Pelenka, Bili

Egyik napról a másikra, minden átmenet nélkül megjelent a hőség. Perzselő, és mindent átforrósító hőség. Reggel 10-kor már kezd elviselhetetlen lenni, és nem csillapszik délután 5-ig. Egyikünknek sincs nagy kedve kimenni bárhová emiatt, és itthon sem tudjuk már, hová vetkőzzünk, hogy még ajtónyító állapotban legyünk, de már jól szellőzzön a bőrünk, pedig földszinti lakásunk relatív hűvös. Tegnap mégis igyekeztem már reggel kivinni a lányt játszani. Mivel errefelé a játszóterek még véletlenül sincsenek árnyékban, a homokos részen meg pláne, kiválasztottam a közeli zöld területet, amit nagy fák árnyékolnak, és pad, valamint kisebb kavicsok teszik még kellemesebbé. A fűnyíró néni is épp kapóra jött, mint napi látványosság, így elszöszöltünk itt egy órát, kb 10-ig. Ekkor hazaindultam, de már a házunk sarkában éreztem, hogy testem tűz forró a hőségtől, és rosszul vagyok. Dida sem lehetett jobban, de mivel gyerek, iszonyú hisztit levágott nekem, és nem akart hazajönni. Elvonszoltam a bejáratig, de a lakásajtóig tartó 5 lépcsőfokot nem vállaltam be, ott hagytam a lépcső alján, hogyha kitombolja magát, majd szépen hazajön a saját lábán. Másfél perccel később egyszerre léptünk ki az ajtón a szomszédasszonnyal, aki ilyedten kérdezte, mi történt, hogy ekkora a sírás. Lenéztem, s a látvány valóban nagyon ijesztőnek hatott. A lányom, szétterült végtagokkal feküdt hasmánt az első lépcsőfokon, a másodikba szép módszeresen beleillesztette a fogsorát, és teli torokból bőgött. Minimum úgy nézett ki, mint aki most zuhant két métert. Lehet, hogy színész lesz belőle. Katrint tökéletesen megijesztette, én viszont örültem, hogy a kő lehűti kissé felhevült testét, egyedül a lépcsőn felgyülemlett baktériumtömegek nyalogatása miatt aggódtam, így némi erőgyűjtés után behoztam a lányt, s elláttam, mint a kóbor macskákat szokás, lemostam, kifertőtlenítettem, ruhát cseréltem, majd megetettem, megitattam. A béke gyorsan helyreállt. A hőség viszont, a délutáni viharfelhők ellenére sem akart szűnni. Ma hajnalban sem volt jobb dolgom, mint a felkelő nap beszűrődő fényének segítségével figyeltem Zsuzskát a tükörben. Meglehetősen ritkán jutok el oda, hogy különösebben figyeljek a pocakomra, így azon kívül, hogy néha megállapítom, él még ott valaki, sőt, ha Dida nyüzsög körülötte, akkor ő sem marad ki a szórakozásból, másra nem jut energiám. Általában lekötnek a saját gondolataim, Dida dolgai, vagy az, hogy simán életben maradjak, és ne legyen hányingerem, morózus hangulatom, vagy ne heverjek egész nap kábán a melegfronttól, vagy a hidegfronttól. Ma hajnalban vettem csak észre, hogy a pocakom belépett az alakváltós szakaszba. Zsuzska mindent megtesz azért, hogy időnként új buckákkal tarkítsa azt a dombot, ami elzárja őt a külvilágtól. Rádöbbentem, az én kis élienem hamarosan kiszabadul.