Vannak napok, melyeken egy nagy fa alá képzelem magam. Nincs szükségem ételre, italra, emberi szóra. Szívom befelé a nap fényét, áttetszővé válok, és csend vesz körül.
Ezeket a napokat általában a szombat reggelekre sűrítem be a képzeletemben. Ilyenkor Laci kel fel Didához. Én általában a 8 és 10 óra közötti időben eljátszom, hogy indiai jógi vagyok. Majd kinyitom a szemem, és hagyom, hogy a hét többi napjának gyerekhangjai beszivárogjanak a tudatomba.
Nagyon hamar utolér a kopogtatás, vékony hangú csevegés, gyerekdalok, mesék töredékei, és időnként a heves viták is, amik végképp visszazökkentenek a valóságba.
Gyakran nem az én gyerekem hangjaira ébredek, hanem a szomszédéra, de gyakorlatilag ugyanaz a helyzet pepitában, legfeljebb néha megspékelve némi, nem túl nőies, mély torokból jövő üvöltéssel, ami a szomszédasszony torkán szakad ki: Nein!
