Szétnéztem a konyhámnak nevezett helyiségben. Rádöbbentem készleteink hiányosságaira. Anyám már réges régen meg lenne győződve róla, hogy nem élnénk túl egy rövidebb háborút sem, de mivel én derűsebben látoma dolgokat, felmértem, hogy még egy teljes napot el tudunk tölteni egészséges étkezés mellett, de azért nem ártana némi kenyeret meg gyümölcsöt venni, mert a gyereknek kálcium kell, meg egyébb orvosok és média által sztárolt dolgok, nekem meg gabona, a függőségem miatt.
Ma gondoltam, nem kell babakocsi, mert a lány itthon annyit rohangál, hogy megvan akár napi két kilómétere is, de ezt a csajt minden eltéríti az útról, rosszabb mint Piroska a mesében. Tehát, ismét naív voltam, mikor azt reméltem, eljutok négylábon (két kicsi, két nagy) az utca végéig, és vissza is térek legalább egy szatyor kajával.
Előbb csak be akart menni a hóba. Ezért tettünk egy kis kerülőt a házak közt, de vesztemre ott volt aza gusztustalan fa-hernyó a játszótéren. Ezt feltétlenül le kellett takarítani, nehogy megfázzon a hótakaró alatt. Ezek után sokat ropogtattuk a havat a talpunk alatt, s remekbe szabott, egyedi faágakat gyűjtöttünk. Mikor hívtam, hogy helyes irányba tereljem, homlok egyeneset másik irányba indult el, és hatérozott kézrátételes iránymutatásomra összerogyott a gond-teher súlya alatt. Mikor ráhagytam, és gumicukorral közelebb csalogattam a bolthoz, annyi idő eltelt, hogy éhes lett. Ha Dida éhes lesz, nem tűr halasztást, a bolt elérhetetlen messze volt még az éhség enyhítésére, ezért kénytelenek voltunk hazamenni, hogy pótoljuk a muníciót, ami kiürült a belsőnkből. Szépen felszeltem neki egy mesésen édes almát, amit a tányérral együtt kivert a kezemből, mint hozzá nem méltó étket, de az alam másik felét, amit egyben hagytam, és meg akartam enni, elkérte tőlem, és többé nem láttam viszont, csak a csutkáját.
