Ugyan ki nem szeretne újsággal a kezében vécére ülni, és egy-két magányos percet eltölteni ott?
Attól a perctől kezdve, hogy az ember botor módon bevállalt gyereke járni tud, ne adj isten beszélni is tud, ez a kis pár perces napi öröm megszűnik.
Azelőtt mekkora örömmel mondta az ember, mikor élete párja kereste, hogy: "Vécén vagyok!" És akkor tudta, biztosan tudta, hogy mostantól akár 10 percen át sem fogják keresni többet. Szépen hátradőlhet, olvasgathat, vagy megnézheti az e-mailjeit, vagy elmerenghet, milyen színűre festené a vécét.
Az új felállás szerint, ha azt hallani a kedves kis zugból, hogy: Hol vagy? És felel rá az ember, mert miért is ne felelne, akkor van még kb 2 másodperce, amit azzal a rettegéssel tölt el, hogy hamarosan, és egészen biztosan kinyílik az ajtó, és egy kb. egy egy méteres lény teli tüdőből be fog kiabálni a résen, de akkora vigyorral az arcán, hogy mind a 16 foga látszódjon: " Anya, mit csinálsz?"
Ilyenkor nem titkolt letargiával válaszolok, mert tudom, ez még nem a vége.
Az ajtó becsukódik, de csak azért, hogy újra kivágódjon, és a kis rettenet újra bekiabáljon: "Anya, mit csinálsz?"
Ilyenkor jó, ha az embernek van néhány trükk a zsebében, amivel eltüntetheti a zavaró tényezőt. Sajnos nem csak a bűvésznek vannak remek trükkjei, de az asszisztensének is.
Így hamarosan megindul a párbaj. Varázsmondatok és hókuszpókusz mozdulatok töltik be a kis helyiséget.
Az én kedvenc varázsmondatom: "Keresd meg a baba cumiját, biztosan szomjas!" És a kezemmel körzök egyet a levegőben, hogy megpörgessen a lányt a légörvénnyel, majd teszek egy határozott mozdulatot előre, az ajtón kívülre.
Dida, ha éppen intézkedett afelől, hogy elhárítsa a hurrikán-varázslatomat, elsüti legkedvesebb varázsmondatát: "Ez a cső forró, ez hideg." Eközben pálcika ujjaival megérinti a falon futó csöveket az ajtó mellett.
Gyanús, hogy a csatát elvesztettem.
