Elvándoroltunk családilag a nőgyógyászhoz, aki szokás szerint széles mosollyal és biztató szavakkal fogadott minket.
Mivel Dida dackorszakba lépett, hangos sivítással fogadta, hogy ott kell hagyni a kisvasutat, így a dokit olyan állapotban fogadta, mintha a legutolsó koszos kis utcagyerek lett volna, sírástól csorgó takonnyal, csapzott hajjal, és maszatos arccal.
Na, persze, ezért öltöztettem fel olyan szépen kislánynak-gondoltam.
A doki meg is kérdezte, beteg-e a gyerek, miközben én egy elegáns sikáló mozdulattal, egy lendülettel letöröltem az arcáról a sírás összes nyomát.
A vizsgálóban az ultrahang monitorja őt is elkápráztatta, így szent volt a béke.
Leendő gyermekem normálisnak néz ki, nem stresszeli magát feleslegesen, mozgott ugyan, de a bölcsek teljes nyugalmával. Megkérdeztem a dokit fiú lesz-e vagy lány.
Természetesen ez volt az a pillanat, amikor a második gyermekem úgy döntött, meditál egy kicsit, s leült törökülésbe, hogy semmi se látszódjon a számunkra érdekes területből.
Orvosunkon viszont ilyen trükkökkel nem lehet kifogni. Szó szerint felrázta meditatív pózából. Ezután vidáman közölte, hogy akárhogy nézi, nem lát semmit himbálózni a gyerek lábai között.
Vagyis ismét lányunk lesz.
Apámat is felhívtam, had tudja, hogy már többszörös nagypapa lesz.
A hírre azt felelte, hogy ha az első prototípust ismételjük, akkor nem bánja a dolgot, de azért próbáljuk meg kitenni a napra, hátha megkukacosodik.
Ezen már csak azért is nevettem, mert a lányunk neve Alma lesz, de ezt apám még nem tudja.
