Pelenka, Bili

Színi előadások végtelen sorát hallgathatom végig nap mint nap, pedig nem is járok színházba. A színház jön el hozzám.

Igaz a darabok egyenlőre nem túl hosszúak, és a mondani való sem rejt mély drámaiságot, ennek ellenére mulattatóak, és kedvesek.

Legtöbb szereplőjük még csak nem is ember. A főhős általában a mamapóni, a babapóni, és a barátaik, zöldbéka, kicsi zsiráf, vagy foltos cica.

Ma esti műsorszám az ovodába menetelről szólt: "nem megyek ovodába" " mit beszélsz? Minden gyerek megy ovodába!"" Eltévedtem az ovodába, szomorú vagyok."" nincs semmi baj, odaviszlek." A reggeli sem volt rosszabb:

" Elmegyünk a vadasparkba!" nem, inkább a játszótérre!"" jó, gyeremenjünk."" hintázzunk! Csúzdázzumk!"" ne menj fel a nagy csúzdára, mert megütöd a lábadat! "" megütötted magad? Hol fáj?"" jaj,jaj, fáj a lábam!"" na, jól van, nincs semmi baj, semmi baj! Gyere, megpuszilom! Már nem is fáj!"

Az ebéd sem maradhat el:

"Gyere ide póni! Egyél finom füvet!"" Nem akarok füvet enni! Nem szeretem a füvet! Ble!"" na jól van, akkor egyél körtét."" hm, de finom ez a körte." Ezek után hozzám szalad és így szól:

" azt mondta a póni, hogy ble! Nem eszi meg a füvet, csak a virágot."

Teljesen újdonság, hogy már árulkodik is. Odaszaladt hozzám a minap és kissé kusza mondatszerkezettel ezt mesélte:

" apa a fülem harapta."

Erre az apja sértődötten bekiabált a másik szobábó:" nem is haraptam meg! Csak megpusziltam!" " Csengős puszit kaptál, Didám?" - kérdeztem. "Aha!"- felelte. Ha kijavítom, ő is kijavítja magát:

" nézd anya, tehénke!" " az nem tehénke, orrszarvú. Látod, ott az orrán a két szarva." " Az az orrszarvú, az a tehénke."

Aki volt már terhes az tudja mit jelent az éjszakai pihenés 8-9 hónapos terhesen.

Az én éjszakáim sem különbek, rendszeresen felébredek fél három körül, és mindig van egy kifogás, miért nem tudok az ágyban maradni és aludni.

Viszked, feszül, fáj, szétesik, meleg van, hideg van,kemény az ágy, puha az ágy, magas a párna, alacsony a párna, horkolást hallok, zümmögést hallok, szuszogást hallok, nem kapok levegőt, ég a gyomrom, kiszáradta szám, pisilni kell, stb. Az a legrosszabb, mikor hirtelen kipukkan az álom a szememből, és mindezt egyszerre érzem. Ilyenkor fel tudnék robbanni. Ehelyett kicsoszogok a vécére, majd a fürdőbe inni, majd a kisszobába a kis laptopommal. Ilyenkor mindenre lenne idő és erő, csak éppen az alkalom nem helytálló, így sem mosogatni,, mosni, ruhát és játékot helyére pakolni nem lehet.

Mire a hajnal elérkezik, és elkezdem látni a bútorokat magam körül, kezdenek megszűnni a tünetek, és megkísérlek aludni. Általában reggel, fényes napsütésben tudnék a legjobbakat aludni, olyan 8-9 óra tájékán, de eddigre a család többi tagja ébred fel kipihenten, duzzadó energiákkal, és legtöbbször nem valami csendesen.

Ma reggel is az anya, anya szavakra ébredtem. Pár perc alatt sikerült rávennem a szemem arra, hogy az egyiket félig kinyissam, és megnézzem, mennyi az idő. Az emberem eközben meggyőzte a lányomat, hogy ne sikítgasson, és ne csiviteljen, és hagyja magát felöltöztetni. Mondanom sem kell egy kitétel teljesítéséhez is szuperhősnek kell lenni, nemhogy mindhárom eléréséhez. Megállapítottam, hogy a műszakom 5 percen belül megkezdődik, mivel valakinek munkába is kell mennie babázás helyett, és ez nem én leszek.

Becsuktam hát a szemem, hagytam, hogy sorsom utolérjen, és úgy, kitakarózva, félúton az ágy széle felé visszaaludtam, ahogy utoljára magamhoz öleltem a párnámat búcsúzóul.

Arra ébredtem, hogy egy marha nagy kavics van az orrom alatt, és két szem az orrom felett. Dida kb 5 centiről figyelte, mikor nyitom ki a szemem, hogy azon nyomban megkínáljon kőlevessel reggelire.

Természetsen a kőleves és a kavics desszert minden élethelyzetben csak finom lehet, és el kell közösen fogyasztanunk. Reggeli után hozzámvágta a mesekönyvet. Pechemre dalos-mondókás könyv volt. Megkíséreltem hangot kiadni magamból, és a tizedik dal után már mintha emlékeztett volna az eredetire, amit énekeltem. Ezek után már nem csodálom, hogy Dida lepisszeg, ha a netes, csiszolt verziót hallgatjuk meg.

Ennyi ágyban heverés és ébredés után már volt erőm határozottan kijelenteni, hogy vége, anyu elmegy mosakodni, öltözni, stb. Dida pedig mivel aznap reggelre megkapta a magáét, elrohant a babáival beszélgetni.

Mese felnőtteknek. :) "Hány békát kell megcsókolni?" https://www.youtube.com/watch?v=vPIcElxbZQE

https://www.youtube.com/watch?v=N1G5w5ePGwM&feature=related

https://www.youtube.com/watch?v=7AEZEKmOJhE&feature=related

Körülbelül nyolc hetet kell várni Zsuzska kipottyanására. Közbe esik mindkettőnk szülinapja, de ezt már csak azért tudom, mert anyám mondta.

Pár hónapja, ha megkérdezték volna mit szeretnék szülinapomra, a gyöngyfülbevalótól a selyemruhán át egy spanyolországi nyaralásig bármit fel tudtam volna sorolni. Ha most megkérdeznék, mit kérek szülinapomra, azt mondanám Zsuzskát és minusz 20 kilót kérek.

http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/32.-hogyan-fogjuk-a-babat-baba-csalad-szules-w6M0e8zjZ8gB50MO#b

http://szh.ro/archivum/offline/cikk/64441/xviii-evf-185-szam

Most, hogy megszületett az első kisbaba itt a baráti körből, természetesen megindult a látogató dömping. Mindenki ráveti magát lelkesen az új jövevényre. Ez az élmény eszembe juttatta, mikor Dida megszületett, akkor is ez volt, csak akkor én voltam az anyuka. Látogatódömping, mindenki jujdecuki, tapitapi, puszimuszi, és társaival közeledett a külvilághoz még nem szokott jövevényhez, legtöbbször kézmosás és bármiféle csecsemővel kapcsolatos előélet nélkül.

Eszembe jutott, hogy már az is elég kellemetlen, hogy én rosszul tartom, (illetve nem tartom a gyerekem fejét,) de hogy még 20 másik ember is, na azt egy anyai szív nehezen bírja ki. Otthon a védőnő csak annyival riogatott, ha rosszul fogom, akkor kitörik a nyaka, de minimum izomrostszakadása lesz. Hát ennél horrorisztikusabbat nem is lehetne mondani egy tapasztalatlan kismamának. Férfikörökben még páran elsütötték a poént, ha bokájánál fogod, nem csuklik hátra a feje.

Csak jóval később gondolkoztam el rajta, hogy nem, nem törik ki a nyaka, ha nem támasztom alá a fejét, de sok más kellemetlenség történhet vele, ha elszúrom. Vagy a kedves, túl lelkes vendég elszúrja a baba kézben tartását.

Pl. kitekergőzhet sírva az ember kezéből, és leeshet. Vagy, ha nem fogom a fejét, akkor hátra nyeklik neki, mint a pár napos pacsirtáknak (mellesleg nekik se törik ki a nyakuk, pedig az övék hosszabb), és a feleslegesnek ítélt, visszaböfizett tej visszaszivárog a légutaiba, vagy szétfolyik az arcán. Az egyik esetben veszettül köhög szegény, fulladozik, a másikban meg iszonyú gusztustalan. Az is előfordul, hogy ugyanez a böfi közben hátracsukló fejű gyerek nemes egyszerűséggel visszanyeli a kikívánkozó levegőt, aminek később ordítás és hasfájás, anyukának meg hajtépés és nem alvás jut.

Miután mindezeket megtapasztaltam, rájöttem, a védőnők is titkolóznak időnként, amiért nagyon is nehezteltem rájuk, így elkezdtem a neten felkutatni a többletinformációkat.

Sajnos még a fenti két link sem tökéletes, de legalább közelebb visz ahhoz, hogy mit is kellene csinálni, még ha nem is mondja meg, miért.

Szerintem a videó kifejezetten kedves, a leírás viszont túl bonyolultan hangzik. Pedig nem másról van szó, pusztán arról, hogy a fej a legnagyobb része a babának, viszont a pocakban semmi izmát nem használja még statikus mozgáshoz (csupán gyors, lendületszerű, pár másodperces mozgásokhoz), így mikor kijön, az a két izom, a csuklyás izom és a legnagyobb nyaki izmok, amik tartanák a fejét, éppen olyan gyengék, mint minden más izma. Ezért is van az, hogy egy babának egy évig tart, mire annyira megerősödik, mint egy átlagos patás állat pár óra alatt. (Mindenki látta már, ahogy egy csikó/őzgida kipottyan, aztán két óra múlva már szalad az anya után.) Hogy segítsük az ösztönös reflexeit a babának (bélmozgás, lélegzés, nyelés, böfizés) az a dolgunk, hogy mi végezzük el azt a statikus erőkifejtést, amire az izmok nem képesek függőleges helyzetben, vagyis alkarunkkal a gerincét tartjuk, a tenyerünkbe meg a koponya alsó részét fektetjük (súlypont alatt).

A neten van fent számos, elég jó csomag, de én is írok egyet. Igaz, ez bizonyos szempontból személyre szabott lesz, de talán másoknak sem válik kárára. A lista talán hosszúnak tűnik, de minden belefér egy kisebb bőröndbe.

Bejelentkezéshez:

személyi igazolvány

terhes kiskönyv

leletek (főleg az utolsó havi)

bejelentkező papír (ha kell)

beleegyező papír az esetleges komplikációkról

taj kártya (vagy eu-s kártya)

gyerek neve cetlire írva (jól érthetően melyik a család, melyik a keresztnév)

egy hónapnál frissebb házassági anyakönyvi kivonat

Szüléshez:

ásványvíz

édes tea

keksz

ropi

szőlőcukor

vajúdás idejére regény

Bentléthez:

bicska, eldobható tányér, pohár

papucs

tusoló papucs

szappan

törölköző

fogkefe

fogkrém

köntös

hálóing (szoptatós)

fésű

hajgumi

intim betét

melltartó betét (ha sok lenne a tej)

kényelmes pamut melltartó

piros vagy fekete pamut bugyi (foltok diszkretizálására, klasszikus fazon)

Kigombolható póló (nappalra)

2 db rugalmas derekú mackónadrág (nem kismamanadrág, mert az le fog esni - vannak olyan darabok, amik terhesség előtt, és alatt is jól igazodnak az emberhez, ezt érdemes betenni)- ez sem árt, ha sötét színű

esetleg meleg időben rövid mackónadrág

zokni

zipzáras pulcsi/kardigán

kendő (huzat vagy erős légkondi ellen érzékenyeknek, fejre, vagy nyakra)

2 db textil pelenka (egy borogatáshoz, akármihez, egy a babának)

kispárna (ha gátmetszésre van szükség, nem árt valami puha az ember feneke alá, de egyébként sem)

egyebek szintén bentléthez:

aprópénz büfébe

szennyesruha tároló zacsi, plusz egy zacsi akárminek

ricinus olaj a könnyű vécéhasználatért

kézkrém (előfordulhat, hogy száraz a levegő)

kisolló, körömreszelő

vastabletta, C-vitamin, kalcium tabletta

egyéb betegségekre kinek-kinek a maga gyógyszere (nekem vérnyomáscsökkentő, lázcsillapító)

bepanten krém (a baba kirepedt bőrére, vagy a mienkre)

papírzsepi

popsitörlő ( bármit meg, vagy le lehet vele törölni)

fényképező gép + töltő (ha esetleg unatkoznánk a kórházban)

laptop, regény (lásd fentebb)

mobil telefon +töltő

papír, toll (sosem tudni, kivel barátkozik össze az ember, vagy milyen megjegyzendő tanácsokat kap)

A babának a kórházban:

bepanten krém

könnyű kistakaró

textilpelus

esetleg egy vékony textil törölköző, hátha meg kell mosdatni

vékony kissapka

babavíz

cumisüveg (bár ezt általában adnak a kórházban, akárcsak kisruhát, meg pelenkafelszerelést, de érdemes ezekre rákérdezni)

Hazajövetelhez:

(ezt is előre be kell pakolni, hogy ne a párodat szidd, ha rosszat visz be a kórházba)

olyan nadrág, amibe belefértél 4 hónapos terhesen

póló, vagy pulcsi, ha úgy érzed nem jó amit a kórházban hordtál

babaruha (body, zokni, kiscipő, pulcsi, nadrág, kiskabát, sál, sapka)

Amit kijövetelhez a párod hozzon:

hideg időben kabát és sapka neked

egy polártakaró a babának, vagy egy téli overál

babahordozó eszköz

ha kocsival jön, akkor baba autósülés is

Az eddig olvasottak alapján biztosan mindeki tanácstalan, milyen rémről lehet szó. A hiedelmekkel ellentétben a műhely valódi, és mindenki által rettegett réme egyáltalán nem volt élő személy. Még csak valaha élő sem. Egy puszta tárgy volt csupán, mégis mindegyikünk összeborzongott, ha csak a nevét kiejtette a száján valaki. Ez volt a vízcsap alatti ülepítő kád.

Mivel a vezetékek öregek voltak, és mi folyamatosan gipsszel és agyaggal dolgoztunk, ami eltömíthette volna a vezetéket, a lefolyó alatt semmiféle cső nem vezetett a falba, hanem egyenesen egy kádba vezetett, ami ha túlcsordult, a felesleges víz furfangos módon tovább úszott a fali vezetékekbe.

A kézmosó tálcába mi nem csupán a kezünket mostuk. Belemostuk gondtalanul a tányérunkat evés után, a poharunkat, a mosogatószert, a lugokat, amiket negatív készítéshez használtunk, és bizony, titokban volt aki bele is pisilt. (Na, kellő sör után már egyes fiatalemberek nem is annyira titokban.)

A kád titkát két-három havonta fel kellett fedni, ha nem akartuk, hogy elárassza a műhelyt és a munkáinkat a lé. A kád titka olyan fertelmes, bűzös kotyvalékká érett pár hónap alatt, hogy a tisztítás időpontját mindenki húzta, halasztotta, sőt, általában hatalmas veszekedések, és sorsúzások árán vállalta be valaki, amit csak úgy lehetett épp ésszel kitakarítani, ha az ember előtte megivott legalább három pohár pálinkát. Úgy tűnhet, ezzel növelte az esélyt arra, hogy hozzáadja a léhez a saját beltartalmát, de nem. Pálinka nélkül nincs az a túlélő ösztönnel rendelkező lény, aki csak bele mert volna kukkantani a kádba. Mindennek ellenére bizony félévente, évente egyszer biztosan legalább félig elárasztotta a műhelyt, mire kellő bűntudattal páran kitakarítottak.

Igazából a takarítás napjának mindenki tiszta szívből örült, kivéve a takarítókat, hiszen ez volt az egyetlen legális érv a kötelező iskolai szüneteken kívül, amit felhozhattunk apáinknak, hogy miért játszik mindenki kint a hóban, bagózik a lépcsőn, vagy napozik a fűben ahelyett, hogy szorgos és lelketépítő tanulmányainkat folyatanánk. Ez a jó indok a távolmaradásra olyan jó volt, hogy még a mestereket is távoltartotta a műhely épületétől egész aznapra.

Nem tudom mikor és hogyan csinálják, de egyik nap még szelíd kis zömök porontyok, másnapra meg azt látom, hogy mindketten nőttek egy méretet és nagyon is elevenek. Ma egész napom azzal telt, hogy felváltva szenvedtem el hol az egyik gyerek élénkségét, hol a másikét. Dida csak annyira tűnik ma már betegnek, mint egy héttel ezelőtt, de mivel ma sem mertem még kivinni az utcára, halálra unta magát. Végül, mivel egyéb rosszaságot már igazán nem bírt kitalálni, elkezdte az egyik selyemkendőmet nyalogatni. Kerestem neki egy nyalókát, a rend kedvéért. Becsengettek hozzánk, és némi beszélgetés után becsuktam az ajtót, és igyekeztem nem tudomást venni Zsuzskáról, amint lerúgja a vesémet. Pár perc konyhai szözsölés után arra döbbentem rá, hogy túl nagy a csend. Hirtelen senki és semmi nem mozdult. Elkezdtem Didát szólomgatni, de még egy nyikkanás, egy huncut kuncogás sem jött sehonnan. Bekukkantottam a szobákba, de sehol nem láttam. Végül még a bejárati ajtót is kinyitottam, hátha kizártam véletlenül, bár ennek kicsi volt az esélye. A szomszéd épp akkor lépett ki az ajtón, és megkérdezte, mi történt? Mondtam neki, hogy keresem a lányom. Az egyikről még tudom hol van, de a másik eltűnt. Ekkor meglibbent a hálószoba függönye, és Dida nagyot kacagott. Életében először sikerült tökéletesen elbújnia.

Feltételezni mertem tegnap este, hogy elvonulhatok kissé, léhán fetrengeni egyet csodás ágyunkban. Körülbelül 10 percig tartott a magányom, mikor kis családom meggondolta magát. Ekőször Zsuzska kezdett el rugdosni, majd bejött a másik, mellém feküdt, s ő meg kívülről kezdett el kalimpálni rajtam. Végül megjelent a családfő is, aki mindenkit mindenhol megcsikizett. Hirtelen iszonyú tömeg lett az ágyban. Mindenféle furcsa zajok, sikítpzás, és lökdösődés lett az eredmény. Egészen kezdtem magam úgy érezni, mintha megint pesten lennék, és a metrón utaznék. És Zsuzska még csak ki sem jött. Mi lesz itt később?

Ezt is megértük, Dida beteg lett. Oly sokszor úsztuk már meg azt, hogy beteg gyerekkel, vagy felnőttel játszott, éppen ideje volt elkapnia Sáritól valamit. Nagyon össze voltak nőve a hétvégén, és minden ételüket, italukat megosztották, miközben Sári kissé lázas volt,. Dida hétfőn lázasodott be, és aznap tombolt benne a betegség, teljesen alámerült a láz minden bugyrában. Második nap már volt ereje viccelődni, de délután ismét hőemelkedése volt, és kis hőemelkedéssel aludt el. Szerda reggel már egészen gyerek módjára viselkedett, és már evett is valamit a ropin kívül, de még mindig nem tért vissza teljesen az étvágya. Karjait teljesen kiverte a láz, tele lett apró piros-rózsaszín pöttyel. Számomra csodálatos, hogy valamiből ilyen gyorsan ki lehet keveredni.

Két és fél napra meglátogatott minket az egész család. Didát mindössze 13 fő fogadta délutáni szunyókálásából felébredve. Mivel az idővallum nem volt túl tetemes, igyekeztünk kihasználni a kevéske időt, és minél többet valahol lenni. Szerencsére meleg és száraz időnk volt, így a német időjárás igazán a legjobb formáját mutatatta, állandó 27 fokot jelzett a hőmérő. Első nap délutánját a kalózöbölben töltöttük, amit a gyerekek nagyon élveztek, mi felnőttek pedig lihegve csücsültünk egy fa árnyékában. Mivel mindenki rosszabb időre számított, senki nem pakolt be fürdőruhát a bőröndjébe. Húsvétkor egyik sógornőm odaadta a 7 éves Sári egykori fürdőbugyijait, amik mind éppen jók Didának. Az egyik oldalt spárgával kötős volt, így megnéztük, jó lehet-e még Sárinak a mai napra. A bugyi tökéletes volt. Ezen jót nevettünk, hiszen ezek szerint ez a ruhadarab, hacsak nem szakad el, beleszámítva a következő lányunkat is, még kb. 10 évig használatban lesz. Azt hiszem ennél praktikusabb gyerekruhát nem is lehet találni. Este bementünk meleg vacsorát enni a kedvenc görög éttermünkbe, ahol kissé meglepődtek a népességen, meg is kérdezték, szülinap van-e. Mondtuk, hogy ez csak a normál családi létszám nálunk. A hely roppant gyerekbarát, senkit nem zavart, hogy a kisebbek hamar elkanászodtak, és körberohangálták az ott talált esernyőkkel az éttermet, az étel is a szokásosan finom volt, de sajnos nagyon sokat kellett várni rá. Már nagyon beesteledett, mire végeztünk, és ekkorra már mindenki inkább aludni vágyott. A többiek megegyeztek, hogy mindenki (főleg a gyerekek) kedvére elmegyünk a Nürnbergi állatkertbe, mely méreteivel, szépségével és egyéb kínálataival ( állatetetés, állatsimogató, szuper játszótér, gyors étkezde, delfinshow) minden korosztálynak megfelel. A gyorsétkezde német kolbászkái nem arattak osztatlan sikert.Szép árnyékos útjain mi végül nem tudtunk végigsétálni, hiszen Dida még alszik délután, és jelen állapotomban én sem vagyok elég fitt egy egész napos sétához, de ők késő délután értek csak haza. Kis délutáni szunyóka után, mi ambergi lakosok felcihelődtünk, és a fellelkesült tömeget felvittük a templomhoz, a hegyre. Ezt a helyet már tegnap kiszúrták maguknak a strandról ( a templom a város minden pontjáról jól látszik), és csillogott a szemük a felfedezés és a hegy meghódításának vágyától. Mire felértünk, közölték, hogy valamennyien rögvest éhen fognak halni. Semmi gond, A népek errefelé mise után szívesen esznek egyet, így kellemes kis bajor étterem áll a templom lépcsőjének aljában. A teraszról az egész város látképében gyönyörködhettünk, míg vártuk az ételt. Mindennel elégedettek voltunk, mert az étel egészen gyorsan elkészült, a pad elég hosszú volt mindannyiunknak, és az étel is ízletes volt, az átlag bajor ízvilághoz képest. Szerettünk volna még egy kis sétát tenni a belvárosban, de eleredt az eső, így Amberg éppen csak felvillantotta báját. Ez is bőven elég volt a család nőtagjainak, hogy eldöntsék, a szombatot féktelen ruha és cipővásárlással töltik, a férfiak meg menjenek a gyerekekkel ahova akarnak. Mi a csapatot megvártuk a kedvenc olasz fagyizónkban, hiszen minket már annyira nem csigáz fel a 44-es ruhaméret, amit otthon már igényes ruháknál nem lehet találni. A férfiak találtak egy kis udvarban egy sörkertet, és elhatározták, ha már Németországban vannak, belekóstolnak a német férfiak ízvilágának megfelelő kocsmahangulatba. Így az egész család itt ebédelt. Mindenki mélyen megbánta, még azok is, akik a helyet felfedezték. Engem és Lacit annyira nem lepett meg a kínálat, csak igyekeztünk a lehető legehetőbbet választani a kínálatból, de a többiek arcát le kellett volna videózni, főleg azokét, akik savanyú kolbászt kértek hagymakarikával, édes mustárral. EEEEzt kell megenni?- hördültek fel páran, mások pedig így kiálltottak: Ez meg micsoda? Elszontyolodva hagyták el a helyiséget, és a nők egy része süteményért kiálltott. Sajnos, ebben sem tudtam segíteni nekik. Az olasz fagyi nem tetszett nekik, az egyetlen cukrászda, ahol ehető süteményt találtam eddig, az is orosz volt, és éppen zárva tartott. Bár a vásárolgatásban örömük telt, az ebéd annyira lelombozta őket, hogy mind hazamentünk egyet aludni. Alvás után megmutattuk nekik a legmenőbb folyóparti játszóteret, ahol a gyerekek hajmeresztő légtornászmutatványokat mutathattak be a bonyolult kötélmászókán. Még Dida is meglovagolta az egyik tartókötelet, amit elért. Kissé szomorú volt, amiért ő nem mászhat fel 5 méter magasra a többiek után, de az a szabály, hogy oda mászhatnak fel a kölkök, ahova fel tudnak egyedül. Mivel éppen városi fesztivál volt, bementünk Ac/Dc koncertet hallgatni, és belekóstolni egy echte ambergi ünnepségbe, de a hatalmas tömeg nem nyerte el a család tetszését, így némi kóválygás után ismét a játszótéren kötöttek ki. Én szívesen élveztem volna a fest okozta hangulatot, de ezúttal engedtem a tömeg nyomásának, és az első utunkba kerülő görög étterembe betértünk, ahol ismét isteni kaját ettünk. Holt fáradtan átaludtuk az éjjelt, s máris eljött a vasárnap, és a hazaindulás ideje. Valahogy vasárnap reggel nem túl sok vasalt arcot láttam.

Miután eljutottam odáig, hogy felszedtem kellő számú fóbiát, tudtam megfelelő mennyiségű pletykát és disznóviccet, megtanultam istentelenül káromkodni, feltűnés nélkül tudtam "nem alkoholista" maradni, és fel bírtam vinni a negyven kilós gipszeszsákot a pincéből az első emeleti műtermembe, kezdtem nem félni a többiektől. Gondoltam, ideje az izmos barátok mellé barátnőket is beszerezni. A feladat nehezebb volt, mint gondoltam. Egyik oka ennek, a nők kevés száma volt, másik oka pedig az a tulajdonság, hogy a szellemi töbletet emocionális túlérzékenységgel helyettesítették. Végül két örök időkre szóló, ámbár valószínűsíthetően szeszélyesen megbízhatatlan barátnőre tettem szert, Dé-re, és D.- re. Dé valójában nem nőnek született, de mivel nem választott, mihez vonzódjon jobban, így egy süti mellett remekül lehett vele hol a szemét pasikat, hol a hülye tyúkokat szidni. Dé- nek gyönyörű, derékig érő, hullámos haja, dús ajkai, és érzékeny szelleme volt. Ezek, azzal párosulva, hogy remekül főzött, s számos konyhai fortélyra megtanított, első osztályú nő lehetett volna belőle, ha a sors nem toldja meg még egy ujjal. D. viszont lánynak született, és az is maradt. Sosem éreztem magam frusztráltnak mellette, mertvidámsága mindent naposabbá tett. Bolondossága sokszor kihúzott a szakadékból, amibe beleléptem, mikor rájöttem, milyen nehéz egy újszülöttel együtt élni. A másik világ, a normális, műhelyen kívüli fele mindkettőjüket nehezen viselte el, és még anyám is gyakran megkérdezte, miért nem barátkozom normálisabb emberekkel, de erre csak a vállamat tudtam megvonni. Talán valami olyasmit mondhatnék, ha valaki egyszer rászokik a pálinkára, hiába rossz az íze, nehezen szokik le róla.

Az ember, de leginkább a szülő, elképesztő leleményességre tesz szert, ha arról van szó, hogy egyen már valamit a bides kölke. Sajnos a szülőbe be van kódolva, hogy mindenáron táplálja frissített genetikai állományát, hiábafogja fel racionális ésszel, hogy ha kettő, három, négy, tizenhat, huszonhat év alatt sem halt éhen, akkor már nem is fog. Akkor sem, ha fennen hangoztatja, hogy "nem vagyok éhes", és sírva toporzékol, ha bármiféle listát felsorol neki a szülő, amiben nincs legalább fél pohár cukor. Bár igyekszem a helyzethez simulékonyan hozzáállni, náluk a bevett praktika, hogy meg kell eteni a plüsskutyát, a bárányt, a babákat, de úgy, hogy a kellő számú előkóstoló után végül minden Dida szájában landoljon. Idegen helyen nehezebb a helyzet, mert Dida esze csak az új játékokon jár, így az a jó, ha élő állat is van, így a strandon ehet perecet a kacsákkal, Móninál meg az öreg perzsamacska az, aki előszagolja, ehető- e az étel. Tegnap részese lehettem két helyi barátnőm cseleinek is, így, hogy nem nekem kellett etetni, igen mulatságos mozinak bizonyult a napi procedura. A reggeli Juditnál ért minket. Reggelire perecet sütött. Két gyerekéből a kicsi még nem tud beszélni, így ő a kisebb gond, legfeljebb belekeni a hajába a nyálas perecdarabokat, a fia, Áron viszont majdnem 4 éves. Rossz napja volt, igy ő kijelentette, megfájdul a hasa a perectől, ő inkább amerikai sütit kér ( ez kb a cukrozott tetejű vizespiskótával egyenlő cucc). És vagányan kijelentette, mikor mondtam, mi csak tejért indultunk a boltba, hogy ő bezzeg olyan nagy fiú már, hogy ő nem tejet, hanem kakaót ihat. Nagy volt a kísértés, hogy mondjak neki valami rákontrát, re- és szubkontrát, de inkább okosan befogtam a számat. Kisült a perec, és Áron tagadott. Anyja türelmesen kijelentette, ebéd előtt nincs édesség, de can 10 féle gyümölcs, szendvics, joghurt. Minden egyes szóval csak rontott a gyerek állapotán, Áron végül sírva ütötte és rúgta az asztalt, hol azt ordítva, hogy ő nem eszik semmit, hogy azt, hogy éhen fog halni. Rajta kívül közben mindenki jól lakott a pereccel, és Judittal megbeszéltük, úgy látszik a hisztit nem növik ki a kölkök oviig, és végül megegyeztük abban, hogy később se, csak az indok változik az évek során: kaja, pia, kocsi, nők/pasik. Végül elérakta mégis a sütit, amiből Áron ugyanúgy nem evett szinte semmit. Az estét Ágiékkal töltöttem a szabadstrandon. Nem strapáltam hát magam a vacsora miatt, kértem a büfében csibefalatkát hasábkrumplival, jutott belőle elég az összes jelenlévő családtagomnak. Ági férje pedig szépen elővette a banánt, maga mellé ültette a gyereket, majd kikotort egy kiskanalat, ölbe tette, jó lesz az még, és lehúzta a banán héját. Eddig még semmi szokatlan nincs a dologban. Mindenki látott már ilyet. Ám ezek után fogta a kiskanalat, s belekanyarintott vele a banánba, így adagolta a gyerekbe. Arra gondoltam, ezt jó pénzért el kellene adni egy cirkusznak, főműsorszám lenne. Megvan benne minden: szokványos kezdet, meglepetés, csattanó és humor.

Friss húsként közös műtermet használtunk a nálunk pár évvel felettünk járókkal. Nagyon kedvesek voltak, de azzal szórakoztak, hogy elhallgatták előlünk a helyi fauna sajátosságait, nehogy túl gyorsan kiismerjük magunkat. Nem elég, hogy friss voltam, és semmiféle szobrásztevékenységgel kapcsolatos gyakorlatot nem tudhattam magam mögött, stréber is voltam, valamint az egyszem lány a szűkre szabott csapatban. És még inni sem tudtam. Vagyis, halmozottan hátrányos helyzetűnek számítottam.Ha bekerült egy lány a csapatba, aki megszokta, hogy gyakran csettintésre működnek dolgok, hát azt körberöhögték. Így aztán nekem külön nem szóltak az egykori általános iskola épületéhez szervesen tartozó szellemről. Körülbelül tizedik tanműhelyi napomat töltöttem, mikor a rutinosak délben leléptek, ki kocsmába, ki elméleti órára, csak én maradtam a teremben, mert mindenképp be akartam fejezni a büsztöt, amit elkezdtem. Olyan elmélyülten dolgoztam, hogy enni sem álltam meg, így gyakran előfordult, hogy a jobb kezemben lévő agyagot tettem a számhoz, és a balban lévő kiflit nyomkodtam a szoborra. Ilyen állapotban történt, hogy hátra akartam fordulni újabb adag agyagért, mikor valamibe beleütköztem. Mia...-gondoltam, hiszen senkit és semmit nem hallottam, vagy tudtam , hogy a közelemben lett volna. Egy marha nagy szürke pólót láttam közvetlenül az arcomban. Felfelé néztem, aztán még egy kicsit felfelé, és egy több, mint két méter magas, ilyesztően nagy orrot viselő, holtsápadt lényt találtam olyan intim közelségben hozzám, hogy a cipőnk orra összeért. Még életemben nem láttam a fickót. Bágyadtan, és ostobán vigyorgott rám, amitől nem lett barátságosabb, csak növelte a sokk okozta szívinfarktus esélyét. Kifejezéstelen tekintetéből nem lehetett eldönteni, a zsebéből kiscicát fog elővenni nekem, vagy ő a kaszás gyilkos. Kb két perc közös hallgatás után, mondom, közben egymástól 10 centire álltunk, annyit mondott, ügyes vagy, és kiment. Másnap megkérdeztem a többieket, mit tippelnek, ez meg mi volt. "Csak Robika"- jött a válasz- "teljesen ártalmatlan." Aztán elmesélték, hogy több, mint 30 éves, közel 20 éve szedálják le a különböző agysorvasztó gyógyszerekkel, skizofrén, normális emberi kapcsolatra alkalmatlan, senki nem tudja mit gondolhat, mert keveset beszél, az orvosi papírja szerint skizofrén, és az a hobbija, hogy nesztelenül bolyong a termek között, és megkísérel a saját fogalmai szerint társaságba keveredni. Konkrétan, dolgozó emberek háta mögé lopózni, és figyelni. Mindezekkel együtt, teljesen ártalmatlan. Én ezek után hetekig a Fűrész kettő című filmben éreztem magam. Majd rájöttem, hogy Robika csupán olyan, mint Hannibál Lekter. Nem feltétlenül eszi meg a körülötte élők agyát, de sosem lehet tudni. Gondoltam, körbenézek hátha megtalálom azt a szimpatikus fiatalembert, akihez társul csapódhatok, és alkalmasint megment az őrültektől. Első kiszemelt áldozatomról hamarosan kiderült, hogy csak egy alapelvet hajlandó követni, ha nem szoborról van szó, hanem köznapi élethelyzetekről, soha, semmibe nem ártja bele magát, sem egyéni véleménnyel, sem tettel, sem szóval, amolyan kínai bólogató jános, nem szól szám, nem fáj fejem, mosolygok, és életben maradok. Hamar rájöttem, nála valami veszélyesebbet kell keresnem. Csoporttársaim közt volt egy kopasz, gondoltam jó lesz. Heteken belül kiderült, az égvilágon semmi nem érdekli, csak a fű. Nem, nem kertészkedett. Nem zárkózott el a beszélgetéstől, sem a szabad véleménynyilvánítástól, de finoman szólva, túlzottan követte a budhista tanok nihillista szemléletét. Másik kettő alkoholista volt, a harmadik meg bogaras, aki felköltözött inkább a padlásfeljáróra, és a padláson turkált szemétből készített szobrokat. Volt még egy pesti fenegyerek is, öltöny-nyakkendőben, és látszólag akkora arccal, és hozzá tartozó egóval, hogy kapásból kerültem. Két évvel később kiderült róla, hogy ő a normális a csapatban, akit még nem kell kezelni drogokkal, mert "levezeti a feszkót" (ő mondta) evezéssel, biciklizéssel, hegyi túrával, és az utlosó két egyetemi évünkben a szobraim cipelésével. A felsőbb évesek közt találtam egy arab terroristát, aki olyan kétértelmű mondatokat sütött el, hogy sosem tudhattam, most bókol, vagy éppen Irakba akar elküldeni, pár évvel később, mikor aklimatizálódtam, vele is kezdtem baráti viszonyt ápolni. Eleinte így két negyedévessel próbáltam leginkább lógni, eggyel, aki gitározott, és szerelmes nótákat énekelt minden szobrának, és egy másikkal, aki éjjel dolgozott, és félpucéran táncolt mintázás közben. Aki a zenét szereti, rossz ember nem lehet, gondoltam. Mivel az embert a természet nem látta el megfelelő védekezésre alkalmas testrészekkel( semmi tépőfog, átharaphatatlan vastag bőr, többrétegű bunda, 5 centis karmok), így hamar megtanul alkalmazkodni a környezetéhez.

Nagyon optimistán kezdtem neki a felvételinek. Cirka 30-40 emberből felvettek hetet. Ekkor még nem tudtam, hogy a felvett embereknek egyik fele már kezeli magát valami ( többnyire legális, esetenként receptre kapható) droggal, a másik fele meg még nem, de kellene. Nyár eleje volt, a műhely, mivel kint volt a szőlősbe, a hegyen, szépen virágzott, zöldelt, a műhely udvarán lehetett a gyíkok közt napozni, szemben iható forrásvíz csörgedezett, a szomszédunk egy óvoda volt, ahonnan állandó, vidám gyerekzsivaly szűrődött át, elkeveredve a tücsökciripeléssel. A kép idilli volt. Az évek során a körülmények nem változtak, de azért kezdtem elgondolkozni. Az a semmitérő drótháló, ami elválasztott minket az óvodától, az első két évben szimbolikus jelentést kapott számomra. Kissé úgy éreztem, a határ a kiscsoport és a kis csoport között, valóban olyan keskeny, mint a háló, még a cirka 15-20 év korkülönbség a csapatok között sem szélesít rajta. Első évben rájöttem, minket is kiraktak messze az élő emberektől, hogy kedvünkre hangoskodhassunk. Aztán felfedeztem, hogy a mi udvarunk is olyan, mint az ovisoké, nincsenek bele mérgező növények ültetve. A mi kapunk is retesszel záródik, a sima kilincs lenyomása nem nyit ki semmit. Nálunk is napi probléma volt a " nem adom, az enyém, és kell nekem", illetve a " Pisti tönkretette a szerszámomat". Ezeket a problémákat mi is egymás közt, felnőtt bevonása nélkül boxoltuk le. A bátrak ugyanazt ették, mint az ovisok, mert ez volt az egyetlen lehetőség, hogy meleg moslékhoz jussanak, csak be kellett fizetni a havi kvótát. A kevésbé bátrak inkább töpörtyűt, paprikát és kenyeret ettek a helyi boltból. Nekünk is volt óvobácsink, aki meghallagott minket, megetetett minket, segített felhúzni a cipőnket, vagy mást, csak nálunk vagyonőrnek hívták. Hogy ezen a címen, milyen vagyont védett, és kitől, arra a mai napig nem jöttem rá. Nekünk is voltak apáink, akik reggel útnak indítottak minket, felkészítettek az aznapra, vérmérséklet szerint fegyelmeztek és dícsértek, s megkérdezték, mit csináltunk előző nap. Csak mi eleinte mestereknek hívtuk őket. Eleinte. Úgy harmad év körűl már csak azt kérdeztük egymástól: emlékszel, mit mondott apánk, mikor jön? A kerítés megléte így vált szimbolikussá. Csakhamar nehéz volt eldönteni, mire való? Őket védik tőlünk, vagy minket védenek tőlük?

Gondoltam, ha vannak hímnemű olvasóim, biztos nagyon únják már a kismama témát, nem is beszélve egyéb gyermektelen ismerőseimről. Bár a blog eredetileg csak Didáról szólt, annyi minden történt a kezdetek óta, gondoltam ideje kissé fellélegezni. Magam is unom ezt a kismamázást kissé, ezért rákaptam Hadházi László sztorijaira. Rájöttem, a stand up alapvetően arra épít, hogy valakit, aki közel áll hozzád, be kell égetni, de úgy, faarcal, hogy azért a többiek röhögjenek rajta. Aki nem hiszi, járjon utána. Egyedül az egyetemi éveim alatt történtek kifacsarható témák, így hát írok arról. Minden anyámmal kezdődött. Neveltetésem már ott be volt határolva, hogy csak nyolc év próbálkozás után jöttem világra, akkor is lányként. El lehet képzelni, mit vonzott ez maga után. Anyám hisztérikusan védett mindentől. Az egyetlen szerszám a villanykörtén kívül, anyám fúrója volt, amiről csak azért tudtam, mert a képeihez néha használta, különben el volt dugva. Semmilyen vegyszerhez nem nyúlhattam az otthon töltött 18 év alatt ( bár erre külön nem tértünk ki, talán még az ecethez sem, mivel arról sem tudtam hol van, míg főzni nem kezdtem tanulni.) A konyhában a mai napig nincs egyetlen 8 centinél nagyobb, éles, vagy hegyes végű kés sem, kivéve a kenyérvágót, de azért a mai napig rám szól, hogy vigyázzak vele. A késeinkkel mai napig előbb felpolírozom a körmöm, mint felszelem a répát. No, ilyen légkör után anyám gondosan elment megnézni a sulit, ahová eljárhatok tovább fejlődni. Virág, bonbon, bor, mesterekkel elbeszélgetés, helyszín felmérése után előbb aranyműves suliba kerültem, majd a szobrász tanszékre. Valahol itt kezdődött a tudathasadás. Nem tudom, anyu hogy egyeztette magában össze a kettőt. Előbbi helyen kapásból napi szinten használtuk az alábbiakat : sósav, forrasztó pisztoly, fúró gép, lemezvágó kar, fűrész. Anyám naponta elmondta, Pest milyen veszélyes, ki ne menjek sötétedés után, de arról szó sem esett, hogy a nyolcadik kerület egyik legsötétebb kis utcájában lévő suliba még kivilágosodás előtt oda kellett érni. Utóbbi helyen napi szinten használtuk a következőket: rozsdás drótokkal teli agyag, flex, lombfűrész, ütvefúró ( kövek vágásához, tudjátok, amivel a betonjárdát is feltörik), timsó. Az kollégium környéke, egykori bányászkerület, hírhedt volt a mutogatós bácsiktól, napi gyakorlati idő strébereknek reggel 8-tól időnként este 10- ig tartott. A tanműhelyben a férfi- nő arány 10-ből 2 lány. A koliban koedukált vizesblokkok. Ezek után telente megkaptam anyámtól a Tanácsot: ne menj fel gyalog a hegyre ( ott volt a tanműhely), mert megcsúszol a meredek jeges úton, és kiugrik a bokád a helyéről. Menj inkább busszal. Aki járt már Pécs dombosabb részén ( most az röhög rajtam, mert a belváros is dombos, de én most a külvárosra gondoltam), az tudja, a hegyre menő járatok nem mennek fel télen, mert sofőrbácsi tudja, első kanyarban belecsúszna Kati néni házába a meredek, lefagyott úton. Valahogy így kezdődött az, hogy kezdtem nem komolyan venni a dolgokat.

A doki azt mondta, két hét múlva találkozunk. Na, ezen meglepődtem. Minek is találkoznánk két hét múlva, mikor eddig havonta találkoztunk? A doki igazán édes, de még a szeptember olyan messze van! Úgy tűnik, ő másként gondolta, mert az asszisztens kislány szépen beírta az időpontokat szeptember 21-ig? Kb addig. Plusz-minusz pár nap. Még pár másodpercig eltűnődött a következő időponton, de mondtam neki, hogy azt hiszem, ennyi beírás elég. Végülis, szeptember 24-re vagyok kiírva nem? Vagy 26-ra? Nem tudom, a számokkal mindig bajom volt. A kiskönyvembe érezhetően kevés plusz dátum került be. Uram atyám! Már ilyen közel lennénk? Igaz a gyerek egész gyerekre hasonlított az ultrahangon, és egyre inkább lihegek, ha el kell érnem a cipőmet. Valahogy hirtelen minden túl alacsonyra került a lakásban. Lábam simaságáért ádáz jógagyakorlatokat folytattam kb másfél órán át. Mégiscsak nő vagyok, a doki meg férfi, gondoltam, nem megyek oda, mint egy ősasszony, ha már egyszer feltalálták a szőrös láb ellenszerét, a borotvát. Miután ezzel végeztem, rájöttem, a bugyimat is már csak a fiókban látom, magamon egyáltalán nem. Akkor sem, ha oldalra fordulok. Szerencsére, a fiókom tartalma limitált, így nagy bakot nem tudok lőni, mindegyik lila, szakadás- és csipkementes pamut. Hű, na ezzel az infóval most biztos jó pár embert felháborítottam, hogy milyen szemérmetlen vagyok. Akik így gondolják, azok higgyék el, ha meglátnák a nagyi fazonokat, semmi izgalmasat nem találnának ebben a mondatban. Eljutottam odáig, hogy hiába alszom ugyanannyit egy éjszaka alatt, mint a férjem, még véletlenül sem ugyanakkor. Míg ő játszik hajnali egyig, kettőig, én fél tizenegytől hajnali egyig (kettőig) alszom, majd ő jön, én úgy csinálok, mintha örülnék, aztán ő horkolni kezd, én meg ha éppen nem vagyok félálomban, nem vágok oda neki ezért, hanem kimegyek a kisszobába, megnézek egy filmet ( vagy kettőt?). Kivirrad, kb fél öt körül, ekkor visszamászom a hitvesi ágyba, izzadásig felmelegítjük egymást kb két-három órán keresztül, mire én elkezdek fészkalódni, ő nem bírja tovább, és felkel, így én édesen alszom nyolcig. A terhességnek szerencsére nem csak hátrányai vannak, előnyei is. Pl. elmentünk kínai étterembe vacsizni a doki vizitje után. Vagy elmegyünk fagyizni, mert nekem az jó. Vagy ott volt pl. Ági diós tortája, no az aztán igazán jó volt. Sajnos, nem bírtam annyit enni belőle, mint amennyit szerettem volna. Leszámítva a folytonos gyomorégést, az ételek íze új értelmet nyert. Summa summárum, ha kajáról van szó, mindent megkapok, amire vágyom.

Ma este felkerekedtünk, és meglátogattuk a doktor bácsit. Dida vidáman jött velünk megnézni Zsuzskát, de a rendelőben lévő kisvasút végül izgalmasabbnak tűnt, mint bármi más. A doki nagyon jó fej volt, mert Didát rászabadította a kis asszisztens kisasszonyra, hogy Laci be tudjon jönni a vizsgálóba velem. Kértem egy szép képet a lány fejéről, majd a kinyomtatott fotót megmutattuk Didának. Jobban érdekelte, mint vártam volna, mert lelkesen szorongatta a papírlapot, és nem engedte el többet. Kint az utcán megállt egy tábla előtt. Mondom neki: Virsli van a képen. - Nekem is van képem! Zsuzska van rajta!- kiáltotta. Majd séta közben hol a képet nézegette, hol magához szorította: - Nézd csak Zsuzska! Galambok! - mondta a képnek, majd a pocakjához szorította, és így szólt: - Most nem látom Zsuzskát. Most látom Zsuzskát. Megmutatta a képnek a folyót is, és elmondta neki, hogy most megyünk fagyit enni. Zsuzskát végül csak a fagyira tudtuk lecserélni.

Gondoltam adok a kultúrának, ha már netezés közben amúgy is videára tévedtem, rákerestem a varázsos szóra: kismama torna. Csak Rubint Réka volt. 7 perc. Réka kb 50 kiló színtiszta izom, (plusz egy jól fejlett gyerekkel a hasában) aerobikozott, mintha mi sem lenne természetesebb, igaz másfél perc múlva már ő is lihegett. Én már attól inszalag szakadást és lábtörést kaptam, hogy néztem. Eszembe jutott, hogy nekem már az is milyen frankó torna, hogy előrehajolok felszedni a gyerek játékait, illetve, ha négykézláb feltörlöm a kiömlött innivalót, vagy a rejtőző porcicákat. Hál istennek, miután kihevertem a Réka okozta sokkot, a youtube-on is rákerestem, és nagyon barátságos, nagylabdás gyakorlatokat találtam. ez ugyan még nem vett rá arra, hogy fel is tápászkodjak a székből, de egyet azért szívesen végignéztem, hogy elmondhassam, állapotomnak megfelelő sporttevékenységet folytattam. :)

http://www.szoptatas_jelentosege.abbcenter.com/?m=A+szoptat%E1s+jelent%F5s%E9ge&al=A+szop%E1s+mennyis%E9ge Itt egy cikk belinkelve, ami elég precíz, azt hiszem. Hozzáfűzöm a személyes tapasztalatomat a dolgokról, biztos, ami biztos. Sok helyen van az etetési mérés ellenőrzésének hisztériája. Bár a kórházban kötelező volt, mi otthon nem mértük minden szoptatás előtt és után is a gyereket, hanem csak hetente egyszer. Mivel a gyerek mindig más mennyiséget szopik és még mozog is a mérlegen, szerintem ez a sok mérés nem ad pontos információt, csak stresszeli a kismamát. A heti mérést mindig felírtuk egy kiskönyvben, így biztosan látszott, hogy nőtt-e a gyerek súlya, vagyis eszik eleget. Sok helyen a védőnő amúgy is kijön hetente, így nagyon valószínű, hogy ő amúgy is megméri, és számon tartja, gyarapodik-e a gyerek. Ha nem sír folyton, akkor valószínűleg nincs nagy baj. Első otthon töltött egy-két hétben naplót vezettünk róla, mikor éhezik meg, így nem éltem folytonos bizonytalanságban, hogy mikor kell szoptatni, hanem megtanultam a gyerek igényeinek megfelelő ritmust. A mienk két és fél, majd pár hónaposan három óránként kívánt enni. Mivel ez csecsemőnként eltérő, érdemes eleinte megfigyelni, hogy a többi napi teendőt hozzá lehessen igazítani. Ha etetési idő közben sír, akkor más baja van, kakis pelus, vagy hasonló. Én sosem néztem meg, hány percig szopik a gyerek, és eszembe nem jutott volna 20 perc után lerángatni a ciciről, mondván, hogy felolvad a bőröm a nyáltól, mert az esetek többségében, ez is tarthat 10 perccel tovább, és semmi baj nem történik, a gyerek nyugodt hangulatban magától elengedi a cicit, amikor elege van belőle. Egy javaslatra egy ideig böfiztettük szopi közben is, nehogy görcsöljön a hasa, de rájöttünk, elég a végén, mert ha közben megszakítjuk a folyamatot, egyfelől esze ágában sem volt böfizni, másfelől sírt az éhségtől, harmadrészt idegileg roncsokká váltunk egy hét alatt. Váltott mellen szoptattam, egyik étkezést egyiken, következőn másikon, de ha túl sok volt a tej, akkor szopi után a nem használt mellből is kifejtem a tejet, kb. annyira, hogy könnyűnek érezzem, és ne fájjon, de volt, hogy teljesen. Ennek ellenére Dida sosem panaszkodott arról, hogy éhes maradt volna a következő szopikor. A tejet nem fagyasztottam le rögtön, a hűtőbe tettem, és megvártam a következő szopiidőt, hátha mégis éhen maradna, és fel kell melegíteni, de általában fagyasztás lett a vége. Mivel szégyenlős voltam, gyakran akkor is előkaptam a fagyasztott tejet, ha vendégségbe mentünk, így akkor is azt kapta, amit kell, amikor nem tehetettem mellre. Ha nagyon sok tej termelődött, és fájón becsomósodott (ez akkor is megtörtént, ha csak 20 perccel később tettem mellre, mint ahogy a szopi idő eljött), akkor jó meleg vizes ruhával borogattam, majd mikor kissé felpuhult a görcs benne, megmaszíroztam a csomókat, és utána vagy szoptattam, vagy fejtem. Volt, hogy ilyen előkészületek nélkül a túl feszes mellből nem tudott kijönni a tej. Szopi idő közben (sosem helyette) volt, hogy teát, vizet is ivott, mert igényelte a plusz folyadékot. Ettől sosem szopott kevesebbet. A mellemet sosem mostam meg szopi előtt, csak ha szöszös lett a ruhától, viszont utána mindig! Előbb kézmosás, aztán langyos vízzel lemosni a nyálat és a kifolyt tejet, és száraz ruhával szárazra törölni, ez a titka annak, hogy minél kevésbé maródjon fel a bőr, és ne sebesedjen ki. Természetesen előfordul, hogy mégis kisebesedik, de ekkor elő lehet pluszban kapni a Bepantent, és szopi+mosás, szárítás után bekenni. Ha súlyos a helyzet, akkor érdemes kipróbálni szabad levegőn hagyni a mellet (igen, ez azt jelenti, hogy félpucéran rohangálsz otthon a befűtött lakásban), és minél inkább tejmentesen, vagyis szárazan tartani. Mi agyon stresszeltük magunkat a böfin, de bizony volt, hogy hiába ráztuk a gyereket 10 percig, semmi sem történt (ez is gyerekenként változó), és egy idő után rájöttünk, hogy ha elalszik szopi közben (éjjel, mert már jóllakott és amúgy is mind álmosak vagyunk), akkor nem rázzuk őt fel a böfi miatt, hanem hagyjuk aludni. Ugyanis, mikor szopi után emiatt felébresztettük, minden procedúra kezdődött előlről, ami plusz egy óra éjszakai ébrenlétet jelentett. Ez a kis trehányság is igen idegkisimító hatásúnak bizonyult, és a gyerek sem lett hasfájósabb egy-két elmaradt böfi miatt. A kórházban akkor tettem mellre, mikor úgy látszott, igényli, és közben megesett, hogy cukros vizet is kapott a csecsemősnővértől, ha nagyon nem bírt elaludni. Nekem a tej igazán csak otthon indult be, de a szobatársamnak már másnap ömlött mindenfelé, mint valami isteni manna. Nekem akkor úgy tűnt, három gyereket is jóllakathatna, míg én örültem, hogy az enyémnek jut annyi, hogy megnyugodjon.

Tavaly vettem magamnak egy készlet temperát egy játékboltban. Ennek a kis műanyagtégelyes, német verziónak csak a neve tempera. Egyértelműen semmilyen tulajdonsága nem egyezik azzal, amit mi gyerekkorunkban kis tubusokban használtunk, sem a színerőssége, sem a fénye, sem más egyéb tulajdonsága nem egyezik, kivéve, hogy vízzel oldódik, de ezzel az erővel falfestéknek is hívhatnánk. Mivel a felét már elhasználtam, a másik fele pedig beszáradt, a maradék két színt (zöld és kék) kitettem a teraszra, egy adag csomagolópapír társaságában, majd levetkőztettem a gyereket, bekentem naptejjel, ráhúztam egy bugyit meg egy sapkát nap ellen, aztán kitettem őt az ecset-papír-festék mellé. Két éves létére nagyon kultúráltan festett, csupán a pancsolóvize, a papír, a vizesvödrei és ő maga lett festékes a papíron kívül. Sem a száradó ruhák, sem a növényeim, de még a terasz köve sem esett áldozatul. Elégedetten kivittem a csemetét a fürdőkádba, hogy lemossam róla a kék-zöld foltokat. Háromszor szappanoztam be, és nedves pelenkával dörzsöltem a térdét, combját mindhiába. Ő azt mondta vicces. Én azt gondoltam, ha ez este apával sem jön le, holnap valaki kihívja a gyámügyet, ha meglátnak az utcán. Nem jött le. A naptej-német tempera kombó gyönyörű, és elképesztően élethű véraláfutásokat dekorált a gyerek bőrébe ivódva.

Hadd fejlődjön az a kölök, döntjük el időnként Lacival. Általában amellett, hogy hétvégén nyüzsgünk valamerre, esténként népmeséket olvasunk, nappal meg időjárás és kedvemtől függően festünk, kavicsvárat építünk, vagy sétálgatunk, időnként pénzt is szánunk rá, hogy a gyerek új játékot kapjon. Szülinapjára kapott a mamától egy 15 darabos, 3 évtől ajánlott kirakót, amit jó egy hónapig rakosgattam, hogy á, még úgysem tudja, mire való. Egyik nap, éppen olyan váratlanul, ahogy egyik nap kijelentette, többé ne segítsek neki szandált húzni, elkezdett azzal nyúzni, hogy karjuk ki a kisvakondot. Két hét napi kb 10-szeri kisvakondos kirakózás után Dida már könnyen kirakta, így lelkesen vettünk neki két micimackósat, szintén 15 -ös darabszámút. Én eltűnődtem egy harmincdaraboson is, de Laci lehetetlennek tartotta ezt a szintet, hiszen erre már 4+ korhatár van írva. Jó nagyot csalódtunk, mikor Dida még aznap, harmadjára, egyedül kirakta mindkettőt, majd két nappal később fejjel lefelé is, amin kiakadtam. Persze mikor odaülünk mellé, akkor eljátsza a lebutított változatú Didát, és kérdezgeti mi micsoda, de engem már nem ver át. Egyértelmű volt, hogy képes rá, mikor tegnap kiborította a helyükről a darabokat,, fordítva letette a táblát, én ekkor elmentem pisilni, egyértelműen, kizárólag ketten, csukott ajtók és ablakok közt voltunk a lakásban, ennek ellenére, mire visszaértem a szobába, a kirakó minden darabja, neki fejjel lefelé, a helyén volt. Kétségbe esésemben, hogy a gyerek pár napon belül halálra fogja unni magát, elővettem anyu által ajándékozott gyöngyfűző készletet (kb 4 centis átmérőjű fagyöngyökkel és cipőfűzővel), ami eddig építő kocka volt, s megtanítottam gyöngyöt fűzni. Kemény 15 percig le is kötötte, aztán belejött hogyan kell, és rá se nézett többet. Ellenben kitartóan szaladva siet naponta többször valahova, általában villanykapcsolótól villanykapcsolóig, felkapcsol minden lámpát, majd odarohan a kaputelefonhoz a mamával beszélni, ezek után minden létező ajtót behajt, amiket aztán tilos kinyitni, s minden létező ajtót megkísérel egy szívószáldarabbal kulcsra zárni. Ha minden fontos teendőt elvégzett, 10 különböző helyre cipeli a kb 60 centi hosszú babáját, nyög belé, mire leteszi a "megfelelő" helyre, ráfekszik pihenés képen, és cumit töm a szájába, néha kavar neki ennivalót is, amit aztán az egész családnak felváltva meg kell etetni a babával. Mivel takarítási lázban égek, ő is elkapta a betegséget, s nagy nyögve kiszedte a helyéről a porszívót, majd közölte: - Minden tiszta. Kitakarítottam. Mindezt szemlélve, csodálkozva fogom a fejem, mit tettem, mikor ezt a lényt megalkottam? S ismét kezdem úgy érezni, feleslegesen veszek neki (szigorúan tudományos alapon) játékokat.

Egyik napról a másikra, minden átmenet nélkül megjelent a hőség. Perzselő, és mindent átforrósító hőség. Reggel 10-kor már kezd elviselhetetlen lenni, és nem csillapszik délután 5-ig. Egyikünknek sincs nagy kedve kimenni bárhová emiatt, és itthon sem tudjuk már, hová vetkőzzünk, hogy még ajtónyító állapotban legyünk, de már jól szellőzzön a bőrünk, pedig földszinti lakásunk relatív hűvös. Tegnap mégis igyekeztem már reggel kivinni a lányt játszani. Mivel errefelé a játszóterek még véletlenül sincsenek árnyékban, a homokos részen meg pláne, kiválasztottam a közeli zöld területet, amit nagy fák árnyékolnak, és pad, valamint kisebb kavicsok teszik még kellemesebbé. A fűnyíró néni is épp kapóra jött, mint napi látványosság, így elszöszöltünk itt egy órát, kb 10-ig. Ekkor hazaindultam, de már a házunk sarkában éreztem, hogy testem tűz forró a hőségtől, és rosszul vagyok. Dida sem lehetett jobban, de mivel gyerek, iszonyú hisztit levágott nekem, és nem akart hazajönni. Elvonszoltam a bejáratig, de a lakásajtóig tartó 5 lépcsőfokot nem vállaltam be, ott hagytam a lépcső alján, hogyha kitombolja magát, majd szépen hazajön a saját lábán. Másfél perccel később egyszerre léptünk ki az ajtón a szomszédasszonnyal, aki ilyedten kérdezte, mi történt, hogy ekkora a sírás. Lenéztem, s a látvány valóban nagyon ijesztőnek hatott. A lányom, szétterült végtagokkal feküdt hasmánt az első lépcsőfokon, a másodikba szép módszeresen beleillesztette a fogsorát, és teli torokból bőgött. Minimum úgy nézett ki, mint aki most zuhant két métert. Lehet, hogy színész lesz belőle. Katrint tökéletesen megijesztette, én viszont örültem, hogy a kő lehűti kissé felhevült testét, egyedül a lépcsőn felgyülemlett baktériumtömegek nyalogatása miatt aggódtam, így némi erőgyűjtés után behoztam a lányt, s elláttam, mint a kóbor macskákat szokás, lemostam, kifertőtlenítettem, ruhát cseréltem, majd megetettem, megitattam. A béke gyorsan helyreállt. A hőség viszont, a délutáni viharfelhők ellenére sem akart szűnni. Ma hajnalban sem volt jobb dolgom, mint a felkelő nap beszűrődő fényének segítségével figyeltem Zsuzskát a tükörben. Meglehetősen ritkán jutok el oda, hogy különösebben figyeljek a pocakomra, így azon kívül, hogy néha megállapítom, él még ott valaki, sőt, ha Dida nyüzsög körülötte, akkor ő sem marad ki a szórakozásból, másra nem jut energiám. Általában lekötnek a saját gondolataim, Dida dolgai, vagy az, hogy simán életben maradjak, és ne legyen hányingerem, morózus hangulatom, vagy ne heverjek egész nap kábán a melegfronttól, vagy a hidegfronttól. Ma hajnalban vettem csak észre, hogy a pocakom belépett az alakváltós szakaszba. Zsuzska mindent megtesz azért, hogy időnként új buckákkal tarkítsa azt a dombot, ami elzárja őt a külvilágtól. Rádöbbentem, az én kis élienem hamarosan kiszabadul.

Elmentünk hát ezt is megnézni. Fél óra járás ide a skanzenfalu. Amint beléptünk a falun, a falu legnagyobb állatja lepett meg minket balról. A falu bikája. Még én magam is hátraléptem egyet, mivel a hatalmas állatot mindössze egy vaskaróra tekert elektromos drót választott el tőlünk. Dida kapásból mögém lépett. Tovább sétálva békésebb területekre értünk. Hatalmas kaszálók mellett szép állapotú vályogházak teljesen lakhatóan berendezve várták a látogatókat. A házak között az összes létező háztáji állat szaladgált, nem hiányzott semmi. Mindegyikből volt anyuka, apuka, és gyerekek. Boci, tehén, bika, csibe, tyúk, kakas, kisliba, liba, gúnár, stb. Az egyik kapu mögött lévő pitvarban számos és számtalan macskát láttunk riadtan ránk kukucskálni a mezőgazdasági szerszámok közül. A vagány kismacskáknak lelkesen kerestük az anyukáját, s egy szép nagy szürke macska csücsült is a tér közepén. Jöttömre, felriadt, és hopp, eltűnt. helyébe két apró, szopós cica maradt. Tanácstalanul tekergették buta kis fejüket, s mire észbe kaphattak volna, s megugrottak volna, én hopp, egyet elkaptam. Az egész kis állat nem volt akkora, mint Dida plüssnyuszija. Itthon sokat mesélt róla a lány: - A kiscica megkeresi az anyukáját, meg a testvéreit. Kicsit odébb akkora disznyót láttunk, hogy még lovagolni is lehetett volna rajta. Csakhamar kiderült, hogy ő az úr a disznóólban, mert én akkora golyóbisokat még lovaknál sem láttam, nemhogy disznónál. Disznóné elégedetten hevert a sárban, míg 8-10 kismalaca rendetlenkedett körülötte. A kis tóból büszkén vezette át az úton csapatát a gúnár, a kakas pedig éppoly magabiztosan sétáltatta 6 asszonyát az úton, természetesen betartva a jobbkézszabályt, nehogy közlekedési fennakadás történjen. A kép idilli volt. A baj ott kezdődött, mikor feltűnt a pávakakas. Hogy, hogynem, ezzel az állattal úgy tűnik folyton meggyűlik a bajunk. Kivételesen nem telibe az arcunkba rikoltott, de bőven elég volt pár méterről megtennie, hogy Dida minden emlékét felidézze, és apja nyakába ugorjon. Szinte fel sem kellett emelni. Ettől kezdve már a kakas sem volt olyan szimpatikus. Mondtam is Didának,: - Látod, ez a kakas nem olyan nagy, ha kiállt, csak te is kiállts rá, és elszalad. Dida szomorúan ingatta a fejét: - A kakas nagy, Dida kicsike. Dida fél a kakastól.

Mivel magam is sokat festek mostanában, ezért engedtem némi teret Didának is. Lakberendezési lázban égek. Ezt a hangulatomat csak fokozza rokonaink közelgő látogatása, és a terhességgel járó fészekrakó ösztön. Először csak Móni barátnőm egyezett bele, hogy egyik falat kifessem a gyerekszobájukban, ez némiképp kirángatott a több hetes alkotói váltságomból, és utána már csak sodródtam tovább. Átrendeztem a nappalinkat, kipucoltam a kisszobából minden felesleges holmit, kifestettem a hálószobánkat, lakáskiegészítőket gyártottam, valamint újabb alakításokat terveztem a folyosón, és a konyhában. Még van 10 napom rá, hogy mindennel készen legyek, s a designét tisztasággal spékeljem meg. Tökéletes házigazdaként nem csak a színvonalas szálláshelyről gondoskodtam , de a programlehetőségekről is elküldtem már e-mailben a "prospektust" az érintetteknek. :) gondolkodom milyen pályát válasszak, ha a gyerekeim mind oviba mennek.Lakberendeztő? Dekor festő? Kirándulásszervező? Terhesgondozó és tanácsadó? Vagy próbáljak meg újra szobrokat készíteni?