Tegnap új magyar család költözött a közelünkbe két gyerekkel.
A kisfiú 3 és fél éves, a kislány 10 hónapos. Át is jöttek hozzánk mindjárt az első este. Ennek eredményeképpen az egész nappalink építőkockákkal volt borítva, szétszedték a "kanapét", hogy ugráljanak a matracon és elbújjanak a vászon anyag alatt.
Még soha, de soha nem hallottam azelőtt Didát annyit nevetni és sikítozni. De annyit ugrálni, elesni és felpattanni, és még kitudja mit csinálni sem láttam soha.
Én már abban elfáradtam, hogy néztem őket.
A játéknak a kicsi vetett véget, aki éhesen nyűgösködött, ezért az anyjuk felpakolta a gyerekeket és hazamentek. Dida jól meg is siratta őket. A könnyhullatást egy ígérettel lehetett csillapítani, hogy másnap is játszhatnak.
Ezért ma délelőtt elsétáltunk az ovi melletti játszótérre. Úgy tűnik Dida sokkal többet bír szaladgálni, ha VAN KIVEL.
A kisfiú nem volt nagy vitéz a korelőnye ellenére sem, mert bizony ő kényelmesen fellépett a babakocsi testvérfellépőjére hazafelé. Dida viszont a saját lábán jött, igaz neki nem állt rendelkezésére semmiféle jármű rajtam kívül, amin utazni lehet, de szerencsére nem kérte, hogy felvegyem.
