Nagy örömben lett részem tegnap. Dida megeteti a halakat és garnélákat minden este, persze az én felügyeletem mellett. Mivel számos garnélám terhesnek látszott, kihalásztam mellőlük azt a három halat is, ami velük volt, s a mohát összébb húztam, hogy jobban lássam állataimat. Nagy örömömre már megszületett az első adag vérvörös Red Cherry garnélám, az elsők itt Ambergben. Már évek óta tartottam ezeket az apró, maximum két centis kis lényeket, melyek állítólag a legkönyebben, minden igény nélkül tarthatóak. Sajnos az öreg akvaristák ezen állítása egyáltalán nem igaz. Bizony a mondat inkább így hangzik, nagyon könnyű őket tartani, ha.. Erről a "ha" dolgoról viszont valahogy megfeledkeznek. Végülis, minek is szót fecsérelni rá, mikor sem lágyvíz, sem szűrő, sem semmi extrém foglalatosságra nem kell ügyelni, csak arra, hogy. Viszont ez bár egyszerűnek tűnik, mégis a kezdő akvarista sosem fogja eltalálni, mi az az egyszerű körülmény, amitől ezek a lények jól érzik magukat. Én pl eleinte fehér homokú talajon tartottam őket, és egyszerűen nem értettem, miért fakók, színtelenek. Aztán állítólag nem kell őket etetni, mert elélnek a jávai mohán és algán. Valamint állítólag jól megvannak kisebb halakkal, és semmi gondjuk a csigákkal. Nos, valójában a mostani örömömet annak köszönhetem, hogy fekete talajon tartom őket, rengeteg, lazán szétterített jávai moha közt, naponta etetem őket, gyakran összemorzsolt csigákkal is, és soha nem engedek be közéjük 4 mm-nél nagyobbra növő csigát, vagy 2 centinél nagyobb halat. Szűrőberendezést hírből sem ismernek, mert amikor ismertek, bizony a kicsiket beszippantotta, az öregek meg igyekeztek elhúzódni a kellemetlen vízáramlás elől, vagyis a legkisebb tetőrésen is kiugráltak az akváriumból. Akkor is kiugrálnak, ha úgy érzik, túl sok hal zavarja őket az akváriumban (az enyémek pl az endler guppiktól is simán öngyilkosok lettek). Amióta ilyen igénytelen körülmények közt élnek, gyönyörű színekben pompáznak, és boldogan szaporodnak, sok örömet okozva nekem, mikor nézegetem őket. Abban a szerencsében van részem, hogy három külön alfajt szerezhettem be, egy zöldet, egy barna pöttyöset (bár szerintem ez valami hibrid lehet) és egy pirosat. Vér vörös kis pár milis újszülöttjeim vagányul cirkálnak a moha rengetegében, és kutatják át a fekete "sziklákat" nap, mint nap. Nincs anya, akinek ne dagadna a mellkasa tőlük. :)
Bár otthon számos lényt tartottam, mindig ez a miniatűr élővilág volt a legkedvesebb számomra. Mindjárt ezek után jöttek a axolotl-ok akik, sajnos sem a fényt, sem a piszkos vizet, sem a különösebb ingereket nem viselték el, mégis szeretni valók voltak amiatt a szociális érzékenység miatt, amit időnként mutattak. Érzékeny idegzetük, és betegségekre hajlamos szervezetük ellenére majdnem olyan okosnak tartom ezeket a lényeket, mint a kutyákat, vagy macskákat, ezért szívesen etettem őket kézből, és szemeztem velük az üvegen át.
