Azok, akik eddig megismerték a gyerekemet, természetesen a nagymamákat is beleértve általában ilyeneket szoktak mondani róla: milyen okos, milyen nyugodt, milyen jó gyerek, milyen cuki, stb.
Tegnap a nagy bevásárlást egy nagyon nagy áruházban ejtettük meg, mert olyan csöpögésmentes poharat kerestünk, ami helyettesítheti a cumit. Ezért úti célunk a Kaufland lett, ami minimum akkora, mint otthon a Tesco, ha nem még nagyobb.
A mi tündéri, jó kislányunk, aki mindig elszöszöl, stb, talán a már említett varázscipők miatt, talán azért, mert kialudta magát, vagy mindkettő okán, olyan rohangálást végzett, ami egy teljes embert kívánt. Így míg Laci a gyereket kergette másfél óráig, aki egy pillanatra sem lassított a teljes erőből szaladás tempójából, addig én bevásároltam.
A hosszú hűtőpultoknál kész hajtóvadászatot indítottunk a gyerek után, hiszen a kb 6-8 soros pultokat kerülgetve utolérhetetlenül cikázott. Egy alkalommal, mikor éppen megkerülte a legközelebbi hűtőpultot, Dida hátranézett kacagva, és nem látott mögötte senkit. Senki sem rohant utána. Megtorpant, és mély döbbenet ült ki az arcán.
Természetesen jól láttam, hiszen ott álltam az alacsony hűtőpult másik oldalán, vele szemben, de ő másfelől számított rám, vagy apára.
-Anya?- kérdezte meg bizonytalan hangon.
-Itt vagyok.- feleltem nem titkolt kárörvendéssel a hangomban.
Rám nézett, és bánatát feledve száguldott hozzám, megkerülve a hűtőpultot, majd le sem fékezett mellettem, már rohant is tovább, hogy megtegye a következő kört.
