Mivel a vezetékek öregek voltak, és mi folyamatosan gipsszel és agyaggal dolgoztunk, ami eltömíthette volna a vezetéket, a lefolyó alatt semmiféle cső nem vezetett a falba, hanem egyenesen egy kádba vezetett, ami ha túlcsordult, a felesleges víz furfangos módon tovább úszott a fali vezetékekbe.
A kézmosó tálcába mi nem csupán a kezünket mostuk. Belemostuk gondtalanul a tányérunkat evés után, a poharunkat, a mosogatószert, a lugokat, amiket negatív készítéshez használtunk, és bizony, titokban volt aki bele is pisilt. (Na, kellő sör után már egyes fiatalemberek nem is annyira titokban.)A kád titkát két-három havonta fel kellett fedni, ha nem akartuk, hogy elárassza a műhelyt és a munkáinkat a lé. A kád titka olyan fertelmes, bűzös kotyvalékká érett pár hónap alatt, hogy a tisztítás időpontját mindenki húzta, halasztotta, sőt, általában hatalmas veszekedések, és sorsúzások árán vállalta be valaki, amit csak úgy lehetett épp ésszel kitakarítani, ha az ember előtte megivott legalább három pohár pálinkát. Úgy tűnhet, ezzel növelte az esélyt arra, hogy hozzáadja a léhez a saját beltartalmát, de nem. Pálinka nélkül nincs az a túlélő ösztönnel rendelkező lény, aki csak bele mert volna kukkantani a kádba. Mindennek ellenére bizony félévente, évente egyszer biztosan legalább félig elárasztotta a műhelyt, mire kellő bűntudattal páran kitakarítottak.
Igazából a takarítás napjának mindenki tiszta szívből örült, kivéve a takarítókat, hiszen ez volt az egyetlen legális érv a kötelező iskolai szüneteken kívül, amit felhozhattunk apáinknak, hogy miért játszik mindenki kint a hóban, bagózik a lépcsőn, vagy napozik a fűben ahelyett, hogy szorgos és lelketépítő tanulmányainkat folyatanánk. Ez a jó indok a távolmaradásra olyan jó volt, hogy még a mestereket is távoltartotta a műhely épületétől egész aznapra.
