Kipróbáltam a couchsurfing.org-ot. Egy idegennél aludtam. Maria, a szállásadóm, péntek este nem volt túl kedves. Fáradt volt munka után, és nem volt kedve a városba bejönni velem. Ez mondjuk érthető. Ezért rövid beszélgetés után bevillamosoztam a város szívébe. Első utam a Landtmanba vezetett, nem volt nehéz célpont, a megállótól fél perc séta, mindjárt a színház mellett, a legkivilágítottabb utat választottam esti sétául, és belebotlottam. Mivel a neten olvastam róla, hogy ez az egyik leg-leg-leg cukrászda, beültem. Ittam egy méregdrága, forró narancspuncsot, és ettem hozzá egy fénykép alapján választott sütit. Kb 20 eurót kapásból otthagytam, de kétség kívül nem csak a megjelenése, de az íze is remek volt mindkettőnek, és a kiszolgálás is remek volt, annak ellenére, hogy az utazás előtt a ruhaválogatáskor, választásom a piros adidas cipőmre esett, a szintén piros sídzsekimmel. Szóval, nem voltam egy felemelő látvány, de tökéletesen praktikus.
Ezek után kicsit bóklásztam az utcában, majd az egyetemmel szemben beültem egy Wein & CO nevű helyre, ahol tolongtak az emberek. Az utcáról nézve, azt gondoltam, talán valami egyetemista tözshely. Belépve hamar rájöttem, hogy tévedtem. A sok fekete selyemruha, magassarkú csizma, és öltönyös férfi mellett erősen alulöltözött voltam. Megnéztem a borkínálatot, majd választottam egy deci vörösbort. Az egyetlen ember, aki helyet adott maga mellett a pultnál, egy ázsiai férfi volt. Úgy éreztem magam, mintha egy szoros cipőt vettem volna fel. Az a fajta sznobizmus, amiről látszik, hogy okosnak gondolják magukat, csak mert jól öltözöttek, engem nevetésre ingerelt. Hirtelen rájöttem, sosem fogok oda tartozni. Nem tudom komolyan venni azt a fajta értékrendet, és viselkedésmódot. No, nem mintha bármifélét is komolyan tudnék venni. Mikor visszamentem Mariához, ő már pizsiben volt, és aludni ment. Szétnéztem a vendégszobában. Egy kicsit kirázott a hideg. Az ajtófélfán két bilincs lógott, a szőnyeg fekete, az üveg kristálycsillár piros, a kilincsre egy paróka volt akasztva, és a vitrines szekrényben apró kacatok tömege porosodott. Szinte vártam, mikor jön meg hajnali 3-kor a kigyúrt pasija, követelni a pénze felét. Szerencsére ez nem történt meg. A perzsamacskája, amitől szintén frászt kaptam, nos, ő sem látogatott meg. Reggel, nappali fényben, a reggelinek nevezett kakaó mellett, már minden kezdett derűsebb lenni. A kipihent Maria roppant kedves volt. A macskája pedig igazi úrihölgy. Nem lábatlankodott. Hosszan, sokmindenről beszélgettünk a kakaó mellett. Ez alatt kiderült, hogy Maria nagyon vegetáriánus. Se tejterméket, se tojást nem eszik. Így hamar rájöttem, hogy a szójatejes kakaó mellé, bizony nem jutok egy jó kis szalonnás rántottához, de még egy szalámis szendvicshez sem. Ettől, kissé kedvemet veszítettem, és szorgalmaztam, hogy induljunk a városba, élelem után vadászni. Hiába hiszem el, hogy a majmok génállománya 99 %-ban hasonlít az emberéhez, és a majmok nem nagyon esznem húst, én azért aznap reggel igencsak húsra vágytam. Persze ilyet illetlenség egy vegának mondani. Mivel említettem Mariának, hogy Zacher tortát szeretnék enni, kedves akart lenni, és először a Zacher cukrázdába mentünk. Így a reggeli húsadagomnak lőttek. E fölötti fájdalmamat feledtette, hogy a cukrázda ajtajában Roger Moore állt. 83 éves, kívül-belül úriember valójában. Tökéletesen alakítottam az idióta rajongó szerepét, orra alá nyomtam egy cetlit meg a tollamat, és lefotóztam. A tollam izgalmamban nála maradt. Milyen romantikus! Utólag megbántam, hogy nem felejtődött a kezébe egy névjegykártyám is, de most már mindegy. A Zacher nagy csalódás volt. A kiszolgálás pontos, és kínosan fegyelmezett, de cseppet sem kedves, a híres Sacher torta, az eredetinek mondott, hát, arról csak annyit, hogy Keszthelyen a templom mellett sokkal finomabb. A frissen facsart narancslével viszont egész jól lecsúszott azért.
Ezek után elmélyedtem a Kunsthistorisches Museum rejtelmeibe. Maria elment kampámyolni az állatokért, míg én bent bolyongtam. A Louvre után a bécsi tárlat szinte szürke volt. Kevés szoborral, sok kevésbé izgalmas festménnyel. Mégis megérte bemenni, az egyiptomi rész szarkofágjai bámulatba ejtő, mitöbb, megkapó volt. A terem szaga, a szag, ami a tárgyakból áradt, külön atmoszférát teremtett. Mikor kijöttem a múzeumból, úgy éreztem, ha csak a Rubens teremben töltöm el azt a 3 órát, az is bőven elég lett volna. Rubens a leglegleg. Amíg az ember tanul róla, nem hiszi el. Persze, remek, és színes, kellemes könyvillusztrációkat lehet látni róla, de élőben, a sok többi festmény mellett, szinte ragyogott. A gyerekek a legédesebb gyerekek voltak, a nők a legfehérebben, legelragadóbbak, a férfiak a legvörösebbek, legerőteljesebbek, és a haldoklók! A haldoklók a legkékebbek, a legszenvedőbb színűek, amit addig láttam.
Hulla fáradtan jöttem ki, és már nem volt erőm újabb múzeumi élményt befogadni, ezért elsétáltam a híres Mariahilfestrassera. Szokásos sétáló utca élőszobrokkal és egyébb utcai művészekkel, bár Barcelonában sokkal több ilyen látványosság található a Ramblán, azért nem okozott csalódást. Sem katarzist.
Bécs éppen aznap, november 13-án öltötte fel karácsonyi gúnyáját. Szerintem az időzítés tökéletes volt. A nyári Bécs nem tudhat annyit nyújta mind látványban, mind élményben, mint a karácsony előtti Bécs. A városháza előtt van a legnagyobb karácsonyi vásár, szokásos vásárfiákkal. Bár szombaton sötétedés után végignéztem a vásárfiát, a vasárnap reggeli gyors ajándékvásárlás sokkal kellemesebb volt, mivel vasárnap reggel nem kellett áttörni magamat a tömegen, viszont ugyanúgy megvehettem a német lángost, a csokiba mártott gyümölcsöt, és a fajátékot az itthon maradt családtagjaimnak.
Szombat este 7 körül visszamentünk Mariához, és rém fáradtak voltunk, ezért jó sokat beszélgettünk, majd fél 10-kor összeszedtem magam, és a környéken kerestem egy helyet, ahol enni lehet. Találtam egy olasz éttermet, amit egy fura ázsiai-arab páros működtetett. A hely csúnya volt, az étel úgyszintén, a villa talán a legöregebb, leggörbébb amivel valaha ettem, de az ízek és illatok minden ilyen apró vizuális élményt elfeledtettek velem. Igen jó pasta-t ettem, és akkora adagot kaptam, hogy kettőnek is elég lett volna, mindezt itallal, borravalóval együtt 8 eurórért. Ami Bécsben olcsónak számít.
Vasárnap sorba álltam Frida Kahlo-ért. Nagyon profi kiállítás volt. Mindent megtudhattál róla, ha addig nem is tudtad volna, ki ő.
A festményei és a tusrajzai remekek voltak. Sajnos, kiállították a ceruzarajzait is, amiket szerintem csak vázlatoknak, vagy hasonlóknak szánt, mert azok, színvonalban, eszközhasználatban semmivel sem különböztek egy 10 éves gyerek próbálkozásaitól. Ez nagyon meglepett. Ami viszont még a festményeinél is csodálatosabb volt, az a róla készített fényképek. Nem hiszem, hogy sok olyan nő lenne Európában, aki képes lenne annyira izgalmas, erőt sugárzó, és nőies lenni, úgy hogy közben össze van nőve a szemöldöke és nyíltan felvállalja fekete bajszát, mint ő. Lehet, hogy ez az adottság csak egy másik földrészen élőnek adatik meg.
A tárlatról éhesen jöttem ki, és Maria javasolt egy kb. két percre lévő Bio-bárt, ahol ehetünk. Úgy gondoltam, egyszerűbb nekem igazodni az ő igényeihez, mint neki hozzám, ezért oda mentünk. Választottam egy menüt. A hely hátránya, hogy igen sokat kellett várnom az ételre, de amit kaptam, az nagyon finom volt. Jóllakottan már majdnem hajlítható lettem volna rá, hogy vega legyek. Ezek után végigrohantam a Leopold Múzeumot, végig is fotóztam, bár ott nem sajnáltam a gyorsaságot, mivel technikailag nem sok varázst találtam. Mikor kijöttem, siettem a vasútállomásra, és nagyon sajnáltam, hogy az időszakos designe kiállítást, ami ingyenes volt, és mindjárt a Leopold Múzeum mellett, nem láthattam. A véletlen szerencse úgy hozta, hogy a mellettem ülő két idősebb házaspár viszont éppen a designe kiállításról jött, és vettek egy katalógust róla. Így kényelmesen végiglapozhattam az egész kiállítást. A vonatút rém hosszú volt, de sokkal tisztább, mint a magyar vonatok. Mikor átszálltam Nürnbergnél, már tele volt a hócipőm mindennel. De ismét szerencsém volt. Egy nyugdíjas, roppant értelmes házaspár ült le velem szembe, és szokatlan kedvességgel a hölgy megkínált egy friss pereccel. Örömmel elfogadtam, és hiányos német tudásomat próbára téve beszélgettünk. Ami nem ment németül, ment angolul, és ők mindent megértettek. Csoda!
Ennyi hát a nagy kaland.
P.S. Az infópontnál minden nyelven lehet várostérképet ingyen kapni, és a 24 órás jegy (amivel mindenen közlekedhet az ember) 5 euró (trafikban). Ez azért jó, mert a villamoson vett jegy ára, ami egy utazásra szól: 2 euró 20 cent
