Már nagyon várom, hogy hazamenjünk karácsonyra. El is döntöttem, hogy a mai napot mosással, pakolással, hasonlókkal fogom tölteni. És persze legalább fél 9-ig alszom.
Valami őrült végigrobogott a folyosón reggel 8 előtt, talán valami fémeset is ledobott, nem tudom, de rémes ricsajra ébredtem, persze Didát is felrázta. Ez igen bosszantott, mert ma kivételesen a szomszéd kislánya nem visítozott reggel 7-kor, és az ajtót sem csapta be, és az anyja sem ordított vele, szóval nyugisan, csendben, engem aludni hagyva mentek ma oviba. Erre jön ez a figura. Felöltöztettem Didát, és magam is hozzáláttam az ébredés folyamatához. Még mielőtt föleszmélhettem volna, Dida nekiállt valami mantrának. Csak az tűnt fel vécére menet, hogy a bejárati ajtó előtt áll, és ahhoz beszél.
-Mi az Dida?- kérdeztem
- Megyünk utcába!- felelte.
Naszép. Gondoltam. - Ahhoz fel kell venni a kezeslábast, cipőt, sapkát sálat, kesztyűt.- igyekeztem fokozni a problémákat.
-Igen!- kiáltotta lelkesen.
- Akkor irány be a szobába, hozom a kabátodat, meg a többit. Szó nélkül bemenetelt és leült. Segített felöltözködni meg minden. "Hajaj, nincs mese, ma sétával kezdem a napot."-gondoltam. Tettünk egy jó nagy sétát, illetve csak én, mert őnagysága már a kapuban beült a babakocsiba, és meg kegyeskedett engedni, hogy toljam. Kárpótlásul az alvás helyett vettem cuki kerek szőnyegeket a folyosóra, és megálmodtam a japán designét hozzá a falra. Hazaérve mondom neki a lépcső alján, ahogy mindig, hogy várjon meg, a pincébe viszem a babakocsit. Mire visszaértem, Dida már négykézláb, mindenbe kapaszkodva megmászta a lépcsőt. Úgy látszik, mostantól ehhez sem kellek. Egy gonddal kevesebb, lépcsőzés kipipálva.
A változatos étrendet szem előtt tartva, a konyhába vonultam, és roppant lírai hangulatban a kezembe vettem egy irdatlan nagy zellergumót. Neki is szegeztem a kérdést: Lenni vagy nem lenni? Rántotta légyen-e ma a konyha szépe, húsleves, vagy zeller? Zeller. Feleltem magamnak. Ó zeller, te rútak legrútabbika, mi tévő legyek most teveled? Gőzöm sincs. A zeller is megvonta redőit. Mivel megzavart a gondolkodásban, jól szét nyiszitoltam. Egészen apró kockákra. Na jó, ez is megvolt. És most? Hm...épp befér a tepsimbe ha szétterítem. És lőn. Lelocsoltam tejföllel, majd bedobtam a forró kemence likába. Aztán kinyitottam a hűtőt. Találtam ott sajtot és sonkát. Azt is rádobtam. Remek lett. Pedig utálom a zellert. Ezt azért megettem. Bezzeg Dida rá se szagolt. Pedig ilyen áldozatokat csak érte hozok. Sütnék is én magamnak zellert! Á, dehogy! Ha ő nem lenne, zeller sem lenne a konyhámnak még közelében sem. Bezzeg este a zsíros hagymás kenyeremre rendesen rájárt.
Ma valami feltűnt nekem rajta. Bár jó kedve volt, hol köhögött, hogy tüsszögött. Fene tudja, lehet hogy beteg lesz. Kuruzsoltam rajta egy sort. Kapott teát, hársfamézzel, meg C vitaminnal. Még a gyógynövényoldatos köptetőt is elővadásztam a fiókból, ha romlana a helyzet. Ennek ellenére ma mégis megtörtént egy kisebb "Halleluját" érdemlő dolog.
Ült a párnán, és nyögött. Spontán elszaladtam a biliért. Óvatosan lehúztam a nadrágját, és nagyon-nagyon óvatosan bekukkantottam a pelusba. Sosem lehet tudni.
- Nincs!- közölte. Valóban nincs. No sebaj, még lehet, ráültünk hát a bilire. Nyár óta hanyagoltuk szegényt, már tiszta poros volt. Aztán Dida szó nélkül ráült, és minden habozás nélkül elővarázsolta ami addig Nincs volt. Hej, nagy volt az öröm az egész lakásban! Három napig tartott a vígasság! Még a pók a sarokban is velünk örült. Természetesen ezek után közösen elvittük a nagy fehér bilibe, és elúsztattuk a halacskákhoz.
