Egyszeriben eszembe jutott, hogy enni kellene valami finomat.
Nehéz volt a választás: bajor perecleves vagy milánói makaróni? Végül a perecleves nyert, mert emlékeim szerint ahhoz nem kell külön bevásárolni. Tévedtem. Az előírt másfél deci sör nem szerepel az általános háztartásomban. Nem baj, megcsináltam anélkül. Nem tudom melyik tévedésem lett végül az oka, a kissé odaégetett hagyma? Vagy talán túl sok szerecsendió? Netán az újhagyma nem kellett volna bele? Egy bizonyos, a levesem egyértelműen hányásszagú lett. Először vizes lábszagra tippeltem, de minél inkább szagolgattam, azt kutatva, hogyan javíthatnék rajta, annál inkább egyértelművé vált, hogy mire emlékeztet. Egyből visszajött a terhességem eleje óta fel nem bukkanó hányinger. Leöblítettem az érzést némi pálinkával. Majd hosszasan szemeztem még az üveggel, s úgy véltem, sör helyett talán megteszi. Megkínáltam a levest is, adjonistent is mondtunk, és láss csodát, a dolgok mintha kezdtek volna jóra fordulni.
Didát nem lehet, vagy igen nehéz a konyhán kívül tartani, ezért beültettem az etetőszékbe, és egy íncsiklandó, ízletesen előgyártott, spenótos bébikaját tettem elé (12 hónapos kortól). Ilyet is csak a németek találhatnak ki. NO mindegy, megspékeltem némi gyöngyhagymával, és a megfelelő fegyvert is a kezébe adtam: egy kanalat.
Hogy kanállal egyem? Haha! Ismét anya a naiv. Fogta szépen a gyöngyhagymát, és belemártogatta a zöld trutyiba. Ahhoz képest, hogy gyönyghagymával kanalazott, egész kultúráltan, mondhatni kis felületen kente csak szét a spenótot, és a folyamat hossza és a főzésnek nevezett konyhában levésem időtartalma megegyezett.
