Pelenka, Bili

Amíg Zsuzska nem született meg, addig őt vártuk ezerrel. Kissé kezdett ciki lenni, hogy az egy hét túlhordás miatt kb két héten keresztül mondtam a lánynak: Na, már csak egyet kell aludni, és Zsuzska kipottyan a pocakomból! Kissé aggódtam, hogy emiatt az okfejtés miatt Dida kb annyira tanul meg számolni, mint amennyire én....

 

Zsuzska igen sok mégegyalvás után megszületett, és elhozta a hőn áhított pónit, Matildát Didának. Ez pont 4 hete történt (plusz-minusz két nap, ugye aki figyelt, mit mondtam a számolásról...)

Nos, immár három hete, amióta a boltokban megjelent az első mikulás csoki aztán napról napra kezdett durvulni a helyzet, és két hete az üvegmikulástól a világító rénszarvasig minden ki van pakolva, azóta minden nap várjuk a Mikulást. Minden reggel ez Dida első szava: Nézd anya, ott a Mikullás az ablakban! Leszállt a rétre! Hoz nekem ajándékot?

Napközben pedig ezt hallgatom: Jön a Mikulás? Hoz nekem ajándékot?

Én pedig minden nap elmondom neki, hogy még sokat kell aludni, és mindenkinek hoz ajándékot.

 

zsuzskának, apának, anyának, Sárinak is.

Igen, mindenkinek hoz.

Délutánonként pedig erre kér: hallgassunk angyalkásat!

Ez azt jelenti, hogy a neten fellelhető kórussal, mély pátoszban elénekeljük a mennyből az anygalt és még egyéb karácsonyi dalokat.

 

Kezdem kissé unni már a karácsonyt, és előre rettegek, ha eljő hát a Mikulás, utána mi lesz????

Ez nem volt egy szokványos este. Kivételesen mind együtt voltunk, senki nem sírt, és olyan mesét néztünk a földön ülve, ami mindenkit érdekelt. Eme ritka alkalomból az emberem patttogtatott némi kukoricát, hogy fokozza a hangulatot. Kitette középre, s mind ettünk belőle rendesen.

Nekem eszembe jutott, hogy ugyan mi lehetne üdvözítőbb még? Ha a pattogatott kukoricát leöblíthetném csokipudinggal, így kavartam is a tűzhely felett egy adagot jóasszony módra, mikor édes lányom kijött utánam a konyhába (most nem Zsuzskáról van szó), s mosolyogva megkérdezte, mit csinálok. Megmondtam. Erre azt mondta nekem, még mindig kedves csevegő hangnemben: Anya, mag van az orromban.

Micsoda, szívem?- kérdeztem a puding felett álmodozva.

Nézd, mag van az orromban.- felelte.

MICSODA???- gyanakodva kukkantottam bele a mutatott likba, hátha valami kiugrik, és valóban. Egy csinos kis kukoricaszem figyelt kifele a járatból.

No, fogtuk, s lekaptuk a kölköt a tíz közméről, megkerestem a precíziós szemöldökcsipeszemet, s elkezdtem bányászni. Sikertelenül. Ekkor előkerestem a varászlatos orrszívónkat. Mintha nem is lett volna benne vákumhatás, a mag nem mozdult. Ekkor az apja is megpróbálta kibányászni. Nem jött kíjebb. Kezdtem arra gondolni, ha hókon vágom a hülyegyerekét, talán kipottyan a lendülettől, de nem tettem meg, mert gyereket nem verünk.

Nagyon jó vagyok, gépelek, mint egy gyors és gépírónő. :)) Laci és Dida forradalmasították a fogmosást. Az egész úgy kezdődött, hogy eleinte jó buli volt fogat sikálni, de aztán Dida megunta, és inkább énekelt helyette a fogkefébe. Ekkor apa kitalálta, hogy a lányt kiveszi a kádból, és mint a nagyok, ő is a mosdókagyló felett moshatja a fogait, így a kétfokos lépcsőre állva éppen látta magát a tükörben. Egy darabig ez is működött, de sajnos, nem sokáig, pedig még a kis nyakba akasztható kerámiapoharamat is beáldoztam köpőcsészének, hogy úgy moshassanak fogat, mint a tévémaci.

Ekkor apa is elkezdett énekelni.

Azóta a fogmosás az egyik legkevésbé sem csendes elfoglaltságok sorába tartozik. Kb 5 másodpercig riszálják a popójukat, megy a vállukat a tükör előtt, hangosan kajabálva, hogy: Cini-cini-cííni, cini-cini, cin-cin. Majd 5 másodpercig sika-mika-sika-sika sik-sik, és közben dörzsölik a fogukat. Néha sikálás közben í-znek, és á-znak, így az első és hátsó fogak is könnyen súrólhatóvá válnak.

Ma délután igazán kidőltem a sorból. Félelmetesek a gyerekek, mert sem az energiájukat, sem egyébb biológiai szükségleteiket nem igazítják az anyjukhoz, kivéve ha éhesek. Általában mindannyian (engemet is beleértve) ugyanakkor akarunk éhen hallni, és a három nőből kettő tuti ordít, én mivel nagylány vagyok, csak szeretnék. Délután egykor megetettem a lányaimat. előtte igyekeztem minél több eleséget magamba tömni rekord idő alatt, amíg Zsuzska rá nem jön, hogy a cucliból nem jön semmi. A nagy persze mindent megtett, hogy az én kajámat elorrozza, így ő is evett. Szóval, a háromból kettő jóllakott, mikor a kicsit mellre tettem, de annyira álmos voltam már délután egykor, hogy inkább a francia ágyba bújtattam magunkat, amiből persze Dida hamar kipattant, és becsuktam a szemem. Dida a fejtámlánál bóklászott, és játszott. Ránk nézett néha, de mindketten csukott szemmel feküdtünk, így csakhamar nekiállt dúdolgatni, és egyéni költeményt koholt nekünk, hogy jól aludjunk. Lenyomott vagy egy 20 perces karaokét nekünk, csupa olyasmit dúdolgatva, hogy : zsuzska, bújj most már a paplan alá, szép álmokat, és hasonlók. Akármilyen álmos és fáradt is voltam, úgy éreztem, erről a műsorról nem maradhatok le.

Édeseim! Sajnálom, hogy nem írok, pedig volna mit, higgyétek el, de akárhányszor megnyitottam ezt az oldalt eddig, mindig valamelyik gyerek megszólalt, és mennem kellett. Ma igyekszem egy kisebb írással kárpótolni titeket. Zsuzska ezen a szombaton volt három hetes, és gondoltam, ideje "lelépni". Tapasztalt anyukaként immár két hónapnyi gürizést és egy hatalmas veszekedést ezúttal megelőzve, nem csak mondtuk, hogy kell szabi a szülőknek, de meg is tettük. Elmentünk ma este a kedvenc indiai éttermembe vacsorázni. Aki régi olvasó, az tudja miről beszélek, ingyen előétel, szószokkal, ingyen aperitif, édesen mosolygó pincérfiú, idegsimító zene, mennyei illatok, szóval, minden ami egy megfáradt, éjszakázónak kellhet, ha meg akar feledkezni a másfél órás ájulás szerű alvásokat felváltó órás virrasztásokról a hideg német éjszakában. Beléptünk hát egy csöppnyi indiába, és jól éreztük magunkat. Vacsi a kiszemelt pasival, szép ruhában, kivételesen megfésülködve. Igaz, a lábam nem gyantázott, és tanga sem volt rajtam, de ezek egy ilyen helyzetben apróságok. Ami különleges, ha egy frissen szült anyuka elmegy a friss apukával egy gyertyafényes-rózsás vacsira, az a The End. Vagyis a vacsi vége, mikor hazaértek. Szóval, egy ilyen estének ebben az esetben ugye nem szex a vége, de még csak nem is a nők kedves kis bizsergő játékszerével vonultam vissza a "béna férfi, aki lelépett a kapuban" mellől a fürdőszobába, hanem egy teljesen másféle ketyerével. Mondhatnám, hogy a mellek ápolása megvolt, csak éppen nem férfikezek által, hanem a mellszívómmal. Nos igen....ez a nem romantikus rész. Ugyanakkor, mint rutinos két gyerekes pár, annyira profin megvacsoráztunk egy óra alatt, hogy a kb 80 perc távollétbe még az is belefért, hogy hazavigyünk egy szatyor popsitörlőt, kéz a kézben sétálva.

Tudja mindenki, miről beszélek. Halacska, micimackó, csibe, kisautó, katica és társai. Szép színesek és fényesek. A gyerekek kivétel nélkül minden alkalommal rákapnak a boltban. Nem tudnak szótlanul elmenni mellettük. Nagyon sokáig haragudtam rájuk, a szokásos néphülyítés kategóriába soroltam ezeket, hiszen nem lámpák, csupán selytelmesen derengenek, és azt gondoltam, ha a kölök fél a sötétben (bár meglehet, hogy ez a szülői nevelésen is múlik, fél-e), az ablakon is jön be annyi fény, mint a lámpából.

Végül valami hirtelen ötlettől vezérelve mégis vettünk egy katicát, mikor Didának volt egy 4 éjszakás szörnyű, sírógörcsös periódusa. Probléma megoldást próbáltunk keresni vele. A katica Didánál tulajdonképpen csődöt mondott akkor, ám most, hogy Zsuzska belépett az életünkbe, és egyúttal a hálószobánkba is, a katicáról alkotott véleményem erősen pozitív irányba változott. Mivel nem akarunk nappal teljesen megborulni, igyekszünk az éjszakát úgy rendezni, hogy a szobában tartózkodó három családtagból egy aludhasson, vagy ha nem, legalább bóbiskolhasson. Mivel Dida külön szobában van, ezért eddig kétség kívül ő aludt a legtöbbet az utóbbi két-három napban, mióta hazajöttünk a kórházból. Annak idején ahhoz, hogy felkelhessünk a babánkhoz, hiába volt az ágyunk mellé állítva a kiságy, sokkal több energiát igényelt a művelet. Először is meg kellett keresgélni az olvasólámpa kapcsolóját, fel kellett kapcsolni, vagy 10 percig hunyorogni a szokatlan fényben, kikaparni magunkat a paplan alól, felülni, majd felállni kellett, hogy megtegyük azt a kettő lépést a kiságyig, ahol Dida sírt. Persze az erős fény, ami addig igen gyengének és barátságosak tűnt, amíg nem volt gyerek, Didát is zavarta, s felébresztette azt a félt is, aki nem kelt fel a gyerekhez. Ha az ember eljutott a kiságyig, megkísérelt a gyerekkel a kezében félkómásan, öntudatlan állapotban visszajutni az ágyig, anélkül, hogy a saját lábán keresztül esett volna, majd úgy lefeküdni szoptatni, hogy ne felejtsen el párnát nyomni a gyerek hátához, nehogy leguruljon az ágyunkról, ha véletlenül mind elaludnánk. Általában ennyi bonyodalom után én annyira felébredtem, hogy csak jóval később bírtam vissza aludni, mint ahogy lehetett volna, s akkor persze megint kezdődött minden előröl: szopi, büfi, pelenkacsere, hasfájós sírás, aztán persze már nekem is pisi, innivaló, ennivaló, mellfeszülés, megint pisi, és a végleges lemondás és elkeseredés, hogy már az életben nem fogok éjjel aludni. Zsuzska ágyát immár nagy ravaszan hozzátoltuk rács nélkül a miénkhez. Első éjjel valójában ez az ágy mint kiderült arra jó, hogy biztosan nem esik ki az ágyunkból a gyerek, és benne lehet tárolni a pelenkázó szettet. A gyerek végig a paplanunk alatt aludt, mert mint bosszúsan megjegyeztem, azok a szuper babaholmik, amik Didánál beváltak, ennél a fránya fázós őszi gyereknél annyit érnek, mintha pucéran hagytam volna. Minden túl vékonynak bizonyult, hiába fűtöttem, hiába tettem x réteg ruhát a gyerekre meg hálózsákot, meg kispaplant, ez a kis piszok képes volt így is kihűlni, és lilulni. Így végül a saját testhőmmel melengetem. Visszatérve a katicára, kiderült, hogy a mozgásérzékelős katica szuper dolog. a gyereket át lehet pelenkázni úgy, hogy csak kb a lámpa felé tapogatózom, erre bekapcsol a fény, és látom hol a lámpa, kis piros fénye senkit nem vakít el, és nem ébreszt fel feleslegesen. A lámpát oda lehet tenni a gyerek feje fölé az ágyra, hogy megtaláljam a száját, ugyanis nem ő találja meg a cicimet, hanem én terelem félre a kb 10 darabnak tűnő két kis öklöt, és mutatok határozott irányt a gyereknek. Ha kaki van, a kislámpát rá tudom akasztani a kiságy peremére, és ha aláfektetem a kölköt, bevilágítja a tisztítandó területet. Ezúttal a pelenkázáshoz csak fel kell ülnöm, mivel a kiságyon pelenkázom, ami ugye a franciaágy megtoldása jelenleg. Ezúttal a pelenkázó sem egy nagy komód feltéttel, meg minden flanccal, csak egy jó vastag, jól nedvszívó törölköző, meg egy textilpelenka, amik könnyedén bárhová leteríthetőek igény szerint. A katica egy mozdulattal kikapcsolható, vagy gombocskával, vagy a helyére akasztásával. A kiságy-nagyágy kombináció további előnye, hogy ezúttal megszűntek a le-fel mászkálások a szobában, reménykedve rázogatva a gyereket. Szopi után a kiscsajt lezseren rádobom keresztben a mellkasomra, ezáltal én továbbra is fekszem, míg ő nagyjából felegyenesedve lóg rajtam, s elintézi a kisebb dolgokat. Persze a durvább böfiknél meg pukiknál fel kell ülni vele, és kissé rázogatni a fenekét, de így rutinos szülőként már nem pazarlom az energiát sétafikálással meg dúdolgatással, aminek két hónapon belül közös éjjeli sírás az eredménye. Persze egyenlőre még nem tudom megjósolni, megússzuk e a sírást később, de egyenlőre azt hiszem sok energiát megtakarítunk ezekkel az apró lazaságokkal.

Mivel a kórházi ágytársamnál szinte megállás nélkül voltak látogatók, és nem csak nők, férfiak is, így nem fordíthattam annyi gondot a mellem ápolására, mint szükséges lett volna. Így az utolsó kórházi estén az egyik mellem annyira fájt szoptatáskor, hogy úgy éreztem Zsuzskának mind a 24 foga kipattant a helyéről, pedig, ha bekukkantottam, csak csupasz ínyt láttam. Gondoltam, biztos begyulladt a mellem, amiért nem mostam meg, csak zuhanyozáskor, ezért este, mikor mindenki elment, tüzetesen megnéztem. Egy fura barna, érdes foltot fedeztem fel a legérintettebb területen. Megvallom, a régi hipohonder azonnal kitört belőlem, és egyből a legrosszabb kombinációra gondoltam. Iszonyú fájdalom, plusz gyanús barna folt egyenlő bőrrák. Eszembe sem jutott, hogy kisebesedhetett. Hazajőve újra megvizsgáltam a területet, szép fényes napsütésben, kutatva az egyéb foltokat a mellemen, amik rákra utalhatnak, s láttam, be van varrosodva az érintett terület, vagyis nem más a mellrák, mint egy nagyon csúnya, nagy seb.

Szerencsére, erre a problémára már tudtam a megoldást, levettem a műszálas melltartót, bekentem sudokremmel a sebet, minden szopi után megmostam és megszárítottam, és begyűrtem a textilpelust a ruhám alá, hogy ha szivárogna is a tej, akkor is száraz legyen. Persze ez nem túl gusztusos, meg nőies megoldás, de a szuper, tejszívó korongok csak segítettek befülledni a területnek, így maradt a meglehetősen ősi, de hasznos módszer.

Még pár napig vinnyogtam szoptatás közben ugyan, de ma már kezdett elviselhető lenni az érzés.

Elindultam pamut melltartót keresni a városban, de a méret és egyéb igények miatt halmozottan hátrányos helyzetben vagyok, így első beszerző utam nem járt sikerrel. Ideiglenes megoldásként a derékvédőmet üzemeltem be itthonra, de még bízom benne, hogy hamarosan lecserélhetem a derékvédőmet pamut melltartóra, s következő körutamon sikerrel járok.

A testem edig hallgatott. Örüjjé, nesze- mondta, majd miután megettem a süteményt, jött a fekete leves. Ejjel lefekvéskor kezdtem érezni, hogy mindaz, aminek 9 hónapja volt szétcsúszni bennem, most rohamtempóban igyekszik össze és visszacsúszni a helyére.

Dida nagyon izgatott lett, mikor meglátta Zsuzskát. Kezét örömtelin az arcához emelte, s felkiálltott: "Kipottyant a Zsuzska baba! Az én Zsuzskám!" Szeretettel megsimogatta, s nézegette. Megkapta Zsuzskától a plüsspónit, amit ígértünk, hogy hoz neki, s bizony a póni is megsimogatta, megpuszilgatta Zsuzskát. Zsuzska nem hagyhatta szó nélkül a csevegésünket, s egy idő után sirdogálni kezdett. " jaj, sír szegény!- sopánkodott Dida, majd határozottan rám parancsolt-" Anya! Öleld meg! "

Én magam már egy szombattal előbb meg akartam szülni, de Zsuzska nem akart szeptemberi baba lenni. A nőgyógyászommal már pénteken randevuztam, s nevetve adott időpontot a következő hétre, minden második napra, hétfőre, szerdára és péntekre. Mindketten abban a reményben búcsúztunk el egymástól, hogy egyiken sem fogok megjelenni. Mindegyiken megjelentem. A doki végigröhögte a hetet. Főleg a saját, túlhordásos tréfáin nevetett. Már hétfőn azt mutatta minden, hogy én magam nemcsak lelkileg, de fizikailag is készen vagyok....pláne arra, hogy szüljek. De nem, Zsuzska megvárta, míg habzó szájjal berángatom Lacit péntek délután a kocsiba, hogy bevigyen a kórházba, ahol igenis szedjék ki azt a kölköt. A kórházból elzavartak haza. Csak egy fura, szaga és àllaga alapján szőke hajfestéknek látszó, műanyagpohárba nyomott trutyit adtak a kezembe búcsúzóul, azzal a kísérőszöveggel: "Ez itt ricinus meg pár természetes dolog. Vagy megindítja a szülést vagy nem. Igya meg mondjuk baraclével keverve, de úgy is rossz íze van."

Este kilenckor, Dida lefektetése után villámgyorsan, undorodva megittam a felét azzal a gondolattal, hogyha más nem, a ricinus majd csinál valamit, ha nem is gyereket, a többi természetes összetevő meg remélem nem mérgesszömörce, vagy gyilkos galóca. Mivel a trutyinak fura módon túlnyomórész földimogyoró íze volt, negyed órával később kíváncsian elízlelgettem a megmaradt trutyi felét. A hatásra nem kellett sokat várnom, kb negyedórával később két kézzel kapaszkodtam a vécébe, s meglepődtem, hogy ennyi salakanyagot el bír nyelni a vécénk. Ekkor elhatároztam, szülés után még kérek ebből a cuccból, ha nekiállok fogyózni. Mikor kb két kilóval könnyebben Laci mellé heveredtem filmet nézni, a film első fél órájában tíz perces, apró görcsszerű fájásokat produkáltam. Ezek ugyan erősebbek voltak, mint ahogy annak idején Didával kezdődött, de emlékeztem, ezekkel még mindig bőven van időm, így vígan végignéztük a filmet. A film utolsó fél órájában ezek a komolytalan kis görcsök két percesek lettek.

Ennek ellenére végignéztük a filmet, mert kíváncsi voltam a végére. Mikor vége lett, közöltem az emberrel, hogy el kellene indulni a kórházba, amíg még nem okoz gondot egy kis séta. Így hát 11- kor beregisztráltak minket a sürgősségi ablakánál, aláírtunk pár papirt, majd felmehettünk csengetni a szülőszoba ajtaján. Itt a szülésznő beterelt minket egy franciaágyas szobába, megkért,feküdjek a hátamra, és nst- t csinált. 30 perc. Mivel kifogyott a papir az utolsó 5 percben, még 30. A második harmincban a kezdetben kényelmes ágy inkább kínzóasztalnak tűnt, mivel nem lehetett forgolódni. A szülésznő úgy itélte meg, kivárjuk a szüléssel a reggelt, így felajánlotta, hogy maradhatunk a szobában, és együtt alhatunk. A két perces fájások nem hagytak aludni, ezért inkább csak a ringatószékben ringatóztam, egyre vadabbul ringatva a széket, ahogy erősödtek a görcsök. Hajnali fél 3- kor még Laci sem hitte el, mikor azt mondtam neki, nincs mire várni tovább, ilyen fájásokkal Didával már a szülőágyon hevetem, de azért szólt a szülésznőnek. A nő azt mondta próbáljak meg pihenni, aludni, hogy legyen erőm szülni, és hozott két fájdalomcsillapító kúpot. Megpróbáltam őket, de fél óra múlva már szinte fetrengtem a fájdalomtól, s követeltem Lacitól, hogy lépjünk be a megfelelő szobába a váróból. A szülésznő megállapította a 4 centi tágulást, majd ott hagyott. Kb 20 percre rá ez a 4 centi 6 centi volt. Ekkor felajánlott egy adag vénába adható fájdalomcsillapítót azzal, hogy majd reggel felé megrepeszti a burkot. Ekkor nagyon mérges lettem, hogy ugyan neki hány óra tájt van reggel, s mégis, mikor akar a tettek mezejére lépni, mikor én erősen sürgetném a különválást, mind lélekben, mind tettben, olyannyira, hogy a fájdalomtól a plafonról lógó kapaszkodókendőt is majdnem megmásztam. Ekkor vagy tíz percnyi tétova toporgás és gondolkodás után megrepesztette a burkot. Ezúttal hallottam azt a bizonyos pukkanó hangot amiről meséltek más anyukák, de a pukkanással járó meleg folyadék szétáradása minimális volt. Emlékeztem rá, hogy Didával a burokrepesztésnél melegen áradó folyóra asszociáltam. Ekkor rövid tétlen és unott toporgás után a szülésznő kisétált a szülőszobából, hogy majd szóljunk, ha jön a tolófájás. Ekkorra elvesztettem az időérzékemet teljesen, de azt tudom, hogy még ki sem hűlt a szülésznő helye, még be sem csukódott jóformán renden a szobaajtó, mikor is rettenet töltött el. Zsuzska határozottan megindult kifelé. Úgy szorítottam Laci karját mintha azzal meg tudnám állítani az ösztönt, hogy nyomjak, s éreztem, nem vagyok képes az előrehaladást megfékezni. Elhatalmasodott rajtam a rettenet, hogy egyedül leszek a szobában, mikor a lányom elsőként vesz levegőt, s senki sem fog neki segíteni, s azt kiálltottam Lacinak: " fuss, szólj a hebamének!" - de a karját elengedni nem bírtam. Nem tudom mi vette rá, tán a rémület a szememben, de Laci fél másodperc alatt feldolgozta a kapott infót, fél másodperc alatt döntést hozott, majd kiszakította a karját az ujjaim közül és ment. Hallottam, ahogy a szülésznő két rövid mondattal az orvosért telefonál, s tán még imádkoztam is, hogy időben ideérjen, s elkapja a gyereket. Mire a szülésznő a lábamhoz ért, a lányom félig a szülőcsatornában volt. Laci később úgy mesélte, a szülésznőnek nem volt más dolga, mint megtartani a gyerek arcát, hogy csúszás közben ne nyalja végig a szülőágy lepedőjét. Ezúttal megúsztuk szárazon, alig volt vér, az utcai felsőm, amiben szültem teljen megúszott mindenféle foltot. A szülésznő épp a hasam felé emelte a sivítozó lányom, mikor az orvos belépett. Háromszor is körbekukkolt odalent, repedéseket keresve, majd megvonta a vállát, gratulált és távozott. Ezúttal a gyorsaságtól magunk is annyira meglepődtünk, hogy a büszkeség katarzisérzése elmaradt. Én még azon lepődtem meg, hogy nem fáj semmim, erősnek és egészségesnek érzem magam, amihez hasonlót sem éreztem az utóbbi hetekben. Két órát töltöttünk még együtt a szülőágyon. Zsuzska fázósan nyivákolt egy darabig, majd paplant terítettünk rá, és megnyugodott. Mivel úgy tűnt mindenki rendben van, nem mosták le, csak pár alapvető reflexet figyeltekmeg.mellre kellett tennem, hogy van-e szopőreflexe, majd fel kellett állnom s megmondani mennyire szédülök. Ezúttal nem szállt ki az erő a lábaimból, s kart karba öltve elsétàltunk pisilni a szülésznővel. Az én reflexeim is működtek, tettem a dolgom, bár annyira csípett, mintha savval öntöztem volna a vécét, de inkább ez, mint a katéter, gondoltam. Zsuzskát ezalatt megtörölgették, felöltözették, s negyed órával később egy ágyban alhattunk. A kórházi ellátásra nem lehet panaszom, olyan végletekig menően apró dolgokra is gondolnak, hogy a kismamának valóban csak lábadozni és babázni kell. A derekam alá egy nevdszívó, puha réteget terítettek, s a szekrényben találtam eldobható bugyikat, különböző méretű betéteket, tiszta hálóingeket és lepedőket. Az ágyam mindkét fele félig rácsos, így esélyem sincs álmomban leverni a gyereket magam mellől. A rácsokon nyomógombok vannak, így lehet ágytámla magasságot állítani. Ez éjjel roppant kényelmesnek bizonyult, mikor böfiztettem.csak megnyomtam a gombot, s a gyerek a mellkasomon fekve mindjárt a megfelelő szögbe emelkedett, s ehhez nekem semmilyen hasizom munka nem kellett. Az asztalkámon nővérhívó, lámpagomb, és számítógép.némi pénz ellenében a számítógépen lehet telefonálni, netezni, tévézniés rádiózni. A pelenkázószekrényben textilpelenkától kezdve kisruháig minden van, ha mégsem, a csecsemős szobából fel lehet tölteni a készletet. Az asztal felett melegítő lámpa. Első napmég behozták a reggelit, de máskülönben svédasztalos megoldást nyújt a büfé szoba a hidegétkezésre, s a három étkezési időponton kívül, ebben a büfészobában mindig találni újságokat, tejet, műzliket, gyümölcsöket, kakaót és hat féle teát. Minden reggel megkérdezik, a két menüből melyikre vágyom, kérek- e levest, sütit, gyümolcsöt, pudingot. Az orvosok és a nővérek egyaránt kedvesek, mosolygósak. Minden reggel kérdeznek, vizsgálnak, vitamint adnak, s bármit meg lehet tőlük kérdezni. Ha épp nincs senki a csecsemősszobában, vagy az ügyeleti fülkében, csak meg kell nyomni a hívógombot, s egy percet ha kell várni. Az ebéddel igyekeznek kitenni magukêrt, kár, hogy nem kedvelem a bajor konyha ízetlen kosztját, kissé vérzett a szívem, amiért Laci szalonnás-hagymás tepsis-krumplit evett otthon én meg főtt krumplit barna szószos natúr disznószelettel, de azt nem mondhatom, hogy bármely nap bármely órájában éhen maradtam volna. A kórterem három ágyas, de csak ketten êlünk benne, s bárki meglátogathat minket bármikor. ennek kellemessêge csak a látogatók és a kismama kulturáltságának mértékétől függ. E téren a szobatársam kissé túlzásba esett, de legalább nem panaszkodós fajta, békés természetű kismama.

Ma megtudtam pár régi és aránylag működőképes tippet, arra, ha eljön az idő, de a baba mégsem pottyan ki. Minden engem olvasó kismama figyelmét nyomatékosan felhívom arra a tényre, hogy az alábbi babacsalogató trükkök nem azonnali eredményt jelentenek, de nagyban segítenek a méhszáj gyorsabb felpuhulásában, ami előfeltétele a szülésnek.

1. Trükk: mozgás. Bár pontosan átérzem, milyen fárasztó terhet cipelni mindenórásan, mégse feküdjünk otthon. Ha nehéz rávennünk magunkat a mozgásra, sétára, csinàljuk barátokkal. Vagyis, minden kismama! Függőleges helyzetet felvenni, s mindenféle mozgással( sétával) rásegíteni a gravitációra!

2.trükk: rendszeres szex. Most biztosan páran forgatják a szemüket. Igen, inkább egy szelet csokitorta, mint a szex. Nagyok vagyunk, nehezek és fáradtak. A tükörképünk se az a bögyös- faros, csillogó szemű maca, aki régebben volt, de a leendő apuka ne legyen fából! Szépen maszírozza meg a kismama derekát ( nincs is jobb, amit elgyötört izmainkért tehet), aztán vágjon bele a lecsóba! Az oxitocin nevű örömhormon, ami e tevékenység közben felszabadul, rásegít a baba készülődésére.

3. Trükk: a titkos banyafőzet, ha már nagyon elegünk van. 3 cent pálinka, 2 cent ricinus vagy oliva olaj, s ízlés szerint barack lekvár hozzá. Ezt megihatjuk egy kellemes, lazító forró fürdőben, vagy a fürdő előtt. Én a kádban piálást nagyon kellemesnek tartom, ezért ha szerdán sem haladunk, biztosan ki fogom próbálni, de lekvár és ricinus nélkül. Az okosok szerint az alkohol, a forró fürdővel együtt vérbőséget okoz, valamint ellazítja az izmokat. A ricinus meg ugye kissé felbolygatja a bélrendszert, s ezáltal a babát is. A lekvár a ricinus elviselhetőbbé tevésében játszik szerepet. Arról az előnyről tán beszélnem sem kell, hogy jókedvűen, ellazultan becsiccsentve garantáltan viccesebb szülni.

4.trükk: málnalevél tea. Nos, a szülésznőm szerint ebből több litert is meg lehet inni naponta, ezért ez a főzet inkább hit kérdése, de ki lehet próbálni.

Mivel a pénteki eredmények szerint Zsuzska minden szugerálás ellenére is várat még magára, és nem hozza el Didának a beígért pónit ajándékba, ma elmentünk a bucsuba. Szépen sütött a nap, s így vehettünk vattacukrot, meg fánkot, meg lángost, nyalókát és jégkását, szóval, mindent, ami árt, és nem használ, de finom. Laci idén is akart volna lőni egy vadat, halat vagy valamit, de olyan igénytelen játékokat kínáltak, hogy inkább nem lőtt. Így nem lett még egy bárányunk, amit apa lőtt.

Viszont a legutóbbi ilyen banzájjal ellentétben most jöttek igazi pónik, méret szerint libasorban jártak körbe, körbe, s Dida ámulva nézte őket, hogy hát ilyenek az igazi pónik, melyek éppen úgy sétálnak a kerítés mögött, mint az ő pónijai a szobában.

Leginkább kislányok ültek rajtuk, derékszíjjal a nyereghez kötve, s Dida egy pillanatra szeretett volna maga is ráülni, de úgy gondoltuk, ehhez ő még nyuszi lenne, így végül apa nyakát lovagolta meg, finoman beleragasztva a nyalókáját . Ugyanakkor életében először felülhetett a ringlispílre, amiről aztán sírva szállt le, mikor vége lett, így még kétszer felülhetett rá. Így aztán kipróbálhatott egy kabriót és egy űrhajót is. A lovaglást ezúttal is korainak ítéltük meg, de mivel igazi magyar lány, azt hiszem jövőre már a ló is szóba jöhet, vagy akár a póni.

Reggeli idő. Maradt Dida tányérjában két pici perec, ő reggel elmarta az egyiket, én addig hoztam neki szendvicset, majd spontán bekaptam a másik perecet. Felháborodott kis hangot hallottam: Te megetted a perecemet? Elszégyeltem magam. Eszembe jutott, hogy annak idején ugyanígy kérdeztem anyámtól: Te megedted a csokimat?

Az utolsó hónap minden napján elrendezek valamit, hogy minden teljesen kész legyen, mire hazahozzuk a babát. Kerestem segítőt magunk mellé, s minden nap leveleztem vele, míg végül a kijutását is sikerült megszervezni, majd írtam neki kismillió ismertetőt, hogy gyorstalpalón be tudjon illeszkedni a rendszerbe. Amennyire lehet. Nem is olyan könnyű minden rutinszerű apróságot végig gondolni, és leírni.Beszereztem, ami még kellhet neki, s végre Laci szerelt fel sötétítő függönyt. Kipakoltunk még egy adag holmit a vendégszobából. Elrendeztem a vészforgatókönyvet arra az esetre, ha a baba váratlan időponban jönne ki, s elrendeztem amennyire ez lehetséges, a szülés körülményeit. Minden nap újabb babaholmit hozunk fel a pincéből és teszünk rendbe. Így Dida is érzi, hogy Zsuzska napról-napra közelebb kerül ahhoz, hogy megjelenjen nálunk. Segített lemosni a kiságy részeit, felkötni a fejvédőt. Felhoztuk a nagyobb babakocsit, még ki kell mosni a huzatot rajta. Felhoztuk a baba-pihenőszéket, amiben Dida azóta a pónikat altatja. Kimostuk a kiskádat. Ellenőriztük, működik-e a mellszívó. Még egy új, kicsi cumisüvegünk is van.

Lassan a kimaradt darabokat is be kell pakolni a bőröndbe, amiket utolsó pillanatra akartam hagyni. (papírok, leletek, telefon, stb.)

A héten szép lassan kitakarítok, hogy vasárnapra tiszta legyen a lakás, mire ideér a segítőm. Mégsem szeretném, ha az első benyomása az lenne, milyen igénytelenek vagyunk, még ha egyszerre csak egy szobányi rendrakásra van is energiám.

Úgy érzem, van még dolog elég a gyerekvárás lázában, így sok minden másra nem jut elég idő.

Még két hét...vagy kevesebb? Ha ez a lány is olyan lesz, mint a másik, akkor nem kevesebb. Bár nagy a szám, és jó lenne kint tudni a lányt, nem szeretnék spontán szülni. Az ilyen rizikókat nem kedvelem. Szeretek mindent szépen felépíteni, mint egy szobrot. Tervezni, szerkezetet átgondolni, építkezni, közben kijavítani a buktatókat, és legfőképpen azt szeretem, ha senki nem szsól közbe, mikor mindezt véghez viszem. A szülés is olyan, mint valami durva leadási határidő. Minél közelebb az időpont, annál kevésbé szeretném, ha a külső tényezők megpróbálnának megzavarni a koncentrálásban, vagy befolyásolni. Természetesen megértem, ha esetleg mások kirekesztettnek érzik magukat, vagy azt hiszik, közük van ahhoz amit csinálok, mégis azt hiszem, tévednek.

Ehhez a projecthez mindössze két embernek van köze: nekem és Lacinak. A többi besegítőt mi válaszzuk meg.

Való igaz, alig bírok mozogni, feszült és rapszodikus vagyok. Igyekszem minden nap lendületet venni, de a Dida körül kialakított rendszerem omladozik. Gusztáv eljött ezért hozzám segíteni, hogy néha kapjak levegőt. Kissé meglepődtem azon a nagy mértékű simulékonyságon, amire képes. Nem gondoltam, hogy ennyire tud alkalmazkodni. természetsen ez a tulajdonsága Dida előtt sem maradt titokban, és amilyen kis ravasz, nagyon is kihasználta a lehetőséget. Gusztáv mellett Dida válogat az ételek között, finnyásabb, nem ül asztalhoz, több órás meseadagot követel ki magának, és bizony, néha képes félpucéran rohangálni a lakásban, Ha Zsuszka kijön, majd futhatok utána a nadrággal, egyenlőre elég lazára van fogva a lány gyeplője.

Gusztáv mellett félig új szerepkörbe kerültem, a rendfenntartóéba. Nem a leghálásabb szerep, azt mondhatom. El is döntöttem, hogy nem leszek se tanár, se főnök, se semmi hasonló. Nem szeretek én lenni a gonosz, aki mindig csak a hibákat igazítgatja helyre, s sosincs ideje játszani. ugyanakkor most tőlem csak ennyire telik. Megfőzök, alszom, helyre teszem a nagyobb félreértéseket, néhány megvalósítandó tervet felvetek, alszom, aztán jön az este, ruhákat, ágyat rendezek, talán porszívózok is, majd alszom. Hajnali 2 körül felébredet, nem alszom, csak jönnek kifogások arra, miért is nem, majd reggel 6 körül ismét alszom pár órát.

Örömteli utolsó két hetek. Valaki azt mondta nekem: én nem azért akarom várni, hogy megszülessen a gyerekem, mert már olyan rossz érzés, hogy bent van. Hát, pedig az élet ezen része sem hasonlít azokra a tiniálmodozásokra, amiket annak idején minden lány a tett, órákig feküdve a hátán, és közben zenét hallgatva.

Ma kellemesen hűvös, kiránduló idő volt, ezért elmentünk a vadasparkba. Hosszú ideje életem egyik legjobb vasárnapjának ígérkezett a mai, hiszen Dida annak ellenére, hogy hajnali 5-kor behívott a szobájába, és a kezembe nyomta a pelusát, hogy ez pisis, és egyáltalán nem tűnt álmosnak, végül úgy elaludt, hogy fél 10- kor mi szülők magunktól ébredtünk, s Laci aggódva benyitott a mélyen hallgató gyermek szobájába, lélegzik-e még, vagy elrabolták-e. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, Dida vidáman hevert az ágyában.

Frossen, fitten tehát felkerekedtünk, s déli 11 órakor elindultunk a vadasparkba. Ott megreggeliztünk, majd a szárazabb zsömlével a kezünkben elindultunk a kacsák felé. Ezúttal egy nagy csapat fekete nyakú vadliba is a vendégek jószándékára pályázott. Dida egy negyed zsömlével a kezében sétálgatott, s bevallom, nem ő volt a leggyorsabb táplálékadagoló forrás. Ezt a hozzá szegődő liba kissé nehezményezte, s bíztatóan megcsippentette a nadrágja szárát. Ezt viszont Dida nehezményezte.

Ettől kezdve mi magunk testőrökként közre fogtuk a lányt, hogy talán csoportban nagyobbnak látszik, s csak utólag gondolkodtam el a dolgon.

Bizony, szép állat a strucc, de talán én sem sétálgatnék egy nagy adag táplálékkal a kezemben túl nyugodtan közöttük. Így Dida méretarányait ezentúl kénytelen leszek fokozottabban észben és szem előtt tartani.

Mit tehet az ember 40 fok melegben? Naponta többször fürdik, félhomályos, besötétített lakésban várja a hőség végét.

Mi is így tettünk. Dida, mivel még kisgyerek, úgy gondoltam megteheti, hogy a reggel 10 órai fürdés után úgy rohangáljon, ahogy megszületett, s csak egy órával később tettem rá pelenkát, vagy bugyit. Irigyen bámultam, ahogy pucér fenékkel boldogan rohangált. Én már ilyesmit nem tehetek meg.

Magam is párszor kádban csücsültem, hol vele, hol nélküle, mert egyszerűen elfulladtam a melegtől, s volt, hogy hányinger is kerülgetett, amit egy kád lanygos vízben ázás nagyon gyorsan helyrehozott.

Egy ilyen kádból kiszállás után éppen elégedetten, és végre nem izzadságtól csöpögőn bementem a szobánkba, hogy ruhát keressek, s ahol a gyerek az ágyunkon vígadott. Rám nézett, s megszólalt:

"Anyának nagy cicije van, nekem meg kicsi."- gondolkodott egy ideig, majd tűnődve nézte az apját, aki stílusosan rövidnadrágban mesét olvasott.

"Apának is nagy cicije van."- közölte velem.

Sóhajtottam. Talán lehet hogy jobb, ha mégsem tanulnak meg beszélni.

Mivel második terhességem semmi újat nem produkál az elsőhöz képest, nyűgeim nem is igazám magam miatt aggasztanak. Jobban aggódom már meglévő, rohangáló, s egyre jobban unatkozó csemetémért. Érzem, látom, hogy kevés vagyok neki, kevesek vagyunk neki. Mohón habzsoló és egyre összetettebb szerkezetű gondolatokkal teli agya éhezik, mérhetetlen gyermeki energiái kiaknázatlanul feszülnek egészséges testében. Az én tempóm viszont egyre lassul és lassul. Jelenleg nem vagyok sokkal jobb felügyelője, mintha egy 70 éves, bottal járó, archeimer kóros nénike nevelné. Emiatt egyre kétségbeesettebben próbáltam mellé játszótársat, magam mellé segítséget keresni. Úgy érzem, ismerőseim nem vesznek elég komolyan....

Gyakorlatilag elmondhatom: De legalább életben tudom tartani. Végülis, talán ez is több, mint a semmi.

Legrégebbi barátnőmet 12 éves korom óta ismerem. Idén vagyok harminc éves. Talán elmondhatom, ennyi év ismeretség bármely kapcsolatnak becsületére válik. Természetesen rengeteg felé sodort minket az élet, valahogy mégis mindig egymásmellé sodródtunk újra, és újra. Mivel ő a legrégibb barátnőm, általában vele vagyok a legőszintébb. Mondhatom azt,hogy már minden szart rázúdítottam, amit átéltem. Többek közt végig szenvedte velem és mellettem az első terhességemet is. Végighallgatta a végtelen panaszáradatomat ahogy a gyermeknemzéssel és gyártással kapcsolatos összes illúzióm romba dőlt, végighallgatta a rengeteg felháborodást és a " nekem erről miért nem beszélt senki?!?" kezdetű monológokat is. Mivel születetten rendkívül eszes nő és nem átallotta magát fejleszteni, jólesően heves vitáink végén, mikor lehülyézett, még néha hittem is neki. Így volt ez akkor is, mikor a második lányom spontán belépett kis világunkba, s kioktatott a szuper számolós módszerről, amivel nem lehet teherbe esni. Én sosem tudtam számolni, azért is mentem szobrásznak. Két hónapra rá közölte vele az orvosa, hogy nem csak cisztája van, terhes. Egyszerűen nem tudtam nem röhögni, mikor megmutatta az első fotót. A baba ekkor még csupán két milis lehetett, míg a ciszta kb egy centi. Mivel sosem próbáltam meg előle elrejteni énem nyersebb vonásait, javasloltam, tartsa meg a cisztát, az életképesebbnek tűnik.

Nem vette a szívére, kizökkentette a kezdeti sokkból, s később nevetni is tudott. Ezek után végig e- maileztünk, így a második terhességemet is végigélvezhette. Kb egy hónapja kiakadtam, míg ő még a fitt és boldog rózsaszín ködben úszó második trimesztert gyűrte. Meg is próbált nagyon mérgesen befonni hiú álmodozásaival. A gyermekek tömegének szépségeiről mesélt, az újra lobbanó szerelemról a kapcsolatában és a babavárás természetes és örömteli izgalmáról, míg én fájó tagokkal igyekeztem némi szürke felhőt hajítani az ő ködrengetegébe.

De akárhogy is, ő is csak belépett a harmadik trimeszterbe, s megdöbbent. Hiába igyekezett mindent jobban csinálni nálam, gáttorna, jóga, szerelem, stb, a szétnyíló medencecsont és a baba gyomorra és hasfalra gyakorolt nyomása nem kímélte meg őt sem. Bosszúsan írta meg nekem: "most biztos azt mondod, üdv a klubban."

Mit mondhatnék erre? Csendesen mosolygok és némi gonosz kárörvendés is van bennem: nekem már csak egy hónap! S utána már csak a fél év álmatlanságot kell kibírnom, hogy megint minden rendben legyen. Ő még csak nem is sejti....

Kikészítettem a kisruhákat reggel, kezébe nyomtam a zokniját, és megígértem neki, hogy kis kitérő után rögtön visszatérek segíteni az öltözködésben. Mire visszaértem, nemhogy zokni, de a nadrág is rajta volt. fejére húztam a pólót, s elrejtettem benne kezeit, ő pedig megtalálta. Ha ezt ilyen lazán meg lehet oldani minden nap, lassan semmi dolgom nem lesz ezután, mehet az oviba németül tanulni. Már csak a pelust kell levarázsolni róla.

Igaz az elméletet már tudja. A napokban a papalan alá pisilt, amiért nagyon megszidtam.

- Mit csináltál Dida?

- Az ágyba pisiltem.

-Tudod, hogy nem szabad az ágyba pisilni!

-Tudom, csak a bilibe- felelte.

Rá is ültünk a bilire, de már hiába. Az ágy mohón elnyelte a felesleges folyadékot az utolsó cseppig.

Tettem ma egy próbát. Délutáni alvás után megkértem Didát vegyen kia szekrényből egy pár zoknit és egy nadrágot magának. Majd megkértem, próbálja meg felhúzni magának a ruhákat. Kicsit a nadrágnál ugyan be kellett segítenem, merre kellene a lábának bújni, és egy kicsit a popójánál is, de sikerült neki. Azt hiszem mostantól többet fogunk gyakorloni, hátha mire Zsuzska megszületik, megtanul felöltözni. A tervben csupán az lehet a bibi, hogy Dida legtöbbször inkább pucér akar maradni öltözködés helyett.

Immár harminc éves lettem. Igazán nem panaszkodhatom miatta. Laci sütött nekem tortát. Élete talán első piskótasütése, de kétség kívül remek lett. Mikor mondtam neki, lepjen meg a torta végleges külalakjával, azt mondta, nem ő a művész a családban. Ennek ellenére sokkal kreatívabb lett a végeredmény, mint amikor én sütöttem meg az ő tortáját. A torta tetején barackcsíkokból három X árulkodott a koromról. Még aznap megettünk egy X-et, azt hiszem ennél jobb elixírt már nem tudok találni, hogy megfiatalodjak. Egyik barátnőmnek elküldtem róla a fotót, hogy megosszam vele élményeimet. Azt írta vissza, hogy a felnőtt filmeket is három X- el jelölik.

XXX

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer életemben a tortám is erotikus tartalommal fog bírni.

Dida a hétvégén újabb illúziómat törte össze. Ezúttal azonban cseppet sem bántam. A kényszer szorító sziklája alatt hevertem a család egyik részéről, abban a formában, mely így hangzott: " Miért nem tanítod már meg bilizni a gyereket?" Ezt a nekem szegezett kérdést mindig rémes orvtámadásnak éreztem az anyai öntudatom ellen. Folyamatosan életben tartotta bűntudatomat, s már az is eszembe jutott, hogy talán rossz anya vagyok, aki nem neveli a gyerekét értelmes dolgokra. Komoly vitákat vívott bennem a vádlott és a vádló.

" Miért nem teszed bilire azt a kölköt? Semmi dolgod nincsen!"

"Reggelenti bilizéssel akartam kezdeni, apránként, de mindig elfelejtem."- védekezek.

"Tedd hát bilire a délutáni alvás után! Vagy egyszerűen csak vedd le róla a pelust végre!"- replikázok.

" De olyan nehéz, nehéz lehajolni, és folyton ruhát meg szőnyeget kell mosni. Nem jó ez így, ahogy van, még egy ideig?"-nyafogok.

"Nem figyelsz arra a gyerekre. Más nézd meg, ott csücsül mellette, óránként ráteszi és mesél neki, és lásd, a másik gyereke már rég a vécébe csinálja!"- vádol a gonosz kis hang.

"Bevallom, így van. De valami isteni csodában bízom. Ugye, majd megtörténik, hogy egyszer csak magától leszokik?"- fohászkodom.

Erre általában már nem kapok választ, csak a sötét felhők gyülekeznek a homlokom körül. Dida viszont egyre dinamikusabban fejlődik, és elhiteti velem, hogy nekem ehhez semmi közöm sincsen. Egyszer csak elkezdte felvenni a szandálját, s mostanában profin levetkőzik, ha felsőruházatról van szó. Tegnap három zoknit is felhúzott a lábára, pedig eddig azt az egyet is nekem kellett ráadni. A hétvégén pedig teljesen önként és dalolva elkezdett pohárból inni. Szeme sem rebbent, egyszer csak megfogta a műanyag poharat, megitta ami benne van, nem öntötte magára, majd feltette az asztalra, és nem hagyta spontán az ágy-szőnyeg-kanapé szélén. Azóta nappal csak pohárból iszik. Ezek a tőlem független egyéni törekvései végül erőt adtak a gyengébbik, kétkedő énemnek, s leverte a vádlómat:

"Látod? Majd ő megoldja! Nekem semmit sem kell tennem, csak életben tartanom és szórakoztatnom. Ő jobban tudja, mikor kész rá, hogy megtegye a szükséges lépéseket a fejlődésben, mint én, nekem csak észre kell vennem a pillanatot."

Minél közelebb a szülés ideje, annál vadabb dolgokat kívánok meg. Évekre elfelejtett éttelek pattannak elő agyam legmélyebb bugyraiból, hogy feldúlva konyhámat végül a tányéromra feküdjenek. Egy könnyű édes- savanyú csirkével kezdődött minden, zöldkörettel. Megfőztem egy napon a szokásos húslevest, majd megundorodtam tőle, mire elkészült. Gondoltam egy vadat, s átalakítottam a már említett étekké. A sort egy lángospartival folytattam az ételek listáján. Megalomániám annyira eluralkodott rajtam készítés közben, hogy a meghívott népességen kívül még három szomszédnak és a fagyasztónak is jutott az echte ungarische lángosból. Aztán tegnap előtt, mikor befaltunk Didával negyed konzerv savanyúkáposztát, eldöntöttem, a maradékból húsos káposzta lesz, és lőn. Életem első húsos káposztáját megöntöztem a buliról maradt tejföllel. Több tányérral is ettem belőle, mire ma elfogyott, így széttekintettem a konyhámban. A görögsalátának szánt alapanyagok egyszercsak tiltakozni kezdtek sorsuk ellen, s felszeletelés után hamburgerré változtak. Rájöttem, az isteni hamburger titka 20 perc sütés a húsnak, 10 a sajtos- hagymás zsömlének, majd némi hideg uborka, paradicsom, és kecsap vérétől cseppfolyósan lehet tálalni. Olyan finom lett, hogy eldöntöttem, hamburgeres büfét fogok nyitni, és 200 kilóra dagadok. Majd felhízlalom az egész világot mennyei hamburgeremmel.