A mai nap minden szempontból tökéletesnek tűnt. Este esett a hó, és a jeget, valamint az olvadt vizes havat puhán, vastagon belepte. A nap szikrázva ragyogott, izgalommal vártam, hogy kimehessünk szánkózni, sétálni. Dida is vevőnek tűnt a dologra, de hamar elfogyott a türelme, és 20 perc séta után haza kellett jönnünk. A hangulata nem javult, és hagyta magát délutáni alvásba dermeszteni, amit mostanában nem mindig tűrt el tőlem. Mikor felébredt, nem lehetett bírni vele. Ő forró lett, engem pedig kirázott a hideg.
Ő száraz volt, mint a szahara, mitől engem levert a víz.
Még apa sem tudta komolyabban felvidítani. Csak turkált a szájában kedvetlenül, és bágyadtan hallgatta a zenét az ölemben. Igazán utálatos napok ezek, amikor jön a foga. Az ember sosem tudja mikor tör rá, és hogy meddig tart. Egy nap? Kettő? Holnap jó kedve lesz? Vagy mindenért sír? Este megtörten bevallottam az embernek, holnap nem vagyok hajlandó főzni. Étterembe kell vinnie ebédelni minket. Azt mondta, válasszak helyet.
