Pelenka, Bili

Nagyon optimistán kezdtem neki a felvételinek. Cirka 30-40 emberből felvettek hetet. Ekkor még nem tudtam, hogy a felvett embereknek egyik fele már kezeli magát valami ( többnyire legális, esetenként receptre kapható) droggal, a másik fele meg még nem, de kellene. Nyár eleje volt, a műhely, mivel kint volt a szőlősbe, a hegyen, szépen virágzott, zöldelt, a műhely udvarán lehetett a gyíkok közt napozni, szemben iható forrásvíz csörgedezett, a szomszédunk egy óvoda volt, ahonnan állandó, vidám gyerekzsivaly szűrődött át, elkeveredve a tücsökciripeléssel. A kép idilli volt. Az évek során a körülmények nem változtak, de azért kezdtem elgondolkozni. Az a semmitérő drótháló, ami elválasztott minket az óvodától, az első két évben szimbolikus jelentést kapott számomra. Kissé úgy éreztem, a határ a kiscsoport és a kis csoport között, valóban olyan keskeny, mint a háló, még a cirka 15-20 év korkülönbség a csapatok között sem szélesít rajta. Első évben rájöttem, minket is kiraktak messze az élő emberektől, hogy kedvünkre hangoskodhassunk. Aztán felfedeztem, hogy a mi udvarunk is olyan, mint az ovisoké, nincsenek bele mérgező növények ültetve. A mi kapunk is retesszel záródik, a sima kilincs lenyomása nem nyit ki semmit. Nálunk is napi probléma volt a " nem adom, az enyém, és kell nekem", illetve a " Pisti tönkretette a szerszámomat". Ezeket a problémákat mi is egymás közt, felnőtt bevonása nélkül boxoltuk le. A bátrak ugyanazt ették, mint az ovisok, mert ez volt az egyetlen lehetőség, hogy meleg moslékhoz jussanak, csak be kellett fizetni a havi kvótát. A kevésbé bátrak inkább töpörtyűt, paprikát és kenyeret ettek a helyi boltból. Nekünk is volt óvobácsink, aki meghallagott minket, megetetett minket, segített felhúzni a cipőnket, vagy mást, csak nálunk vagyonőrnek hívták. Hogy ezen a címen, milyen vagyont védett, és kitől, arra a mai napig nem jöttem rá. Nekünk is voltak apáink, akik reggel útnak indítottak minket, felkészítettek az aznapra, vérmérséklet szerint fegyelmeztek és dícsértek, s megkérdezték, mit csináltunk előző nap. Csak mi eleinte mestereknek hívtuk őket. Eleinte. Úgy harmad év körűl már csak azt kérdeztük egymástól: emlékszel, mit mondott apánk, mikor jön? A kerítés megléte így vált szimbolikussá. Csakhamar nehéz volt eldönteni, mire való? Őket védik tőlünk, vagy minket védenek tőlük?