Kedvesem ma behívott a fürdőszobába, amit nagyon ritkán tesz. Be is mentem, hogy miféle gazság történt itt ismét, mikor megkért, nézzem meg Dida lábujjait.
Ránéztem, és elsőre semmi gyanúsat nem láttam, Dida áldogálás és csempemosás közben egyik lábán behúzta az ujjakat, gondolom a nagy koncentrálásban azzal is megmarkolta az edénykéit.
- Pedig az egyik nagylábujja ki van törve!- bizonygatta a párom.
Kissé megváltozott ettől a mondattól a szívritmusom. Mi az, hogy az ÉN gyerekemnek ki van törve a lábujja? És különben is mikor? És akkor miért nem sír, ha rááll?
Ezek után jól megnéztem a lábait, topogásra is bíztattam, és valóban, az egyik nagylábujja, olyan görbe volt, ahogy a többi felé kanyarodott, hogy rossz volt nézni. Elsápadtam. Ezer alkalom jutott eszembe, hogy mikor, milyen helyzetben történhetett meg ez. Meg is fogtam, de Dida nem ellenezte jobban, mint a másik lábujj megfogását, vagyis sivalkodott, és elhúzta a lábait, ahogy azt már az ilyen gyerekfélék szokták, ha inzultálják őket. Ez nem adott hát támpontot, hogy mi van a lábujjal.
Kivettük a fürdőkádból, és szárazon is megvizsgáltuk. Lefektettük, de a lábujj igénybevétel nélkül csak olyan volt, mint a többi.
Ezért az ágyon lévő könyvre állítottuk, hogy hátha a súly hatására kijön a tünet ismét. De ezúttal csak annyira volt ferde, mint a másik. Elneveztem a problémát nedves lábujj szindrómának.
