Természetesen a leghisztisebb napokon is tud a lányom kedves lenni.
Ma (számomra) nagyon korán felkeltünk, és frissiben elénekeltünk pár szívderítő nótát együtt, köztük teljesen témába vágóan a "Pál, Kata, Péter, jó reggelt!"-et is, és közben kitakarítottuk két kedves akváriumomat, amik sziámi ikrekként díszítik a hálószobánkat. Volt némi nézeteltérés ugyan azáltal, hogy én kimerem a vizet, majd kiviszem a vödröt, és közben Dida tovább meri, de immár a padlóra, de ezt leszámítva egész jól együtt működtünk. Én elrendeztem a növényeket újra, és lesikáltam az üveget belülről, ő megkapta a már nem kívánatos vízicsigákat játszani, és lesikálta az üveget kívülről.
A friss vízzel teli 5 literes vödröt (ami nagyon-nagyon nehéz volt, természetesen), ketten együttes erővel emeltük meg, és öntöttük a tartalmát a halak közé. Ezek után, jól végeztem dolgomat, hoztam magamnak egy kalcium pezsgőtablettás poharat, s letettem az akvárium elé, és szokásos szétszórtságommal ottfelejtettem. Talán mindenki számára sejthető, hogyha Dida feléri az akvárium tetejét, akkor az alja sincs túl magasan. S talán mindenki jól emlékszik még rá, hogy Dida mindössze 92 centi magas. Talán éppen ezért, vagy csak simán az egoizmusom miatt, néha megfeledkezem róla, s öntudatlanul, a gondolataim közé zuhanva bolyongok a lakásban. Összegezve a dolgokat, elfeledkeztem a pohárról és Didáról egyaránt, és átadtam magam a jól végzett munka utáni öröm érzésének, mikor is vidám, kifejezetten hamiskás színezetű hangokat hallok a hálószobából.
"Hű, de finom!"- mondogatja- "nagyon fincsi!"- folytatja, s én gondoltam, babázik. Mivel váratlanul felszínre törtek a szülői ösztöneim, körülbelül az ötödik nagyon fincsi után különös érzésem támadt. Ránéztem a lányomra, aki csillogó szemekkel nézett rám. Roppant gyanús volt. Szemében az a fajta boldogság fénylett, mikor valamiről tudja, hogy nem szabad, de most megtalálta a kiskaput.
Látom is, amint ismét a poharam fölé hajol, és belekortyint. Mivel arra számítottam, hogy már megkínálta a halakat, és szétöntözte mindenfelé, nagyon megkönnyebbültem, mikor semmi rendbontásra utaló nyomot nem találtam. Éppen beléptem az ajtón, mikor Dida felém nyújtotta a teli poharat, és megitatott. Engedelmesen ittam egy kortyot. Ekkor, mire kivehettem volna a kezéből a poharat, elfordult tőlem, és megitatta a kisvakondot is, ami addig csendesen feküdt az ágyunkon.
Ezek azok a pillanatok, amikor az ember nagy levegőt vesz, mint az előtt a pillanat előtt, mielőtt a vízbe nyomnák a fejét, majd angyali türelemmel elmagyarázza a gyermekének, hogy a kisvakond nem tud fekve inni. És lám, mekkora folt lett az ágyon (ahol este aludni szeretnék, mellesleg), hiszen tudod édes gyermekem (már vagy ötmilliószor elmondtam, de megint elmondom, mint egy benyugtatózott arzheimer kóros), a pohárnak nincs kupakja, és ha megdöntöd, kifolyik, ami benne van. Majd elkezdek őszintén mosolyogni a dolgon, de nem a lány naiv kedvessége miatt. A büszkeség dagasztja mellem, és fakasztja mosolyra a lelkem, hogy lám, megint milyen ügyes voltam, és milyen kedvesen és higgadtan kezeltem a helyzetet, annak ellenére, hogy emlékeim szerint valaha, még az egyetemi éveimben, egészen semmit mondó indokokkal is leordítottam bárki fejéről a haját, csak mert jól esett.
