, mint vevő. Nem is törődött vele. Megkérdezte mit innánk. Ekkor azt feleltem semmit. Erre nagyon szemtelenül illemre intett, hogy amennyiben beülök egy étterembe, tiszteljem meg őket azzal, hogy rendesen fogyasztok, és egy bizonyos pénzösszeget szánok a dologra. Közöltem vele, hogy szerintem pedig jogom van úgy választani ahogy, és ezt általában más éttermekben el is fogadják. Teketória nélkül kijelentette, akkor keressünk másik éttermet. Megismerve modorukat, már egyáltalán nem volt kedvem megismerni híres nemzeti ételüket, így fogtuk magunkat, és kiléptünk az utcára. Mindjárt az ajtóval szembe kis olasz éttermet láttunk, és azzal a lendülettel, ahogy innen kiléptünk, oda beléptünk. Desszertel, két főétellel és itallal együtt fizettünk annyit, mint a túloldalon egy ételért kértek volna. A pincér udvarolt, a nem kellően megsült halat azonnal, szó nélkül elvitte és átsüttette, lefotózott minket, bónuszcukorkát adott, s mindent megtett, hogy másnap is visszamenjünk. Meg is kértem rá, hogy jelölje be nekem a térképen hol is vagyunk pontosan, ha esetleg visszamennénk.
Jóllakottan és jókedvűen visszamentünk a belvárosba megnézni ami még kimaradta híres piros lámpás negyedből: a férfiakat. Ismét a térkép felett szerencsétlenkedtünk az útirányt kutatva, mikor megszólítottak minket:
"Mit kerestek?- kérdezte valaki magyarul.
"Magyar vagy?" -kérdeztem, azt gyanítva, hogy csak pár szót tud magyarul a riksás legény.
Ekkor tudtuk meg, hogy minden biciklis taxi magyar.
Bementünk a megfelelő kis utcába megszemlélni a férfiakat, de nem találtuk őket. Szombat lévén iszonyú turistatömeg volt a városban, és rengeteg rendőr, ezért egy szimpatikus rendőstől megkérdeztem hol találhatók a férfi prostituáltak, mire visszanavigált az elhagyott utcába, és gyengéden hozzátette: "ugye tudjuk, hogy azok nem igazi férfiak?"
Ismét bementünk a kis utcába, és ismét nem láttuk a férfiakat, sem nőnek öltözve, sem másként...így a mai napig sem egyértelmű számunkra, hogy a lányok, akiket láttunk, valaha férfiak voltak-e, mivel sem túl ronda fejeket, sem dudorodó bugyikat nem láttunk.
Rendkívül későn elindultunk hazafelé, de elvétettük az állomást, így mikor gyanút fogtam, megkérdeztem a sofőrt, aki szívélyesen beszélgetett velünk, és a végállomás után a visszaúton a megfelelő helyen leszállított minket.
