Kisütött a nap, előjöttek a bodobácsok, a föld kezd felengedni, és én kivirulni.
Érezhetően aktívabb vagyok házon belül és kívül.
Ennek örömére láthatatlan Vérteknősömet teljesen kipucoltam, és csillogva-ragyogva visszaállítottam a konyha sarkába.
Természetesen ettől semmivel sem látszik belőle több, mint máskor, vagyis két apró orrluk a homokban.
A konyhában is szép rendet raktunk Didával, ő megkapta a kidobandó műanyagpalackokat, én pedig a visszaválthatókat.
Miközben újra raktam a pulton lévő tárgyakat, Dida hangja, amire be kell vallanom nem mindig figyelek, mert folyton cseveg valamit, egyszer csak mégis megütötte a fülemet.
Általában ez akkor van, ha énekel, vagy ha egy mondatot ismételget.
- Teknősbéka, gyere ki, hátha tudok segíteni!- vitatkozott a teknős orrlukaival, és mikor odanéztem már egészen közel hajolt a vízfelszínhez, hátha szegény állat nagyot hall, és veszi észre Dida segítő szándékát.
Kissé megszántam Didát, mikor már percek óta kérlelte a teknőst, ezért megmutattam neki Prüntyit, a déli díszes teknősömet a kisszobában, aki a legkevésbé sem szégyenlős, sőt, ha társasága akad, lelkesen kalimpál a lábaival és a lehető legközelebb jön a vendégéhez.
Nagyon hamar összebarátkoztak, ez azt is igazolja, hogy ma reggel Dida első dolga volt, hogy bemenjen hozzá, elénekeljen valamit.
