Végre legyőztem a betegséget, és elkezdtem felforgatni otthonunkat. Vagyis szépen, lépésről lépésre haladva rendet és tisztaságot vinni az életünkbe.
Szokás szerint Dida sem maradhatott ki a dologból. Ismét eltértek a nézőpontok, amit az ő "romlatlan" fiatalságából, s az én már nem olyan ártatlan, agyonszocializált középkorúságomból fakad. Én azt hiszem, ha valamivel már két napja nem játszik, de már vagy háromszor keresztül estem rajta és vagy 30-szor kikerültem, akkor azt már büntetlenül feltehetem a polcra. Dida ugyanekkor úgy gondolja, hogy nahát! Anya milyen jót játszik vele! Segítek neki pakolgatni! És természetesen az 50 darabos építőkockákat olyan ördögien szétszórja a lakásban, hogy napokig fejtörést okoz nekem az általa készített puzzle, míg minden darabot megtalálok.
Szerintem, ezen a ponton a görög istenek nem voltak vele tisztában, hogy Sziszifuszt lehetett volna keményebben is büntetni. Csak egy két éves gyerek mellé kellett volna tenni egy, 4 különböző összerakós játékkal rendelkező szobában, és arra kérni, folyamatosan tegyen mindent az eredeti helyére.
Hasonló okokból feladtam lelkileg a fürdőszoba szárazon tartását is. Dida kilocsolja a vizet, hiszen a víz természetes része a fürdőnek, ezért is hívják vizesblokknak, vagy mi.... én pedig feltörlöm, a vizet. És újra. És megint. Persze egyre szigorúbban ismételgetem, és teljesen remények nélkül a "nem szabad kilocsolni a vizet" fonémákból álló mondatot. Negyedszerre látva korához képest cseppet sem ártatlan mosolyát, ösztönösen belefojtanám a vízbe. Ehelyett azzal büntetem, hogy megvonom tőle a fürdés élményét. Persze ilyenkor jól jön az, hogy még maradt valami minimális erőm a múltamból, és elég leleményességem, hogy egy olyan gyerekkel jussak el a fürdőből a szobáig, amin semmi fogás nincs. Az hagyján, hogy a nedves fürdetőkrémtől csúszik, mint egy angolna, de még kapálózik is, és nem csak a kezeivel és a lábával. Ó, nem. Szerintem még a fülét és az orrcimpáit is úgy lengeti, hogy lehetetlen legyen megcsípni.
Hogy mégis miért jó gyereket vállalni, mikor a konyharuha a szemeteskukában ijeszt az ember lányára? Többek között ezért:
Könyvet olvastam, éppen, mikor a megszokott csipogás, éneklés, bürrögés, dobogás,pattogás, mese-aláfestés helyett egy teljesen új hang töltötte be a nappalit. Először fel sem tűnt, de a folyamatos ismétlődés miatt felkeltette a figyelmemet. Megpróbáltam beazonosítani, mi lehet ez a hang? Először egy kisvasút robogására emlékeztetett. Aztán a forrásban lévő vízre asszociáltam. Mivel éppen nem főztem, és kisvasútunk sincs, megpróbáltam rájönni, miből jön a hang. Felnéztem a könyvből, és egyből világossá vált, hogy Didából. Ölelő mozdulattal szorított egy nyuszit, és lendületesen kalimpáltatta jobbra, és balra, miközben ilyen fura hangot adott ki magából. Miután ezen az új mulatságos mozdulatsoron kinevettem magam, rájöttem, hogy ringatja, és az apja csitító hangját utánozza. Kíváncsi voltam, mikor unja meg ezt a komoly testgyakorlatot, ezért tovább figyeltem. Csakhamar nagyon komoly arccal belehajolt a nyuszi arcába, suttogott neki, és megpuszilta. Majd gondterhelten ráncolta a homlokát, és sietve közeledett egy kispárnához. Ráfektette a nyuszit, nyájasan mosolygott rá, újra sistergett neki egy sort, és betakarta egy törölközővel. Kedveskedve ráfeküdt, és ölelgette. Mikor ezt megunta, kezdte az egészet előlről.
