Teljesen elfelejtkeztünk a Mikulásról 5-én, ezért nem pucoltunk se nagy csizmát, se kiscipellőt. Az ablakot se mostuk le. A család figyelmeztetett rá, hogy jönni fog. Ezért hatodikán, annak ellenére, hogy mindent és mindenkit betemetett a hó, mi fogtuk a szánkót, a lányt, felkötöttük a gatyánkat, és gyalogosan elindultunk a játékboltba, utolérni a Mikulást. Miután kitrappoltuk magunkat, és Didából is hóembert faragtunk, megérkeztünk a kívánt helyre.
Arra jutottunk, hogy talán mi is megérdemeljük, hogy a csizmánkba kerüljön valami. Semmi kedvünk nem volt másik boltba menni, és a gyerek energiái is végesek, ezért megállapodtunk, hogy bármi megtetszik a boltban nekünk, azt megvesszük. Didának egy fa kirakót választottunk, Laci a rubik kockát markolta fel, én pedig megbabonázottan leemeltem az 50 %-os árengedményű tündérbarbie-t, amihez három hajcsat, két fésű, üvegcipellő, varázspálca, és amiért igazán megérdemelte, hogy levegyem, egy táltos pegazus is egy csomagban utazott vele, leszerelhető nyereggel, szarvval, és szárnyakkal. Mindannyian elégedetten trappoltunk hazafelé a lábközépig érő hóban.
Itthon mindenki kibontotta a maga ajándékát, Dida kis segítséggel, de nagy bosszúságomra a sosem látott kirakót semmi perc alatt kirakta, kis bosszúságomra pedig rástartolt a barbie babámra, és aztán egész este azt fésülgette, nagy meglepetésemre rendkívül gyengéden. Így maradt nekem a ló.
Másnap reggel is csak a barbie-t láttam a kezében. Megbarátkozott a többi babával, ismét megfésülködött, s nagyon hamar rutinosan beilleszkedett, olyannyira, hogy délben már együtt aludt egy másik babával a konyhaszéken, míg Dida fennhangon énekelte neki a tente baba, tentét.
