Ez a reggel sem tűnt különlegesnek. Nem szakadt az eső, nem sütött a nap, nem volt túl hideg, és nem fújt a szél.
Ezért nekiláttam a ceremóniának. Felveszem a nadrágom, a sálam, megkeresem a cumit, a kekszet, megkeresem Didát, lecserélem a pelust, a nadrágot, adok rá pulcsit, cipőt, kabátot, sálat sapkát, felveszem én is ugyanezeket. Plussza táskámat, amiben pénz, cumi, eleség van. Kiterelem Didát az ajtón, és mindent végigondolok újra, hogy mi kellhet még. Húzom be magam után az ajtót, s a listában ott tartottam, hogy telefon, á, minek, úgyse keresd senki. Katt. Az ajtó bekattant, és ekkor értem a listában ahhoz, hogy kulcs. A Másik kabátom zsebében. És ekkor éreztem, a Másik-on van a hangsúly.
Felmértem a helyzet adta károk lehetőségeit. Dida kint, és én is. Akkor már ez jó. Kb 10 óra. Nos, ez már kevésbé jó, de ez van. Lehetőségek, akiknél meghúzódhatunk, ha eluntuk a sétát: Emma, szomszéd asszony, Poco. Nos, megjárja. Kinek van kulcsa rajtam kívül? Lacinak, Olgának, esetleg házmesternek? Talán kéne adnom a szomszédnak is egyet?
Mikor végeztünk a sétával, aszomszédasszony nem volt otthon, sem Emma, Olga meg pláne nem, Laci még későbbig nem. Kicsit bosszantóvá kezdtek fajulni a dolgok. Ekkor bejött egy néni a lépcsőházba. Elmondtam neki a helyzet furfangos voltát, és telefonáltunk. Végül a házmester jött ki, és a zár nyelvét kipattintotta a helyéről. Persze így könnyű, semmi 5 pontos rendszer, meg egyebek.
Ismét úgy alakult, hogy Dida észre sem vette, sőt élvezte a kalandot, hogy a nénihez megyünk látogatóba. Elemelt egy asztaláról egy almát, és amíg vártuk a házmestert, megette. Mondhatni, még haszna is volt a kis malőrnek.
