Már régóta figyelem, miben mesterkedik a lányom. Időről időre meglep valami újjal. Ma összegyűjtötte a frissen száradt ruhákat a ruháskosárból. Mire észre vettem, már nagyban a formabedobós dobozában rendezgette a kendőket, bodykat, pulcsikat. Csak hamar észrevette, hogy a mellette segítkező maci nincs kellőképpen felöltözködve. Most láttam az első kísérletet arra, hogy Dida felöltöztetni szeretné a játékait. Egyik pulcsiját ráterítette a macira, és kitartóan gyömöszölte, dögönyözte benne szegény párát.Döbrögi sem járta meg jobban a második verést, az biztos. Mivel az öltöztetés nem tűnt elég sikeresnek, a maci is bekerült a dobozba, a ruhák közé.
Mivel az emberi szükségleteket nem szabályozhatjuk, elmentem a megfelelő helyre pisilni. Általában magányosan művelem ezt a tevékenységet, de az ajtót nem csukom be, hogy nagyjából halljam, mi zajlik a szobában. Dida számára a vécé egy misztérium, amit időnként megpróbál felfedezni, hátha hagyom. Nos, nem hagyom. Ha váratlanul meglep ezen a helyen, adok neki egy kis darab papírt, amivel aztán szépen takarítani kezd. Feltörli a padlót, letörli az ajtófélfát, s ezalatt én a legnagyobb titokban elhagyom a vécét, és őt is kiterelem a helyiségből. Ezúttal másképp történt. Megpróbált nekem segíteni a vécépapír rendeltetés szerű használatában. Egy pillanatra zavarba jöttem. Hogyan is tisztázhatnám vele a félreértést, miszerint az, hogy én megtörlöm neki, nem jogosítja fel őt arra, hogy ő is ezt tegye velem? Megmaradtunk az egyszerű tiltásnál, és a "menj ki" felszólításnál. Láttam rajta, hogy nem érti, mi a gond. Különösen azok után, hogy takaríthat, mint én, seperhet, mint én, pakolhat, mint én, sőt, időnként meg is etethet azzal az étellel, amit az én tányéromról orvul elhalász.
Éjszaka leesett a hó. Csak ehhez tudom kötni, hogy a lány felébredt éjszaka vagy négyszer, és nekiállt énekelni. Ha összefüggéseket keresek a világ egyetemes törvényei között, azt kell mondjam, teljesen normális, hogy a gyermekem hajnali fél négykor a Micimackót énekli, hiszen ha jól belegondolok, egykor-volt tücsköm csak akkor ciripelt, ha hullott a hó. Akkor is, ha nem az ablakba tettem. Didát az apja sem tudta leállítani. Mivel úgy érzem az alváshoz való jogom természettől fogva elrendeltetett, nagyon morcosan betámolyogtam a gyerekszobába, hogy: most aztán! Dida a hasán feküdt, s elhallgatott. Egy darabig néztem, hátha el tudom dönteni, ébren van-e vagy alszik. A mérgem elszállt, és nem jutottam előrébb a konkluzíóval, amikor lehajolva észrevettem, hogy a lány becsapott, és nyitva a szeme. Mikor rájött, hogy lefüleltem, a legnagyobb természetességgel nekem szegezte a kérdést: "Anya, nem alszol?"
