Egyszerűen megvilágosodtam. Ha eddig nem tudtam volna mihez kezdjek, ha a gyerekeim lelépnek az oviba, most biztosan tudom. Nyitok egy kis-szobát, ahol terápiás kezelésben részesítek embereket. Kizárólag fiatal, és fóbiával rendelkező egyéneket fogok vállalni, nem rongálom egészségemet mindenféle őrülttel, már csak azért sem, mert az már megvolt, köszönöm szépen.
(Kis kitérőt téve visszaemlékezem egyetemnek álcázott elmegyógyintézeti tartózkodásomra, ahol állítólag rokon lelkű társaimmal voltam kénytelen megosztani szabad és kevésbé szabad perceimet, többek közt egy mániákus depresszióssal, skizofrénnal, ideösszeomlásossal, s pár olyannal is, akikkel szívesen lógtam együtt, vagyis egy születetten antiszociális zavart-lelkűvel, egy piromán alkoholistával, egy önimádóval és egy teljesítmény kényszeressel.)
Szóval, ma megtaláltam a fóbiák ellenszerét. A nagy titkot csak később árulom el, és a fortélyok részleteit megtartom magamnak, hogy a magánprakszis későbbi bevétele csak az enyém lehessen, de az előzményekről, vagyis arról, hogy hogyan jutottam a felismerésre, szívesen beszélek.
Mindig is azt hittem, hogy olyan normális gyerek vagyok, kis különbségekkel, s csak az egyetemen jöttem rá, hogy számos fóbiám kísért egészen régóta. Mondhatni, a pécsi állami intézet agyag gyúró kézműves foglalkozásán volt időm magamon merengeni, s így megbizonyosodtam róla, hogy számos fóbiával rendelkezem. Rettegek a jégtől, mert azon el lehet csúszni. Rémes tériszonyom van, leszédülök még egy székről is. Más kollégával ellentétben nem gyűjtök döglött állatokat, és nem szárítom azokat sóban, mert rettegek a kórokozóktól. Senkit nem engedek a teáskannám közelébe. Senkit nem engedek a szobrom közelébe, nehogy ráfújjon, és eltörje azt. Meg vagyok róla győződve, hogyha nem figyelek oda, egy nap majd alkoholista lesz belőlem.
Miután ezeket szépen mind listára vettem, le is diplomáztam. Ekkor jött Dida. Mostanra Dida az én unikumom és reggeli felesem, felveszem az ételt a földről, és megeszem amit elhajított, beleihat a teásbögrémbe, belenyúlhat készülő szobrom tervébe, mert majd úgyis kijavítom, télen azzal vagyok lefoglalva, hogy a babakocsival eljussak a célomig, nem pedig azzal, hogy jeges-e az út alattam, vagy sem, és bármire felmászok csak azért, mert közben attól rettegek, hogy ez a kuka leesik, és nem attól, hogy én leesek.
Igaz, még mindig nem gyűjtök és teszek el sóban döglött állatokat, de ki tudja, talán ha Dida nyolc éves lesz....
Azt hiszem, már mind sejtitek, mi a receptem a fóbiákra. Gyereket kell szülni fiatalok, és akkor nem lesz időtök hülyeségeken agyalni. Pont. :)
