Van egy műanyag kosaram. Nagyon fontos eszköz. Általában a mosógép és a ruhaszárító közötti szakaszon szoktam cipelni. Tegnap a ruhaszárító elköltözött, mert friss levegőre vágyott. Kiköltözött a teraszra. Így a kosár két végcélja továbbra sem változott, csak a közbe eső szakasz. Meguntam a kosár társaságát, ezért a mosógép felé vezető úton elváltam tőle a nappaliban. Aznap már nem is akartam szóba állni vele többet, de este valami furcsa dolog történt.
A kosárban ruhát találtam. Egész pontosan egy pár kis zoknit, egy bodyt, egy pulcsit, egy kicsi nadrágot, egy pelust, és mindezek takarásában egy gyereket.
Megingattam a fejem.
- Mi van a kosárban?- kérdeztem félhangosan magam elé.
- A Dida!- kurjantotta a kosár tartalma.
- Mit csináljak most vele?- ráncoltam a homlokom-Tegyem a mosógépbe?
- Neeem!- rikkantotta a kosár tartalma.
- Tegyem a szárítóra?- morfondíroztam tovább.
- Neem!- hallottam ismét.
- Terítsem a radiátorra?-tűnődtem.
- Neeeem!
Tanácstalanná váltam, hát akkor mi legyen?
- Adjak puszit? - jutott az eszembe.
Mikor kimondtam a puszi varázsszót, a kosár felől vidám cuppogások szálltak mindenfelé a szoba levegőjében.
